A cirkuszkirály

A cirkuszkirály. Ifjúsági regény, írta Krúdy Gyula. A Franklin-Társulat kiadása. 1906.

Sok ifjúsági írónak még ma is az a fölfogása, hogy gyermekek számára fölösleges fáradság művészi jellemzéssel és valószínű bonyodalmakkal megírni a kigondolt mesét. A gyermek nem latolgat, s ítélet nélkül fogad el helyesnek minden neki tetsző dolgot: mire való volna hát ugyanolyan művészettel írni számára is, mint a felnőttekére?

Ez a felfogás bűn. Bűnös félrevezetése a fejlődő ítélőképességnek, amelyet éppen zsenge korban kellene helyes útra terelni. A tündérmese és az ifjúsági regény két különböző dolog. Az utóbbi arra szolgál, hogy átvezető hídja legyen a gyermeknek Tündérországból közibénk. Közibénk, ma élő emberek közé, akiknek nem feltétlenül szükséges képtelenül eltorzított figuráknak lennünk, hogy mulattató epizódok anyagául szolgáljunk az ifjúsági regénynek, s akiket nem elkerülhetetlenül szükséges az írónak a véletlen összetalálkozások valószínűtlenségeibe keverni, hogy talán – de csak talán – érdekesebbek, viszont azonban kevésbé igazak legyünk. Az ifjúsági regény írójának gyönyörű feladata van. Gyöngéden átvezetni a gyermeket a való életbe. Az élet telve van érdekességgel, sőt egyedül csak az élet van tele vele, mire való hát pávából csinálni komoly és mulattató alakokat, mire való bámulatos dróton rángatottsággal, kommandóra, egy egész könyvön végigegzecíroztatni a gondviselést? Ettől nyílnék meg a gyermek szeme ? Ettől tárulna elébe az a darab élet, amelyet már neki is szabad látni? Ahhoz a darabhoz neki már joga van; szabad és kell látnia, miért visszük hát a bábszínházból másik bábszínházba, pusztán azzal a különbséggel, hogy másodjára már életnagyságú bábukkal mulattatjuk, míg majd elkövetkezik az idő, amikor egyszerre, átmenet nélkül csöppenhet bele a könyveiből még csak meg sem sejdíthetett valóságba?

A cirkuszkirály mese-váza jó. Csak a kidolgozása művészietlen. Egész láncolata a következetlenségeknek. A kicsapott, soha megfelelni nem tudó diáknak Dalmácia partjain egyszerre eszébe jut minden, amit valaha tudnia kellett volna, de nem tudott, sőt azonfelül is még sok minden a históriából és olyan pontossággal visszaemlékezik az útközben felbukkanó dalmát városok, várak és romok történetére, hogy a professzora bizonyára elszégyellte volna magát, hogy ő, hajdani rossz diákjához képest milyen keveset tud. A cirkuszigazgató, ki a regény elején a magyar, német és tót nyelveket beszéli, Durazzóban, megérkezése délelőttjén még tolmácsra szorul – véletlenül rimaszombati jó ismerőssel ütődik össze, amint kilép a partra – estére azonban már ő maga ír, szaval és szavaltat el a truppjával egy bő szövegű némajátékot, amelynek óriási sikere van. Előadás után azonban újra csak tolmácsra szorul és aki az imént hosszú párbeszédet írt makedón nyelven, most már csak odaszakadt földije segítségével beszélgethet a vajdával. A véletlennek, a végszóra kerekedő szél, s a másodpercnyi pontossággal leereszkedő ködön kívül igen érdekes játéka még egyebek között az is, hogy a mindenükből kifosztott, csak épen a pénzes zacskójukat szorongató komédiások Durazzóban, egy örmény zsibárusnál, a bohócsapkától kezdve a nagy dobig és a nélkülözhetetlen vándor-cirkuszkocsikig mindent, de mindent megtalálnak, amire csak szükségük van. Ha minden kedvező véletlent fölsorolnék, le kellene írnom az egész könyvet, mely serdülő gyermekeinket arra tanítja, hogy bízz a véletlenben és ne segíts magadon soha. Szóval kegyetlenül tönkretesz egy igen régi és igen-igen jó közmondást, amelyet kis olvasója még az anyatejjel szívott magába.

H[arsányi]K[álmán]

(Magyar Szemle, 1906/13. /március 29./ 206. p.)