HAJDÚ TIBOR: A MAGYAR KOMMÜN

Fejezetek a Tanácsköztársaság történetéből

14. Mit keresett Krúdy a Bakonyban?

Közhelyként hat már az egyébként kétségbevonhatatlan tény, hogy a magyar kultúra legjobbjai örömmel üdvözölték a Tanácsköztársaság kikiáltását.

Írók üdvözlik a forradalmat

Közismert Tóth Árpád Új Istenének forradalmi pátosszal égő állásfoglalása, amely egyébként sajátos eszmei rokonságot mutat Alekszandr Bloknak magyarul csak jóval később elterjedt két nagy forradalmi versével: a Tizenkettővel és a Szkítákkal. De még olyan egyértelműen polgári költőből is az Új Isten hangvétele tör fel március huszonegyedike után, mint Babits Mihály.

Két nép vagyunk ma, muszka és magyar,
ki több szégyenben élni nem akar...

Ezeknek a lelkes üdvözleteknek az őszintesége nem vitás, de az igazságnak tartozunk annak megállapításával, hogy elsősorban a Tanácsköztársaság nemzeti céljait köszöntik, nem pedig szociális programját, amellyel akkor még nem is voltak egészen tisztában. Ha a polgári demokratikus művészet a proletárforradalom társadalmi jelentőségét méltatja, nem annyira a kommunizmus átérzése szól belőle, mint inkább a gyűlölt régi rendszer, a dualizmus és a háború alku nélküli teljes tagadásának elégedett konstatálása.

„Mit sajnáljak a tegnapi életemből?”, kérdi a dzsentri fajtája romlását sirató, a szocializmustól idegen, de a kapitalizmust éppenséggel utáló Krúdy Gyula. „Sajnáljam tán az ékszereket, amelyek másoké voltak?... Miért sajnálnám ennek a régi világnak; színházát – amelybe nem tudtam megvetés nélkül belépni; moziját – amely elkeserített a pesti utcán, mint egy ocsmány átok; irodalmát – amely oly közönséges és íztelen volt, hogy lejjebb már nem csúszhatott; korzóját, szalonját, hitvány mulatságát és társaságos életét – amelyben a legordinárébb emberek éltek, mutatkoztak, nyüzsögtek, hivalkodtak, szoknyát és tekintélyt emeltek... Miért sajnálnám a tegnapi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pestet, minden érdemes fiához perfid, bűneiben a kivégzésre megérett régi Magyarországot...”

Krúdy, Karinthy, Babits általános demokratizmusánál sokkal inkább népi jellegű Móricz, Juhász, Móra szemlélete. Az előbbiek kiállása a Tanácsköztársaság mellett ismertebb, de a forradalmi hangulat erejét mutatja, hogy a csendes szavú Móra még a Tanácsköztársaság utolsó napján, a Petőfi halála 70. évfordulóján rendezett ünnepélyen is a világszabadság költőjét idézte fel a francia csapatok által megszállt Szegeden:

Komor dacod, a zsarnok-gyűlölő,
Miénk villámod a királyölő,
És hagyatékodul miénk a dal:
Amely világszabadságról rivall!

És a halálod ... ó, miénk az is,
Minékünk az jut sorsunkul ma is:
Zsoldos pribékek karddöfésivel,
Az országút porába hullni el ...
S bárhogy kapkod feléd az úri cenk,
Te a miénk vagy, egyedül mienk!
Miénk, kik Dózsa népei vagyunk,
Pecsét a szánkra, láncban a karunk,
Trónunk izzó parázsba ültetik,
Husunk hóhérlegények csipdesik,

A homlokunkon tüzes korona –
De azért rabok nem leszünk soha!

Július 31-én azonban Móra hangja már korántsem jellemzi az egész magyar irodalmat, vagy akár annak jobbik felét. A forradalom rövid története, a szociális ellentétek, a bajok és hibák ismét differenciálták az egy pillanatra szinte egységes kórusba tömörülő irodalmat.

Irodalmi harcok

A kommunista és szociáldemokrata írók kitartottak a forradalom mellett. Hozzájuk kell sorolnunk, más értékelésekkel ellentétben, Nagy Lajos és Franyó Zoltán körét a Vörös Lobogót is, de 1919-ben Kassák sem fordult még el a forradalomtól, bár a pártpolitikától egy ártatlanságát féltő leány óvatosságával tartja távol magát, s Kun Bélával, Lukács Györggyel személy szerint sem szívelhetik egymást, a vereség után mégis megírja rendkívüli szépségű és a maga nemében páratlan eposzát az eltiport forradalomról. (Ez a poéma, a Máglyák énekelnek, majdnem fél évszázada jelent meg Bécsben, Magyarországon könyvészeti ritkaságnak számított és könyvkiadásunk érthetetlen mulasztása révén mindmáig az maradt.)

 

 

A valószínűség erejével hatnak az olyan teljesen elhibázott feltevések, mintha valamiféle irodalompolitikai hiba lett volna Kun Béla ismert állásfoglalása Kassák ellen: nem tudja, milyen lesz az új proletárirodalom, csak azt tudja, milyen nem lesz. A valóságban Kun ezekkel az igazságtalan szavakkal a Lukács György által irányított helyes irodalompolitikát támogatta, amely lehetőséget akart adni minden igazi értéknek. Az írók azonban szektásabbak voltak, mint a politikusok: a Ma írói és Nagy Lajos hevesen követelték a polgári irodalom elhallgattatását, éles hangú támadások jelentek meg olyan haladó írók ellen is, mint Tóth Árpád. A szociáldemokrata újságírók egy részé a Ma ellen használta föl a helytelen túlzásokat, s egyben a kommunisták ellen is.

A forradalomról a forradalom után

Az intervenció megindulásának másnapján a kormányzótanács politikai bizottsága külön ülést kénytelen szentelni az irodalmi háborúságnak.

 

 

A forradalom vezetői továbbra is igyekeztek az irodalmi, művészi értéket néző kultúrpolitikát folytatni, de ez a forradalom kritikussá váló helyzetében, a papírhiány nyomása alatt mind nehezebbé vált. Krúdy később A Bolsi című írásában (művei új, legteljesebb kiadásából kimaradt) zseniális pontossággal festi le ezt a kölcsönösen jóindulatú reménytelenséget az epizódban, mikor Kun írótársaival együtt beszélgetésre hívja meg. A kísérő Lenin-fiúval meg tudja érteni magát, de Kunnal nem, mert A Bolsi azt hiszi, hogy beszélget, pedig agitál, a magáét mondja – és Krúdy úgy érzi, az ő állásfoglalása felesleges. Nem kell éppen a szovjet eszmék mellett írni, de ellenük sem – mondja Kun, és Krúdy megfogadja a tanácsot, a Bakonyba húzódik az osztályharc valósága elől, hogy betyártörténeteket írjon a 48 körüli időkből, amikor valami helyrehozhatatlanul elromlott. Ha az igazságnak megfelelően látjuk a nem szocialista irodalom viszonyát a forradalomhoz, azt is le kell szögeznünk: a részleges csalódás sem törölte el később sem, irodalmunk legjobbjaiban a megbecsülést a levert kommün eszméi iránt. Sok példa helyett idézzünk végül egy kevésbé ismertet: éppen az igaztalanul megtámadott Tóth Árpádnak versfordításba öltöztetett vallomását. (Lenau Albigenseiről van szó, ezt fordította le Horthy börtönországában A readingi fegyház balladája után, most már jobboldali támadásokat híva ki maga ellen):

Amért küzdöttek, hősin kardra kelve,
amért máglyákra mentek énekelve,
mi volt az? Tán fényes, látó szemük
bevillant, bár balsors tört ellenük,
a szent Szabadság (elismert szívébe,
s imádták, máglyáknál is hőbben égve?

Vagy bennük csak halk sejtelme borongott,
míg kínok közt járták a bús porondot,
s nem több? – ám hősi emléküket éppen
ezért kell gyászba s fénybe szőni szépen:
óh, lehet-e a szép, szabad vágy talmi,
ha, ki csak sejti, már kész érte halni?

(Folytatjuk.)