KRÚDY
GYULA
Egy józan
álmodozó jár-kel közöttünk, félrebillent fejjel, tűnődő szemeit elrejti a
szemhéja mögé, ajkán rejtelmes mosolygás, oly régi, hogy már nem is tudná
megmondani, miért mosolyog. Figyelmén átszűri a körülötte fejlődő élet sok,
éles jelét, tolakodó bizonytalanságait, s marad az emlékei mellett, egy
romantikus, gáláns korban, amelyben még eszményekért tudtak élni és meghalni
emberek. Ma már valószínűtlen hősök álomfigurái rendezkednek a fantáziájában,
divatjukat múlt érzelmek hangjai kísértik a fülét, s ő a pesti aszfalt
járókelői közt némán és egyetértően mosolyog vissza az alakjaira, akiket rajba
kívül senki sem lát, ő maga is különösnek, furcsáinak, távolinak látja őket, s
dérlepte mosollyal meg is mosolyogja őket; úgy beszél róluk – könnypárás hangon
-, mint akiben sok józanság van, hiszen ő benne él Pest mai ravasz életében, s
látja, milyen ósdiak, nevetségesen rejtelmesek s érthetetlenül furcsák az
alakok, akik kibeszélnek belőle – az ő alakjai.
Mindig
regényesek a Krúdy Gyula álmodozásai, de a regényességükért mégsem teszi tűzbe
a lelkét – vad romantikát nem űz, álomlátásait a fantáziának vad fészkétől
eltereli, s bizonytalan távlatba állítja a józanság személyesítő ködje, amely
eléjük terül. (Krúdynak a józansága ködös, mögötte az álomlátása: tiszta.)
Külön látjuk a meséjét s külön őt, a mesemondót, aki némi kötelező
kiábrándultsággal mosolyog egy félmúlt kor ábrándjain, őszies mosolya: a
távlat. Ez a sugártörés, ez a kettősség kelti néha azt a látszatot, mintha a
hangulat, amelybe beleringatta magát mesterkélt volna, s a megtartását, a
korstílust erőszakolta volna. Pedig ő igazán csak abban a félmúltban hisz,
amelyből vére-veleje született. Ha egy kis lelkes elfogultság, némi dicsőítő
kedv volna benne s több, követelőzőbb naivitás, a múltnak fényén merengő
Kisfaludy Sándorhoz volna hasonlatos. Ám ő inkább csak különös báján és
regényességén mereng a múltnak.
A vörös
postakocsiban kedvére kiálmodja magát ez a józan álmodó. A
lelkiállapot, melyből e memoárszerű regény született, körülbelül ez: sok játékban
és fejtörésben kifáradva, szomjasan isszuk magunkba az est csöndes nyugalmát;
összecsukódott bennünk minden aktuális figyelem, csak a legszemélyesebb
élmények maradtak meg bennünk, megragad valami hangulat, s minthogy az
öntudatunk élei szétomlottak, semmi sem keresztezi ezt a hangulatunkat – egészen
átadjuk magunkat neki.
A gyerek
ilyen, mikor kifutkározta, kilabdázta magát, s az esti hűvösség elől a szoba
pamlagjára menekülve kigyúló fejjel, éber szendergésben gügyög, cseveg arról,
ami vele történt, s minden igazi élményét olyan hangon mondja el, mintha mese
volna. Egy kis egészséges fáradtság kell hozzá, hogy skrupulus nélkül adhassuk
át magunkat a legigazibb emlékeinknek.
Krúdy
Gyula körülbelül ilyen lelkiállapotban, valami egészséges fáradtság meghittségével
és merészségével kezd kalandozni az élményei közt, emberek közt, akiket ismert,
akik az életébe belejátszottak, s akiket valamikor nagyon megnézett. A nevüket
is megmondja, egészen őszinte, ellenőrizhetjük, hogy ezek az alakok tényleg
éltek, ilyenek voltak, ismerjük őket, hiszen mindegyikőjükhöz
köze volt a nyilvánosságnak. Tanúi vagyunk, hogyan készül a regény. Az író
megnevezi és felvonultatja az alakjait annak a kornak hangulatában, amely most
teljesen hatalmába ejtette, helyekre vezet, amelyeket hírből vagy személyesen
mi is ismerünk; csupa olyan embert látunk együtt, akiket egy érzelmes kor hősi
és lovagi erényekben nevelt, akik még teljes életet tudtak élni, bár az
eszményeik koldusokká, esettekké és gyámoltalanokká tették őket. Emberek élnek
előttünk, mint az ég madarai, csapongva, szabadon, a véletlenre bízva, mintha a
munkamegosztásra épük társadalom, pénz után futó polgáraival nem is léteznék. A
romantika rózsaszínű levegője vesz körül bennünket, sóhajok, epedések könnyű
bárányfelhői úsznak a levegőben, naiv bűnöket látunk, melyekben nincs méreg s
naiv bűnösöket, akik romantikus pózokban oldják föl a lelkiismeretiket. A sok
bizonytalan sors között vonul az önmagát unó jólét, egy ázsiai magyar nagyúr,
akinek alakja napkeleti bágyasztó meleget sugároz szét maga körül.
Ebben a
tikkasztó körzetben a mezei virágok könnyűségét és derűjét kapják a többi
alakok, bohém lovagok és polgári erényű színészkisasszonykák.
Ellentétül figurák jelennek meg, akik Pestnek már a mai életéhez tartoznak; e
modern lombok még intimebbé árnyékolják a félmúltat, amelyből kinőttek. Egy
gáláns költő követ lépten-nyomon, halkan, sok bánattal, szemérmesen eltitkolt
érzelmekkel egy színész-kisasszonykát, lovag módjára szolgálja annak sorsát,
szenved, nyögdécsel és hősi bolondságokat követ el miatta, a halállal is
megpróbálkozik, együtt élnek, szeretik egymást, s végül elválnak egymástól,
könnyesen, forrón, meghatottan, anélkül hogy a színész-kisasszonykából asszony
lett volna. A leány megy szent színészi hivatása, után, amelyre őt a jó Isten
küldötte, s a költő – megint elhalaszt valamit másnapra: a hűség türkizköves
gyűrűjének átadását. Az író megmutat, vázol, megmozgat egy csomó alakot,
megmutatja, ki miért alkalmas regényhősnek vagy regényalaknak, de regényt nem
csinál. Egy folyton-folyvást meginduló és megszakadó regénynek vagyunk élvezői,
érezzük, hogy a konkrétumok kötik és korlátolják a mesemondó értjét, hangulatok
hullámoznak egymás hátán, egyik a másikat erősíti, de a regény, amelynek a
készülését lessük, nem nő ki. Nem is az ennek a könyvnek az érdekessége, hogy
nagy regényt kapunk benne, hanem az, hogy darabokban és együttvéve alakokban és
modorban egy egész korszakot őriz meg. Az, hogy nevek kitételével tesz
élőbbekké embereket, sokat levon ugyan a munka művészi jelentőségéből, de annál
több memoárszerű fontosságot- ad neki. Leginkább a hangulatáért szeretjük ezt a
kötetet s a sok költői finomságért, amellyel tele van hímezve. Részt vettünk
egy költő legszemélyesebb álmodozásában, s úgy érezzük: azon kívül, hogy olvasók,
egy kicsit vendégek is voltunk.
1913
KRÚDY
GYULA
Bemutatta a Magyar Színház
Novellisztikusan
és felvonások helyett: fejezetszerűen komponált Krúdy. Kívülről nézi az
alakjait, mereng rajtuk, s ezenközben: beszélteti őket. Nem ő beszél különböző
karakterek első személyeiben az alakjaiból, hanem az alakjai beszélnek második
személyben; te szerző, te gyengéd, egy alaphangulatú lírikus, te akarod, hogy
így beszéljünk: ezt fuvolázza mindnyájuk beszédének alapkísérete. A szerző azon
búsong, hogy a lángész fia: Petőfi Zoltánka nem tudja
föltalálni anyja mellett apja szellemét, nem tud alkotni sem, a kicsapongásokat
sem bírja, el kell pusztulnia, mert apjától örökölt féktelensége s
költészetszomja mellett kihűlt talentummal és gyönge szusszal születet.
Szegény Zoltánkának, a hályogos szemű sasfióknak, el kell
pusztulnia szerelmes és rajongó szívecskéjével együtt. S minthogy a szerző ezen
a szomorú végen búsul kezdettől fogva, a Szendrey
Júlia bájos gyöngédtelenségében is a Zoltánka
végzetének melankóliája borong, a Zoltánka
színészpajtásaiban is ez a keserűség és melankólia reszket, a Zoltánka szerelmesében, az együgyű kisleányban is ez az
ápolói féltés gyöngédeskedik. Minden személy arccal a
Zoltánka sorsa felé van fordítva, egy érzésben úsznak
valamennyien, álomszerűen; nem látunk egész embereket, s ezért nem tudunk látni
a Zoltánka fejezetről fejezetre való elmúlásában egy
egész emberi sorsot. Ennek csak a hangulatát kapjuk. A Krúdy lírája homogén, s
ez a színpadon: gyöngeség.
Meghatni
és gyönyörködtetni tudott Krúdy bennünket; csak azokhoz a lehetőségekhez képest
volt bágyadt mondanivalójának ereje, amelyeket a színpad enged és követel. Az
alakok kívülről nézésének következménye, hogy minden szereplő,
lelkiállapotainak teljes bevégzettségében jelenik meg előttünk. Mindent tudunk
egyszerre, ami csak általuk történhetik, a figyelmünk tehát minden drámai izgalom nélkül szórakozik. A szerző
csak fest, elbeszél, hangulatokat mélyít, epizódokat ad elő, mint a novellaíró,
de nem állítja be egyetlen alakját sem úgy, hogy erezhessük: ennek az embernek
a természete egész, de még nem tudja, hova fogja vinni a természete s a tettei
őt magát vagy másokat. Most még nincs meg Krúdyban a drámaírók virtusa, amely
minden jelenetben egy gyertyával többet gyújt meg.
A hangulatok
nemes magyar szépségei azért megragadtak bennünket, is meleg tapsokkal
ünnepeltük Krúdy Gyula költői nagyságát. A színpadról tiszta magyar levegő
áramlott, s kipirította az arcunkat.
Márkus
László rendezése sok színpadi életet öntött a darabba, s annak hangulatait
ízléses színpadi miliővel erősítette. Cs. Aczél Ilona
nagy stílusművészettel, a darab szellemében játszotta Szendrey
Júlia szerepét. Szubtilis szépsége szerencsésen fokozta az előadás finomságát.
Bájos és diszkrét volt Verő Márta a Zoltánka
szerelmesének alakjában. Dobó egy értelmes cipészmester rövid szerepéből
megható, egész alakot komponált. A címszerepet Törzs Jenő játszotta. Egészben
véve illúziót tudott kelteni. Papp Mihály egy vándorkomédiás szerepében
helyenként nagyszerű volt.
1913
(Halasi
Andor: A jövő felé. Válogatott kritikai írások. 1905-1963.
Bp. 1964, Szépirodalmi Könyvkiadó. 53-55., 373-374. p.)