KRÚDY GYULA

A vörös postakocsi

Egy józan álmodozó jár-kel közöttünk, félrebillent fejjel, tűnődő szemeit elrejti a szemhéja mögé, ajkán rejtelmes mosolygás, oly régi, hogy már nem is tudná megmondani, miért mosolyog. Figyelmén átszűri a körülötte fejlődő élet sok, éles jelét, tolakodó bizonytalanságait, s marad az emlékei mellett, egy romantikus, gáláns korban, amelyben még eszményekért tudtak élni és meghalni emberek. Ma már valószínűtlen hősök álomfigurái rendezkednek a fantáziájában, divatjukat múlt érzelmek hangjai kísértik a fülét, s ő a pesti aszfalt járókelői közt némán és egyetértően mosolyog vissza az alakjaira, akiket rajba kívül senki sem lát, ő maga is különösnek, furcsáinak, távolinak látja őket, s dérlepte mosollyal meg is mosolyogja őket; úgy beszél róluk – könnypárás hangon -, mint akiben sok józanság van, hiszen ő benne él Pest mai ravasz életében, s látja, milyen ósdiak, nevetségesen rejtelmesek s érthetetlenül furcsák az alakok, akik kibeszélnek belőle – az ő alakjai.

Mindig regényesek a Krúdy Gyula álmodozásai, de a regényességükért mégsem teszi tűzbe a lelkét – vad romantikát nem űz, álomlátásait a fantáziának vad fészkétől eltereli, s bizonytalan távlatba állítja a józanság személyesítő ködje, amely eléjük terül. (Krúdynak a józansága ködös, mögötte az álomlátása: tiszta.) Külön látjuk a meséjét s külön őt, a mesemondót, aki némi kötelező kiábrándultsággal mosolyog egy félmúlt kor ábrándjain, őszies mosolya: a távlat. Ez a sugártörés, ez a kettősség kelti néha azt a látszatot, mintha a hangulat, amelybe beleringatta magát mesterkélt volna, s a megtartását, a korstílust erőszakolta volna. Pedig ő igazán csak abban a félmúltban hisz, amelyből vére-veleje született. Ha egy kis lelkes elfogultság, némi dicsőítő kedv volna benne s több, követelőzőbb naivitás, a múltnak fényén merengő Kisfaludy Sándorhoz volna hasonlatos. Ám ő inkább csak különös báján és regényességén mereng a múltnak.

A vörös postakocsiban kedvére kiálmodja magát ez a józan álmodó. A lelkiállapot, melyből e memoárszerű regény született, körülbelül ez: sok játékban és fejtörésben kifáradva, szomjasan isszuk magunkba az est csöndes nyugalmát; összecsukódott bennünk minden aktuális figyelem, csak a legszemélyesebb élmények maradtak meg bennünk, megragad valami hangulat, s minthogy az öntudatunk élei szétomlottak, semmi sem keresztezi ezt a hangulatunkat – egészen átadjuk magunkat neki.

A gyerek ilyen, mikor kifutkározta, kilabdázta magát, s az esti hűvösség elől a szoba pamlagjára menekülve kigyúló fejjel, éber szendergésben gügyög, cseveg arról, ami vele történt, s minden igazi élményét olyan hangon mondja el, mintha mese volna. Egy kis egészséges fáradtság kell hozzá, hogy skrupulus nélkül adhassuk át magunkat a legigazibb emlékeinknek.

Krúdy Gyula körülbelül ilyen lelkiállapotban, valami egészséges fáradtság meghittségével és merészségével kezd kalandozni az élményei közt, emberek közt, akiket ismert, akik az életébe belejátszottak, s akiket valamikor nagyon megnézett. A nevüket is megmondja, egészen őszinte, ellenőrizhetjük, hogy ezek az alakok tényleg éltek, ilyenek voltak, ismerjük őket, hiszen mindegyikőjükhöz köze volt a nyilvánosságnak. Tanúi vagyunk, hogyan készül a regény. Az író megnevezi és felvonultatja az alakjait annak a kornak hangulatában, amely most teljesen hatalmába ejtette, helyekre vezet, amelyeket hírből vagy személyesen mi is ismerünk; csupa olyan embert látunk együtt, akiket egy érzelmes kor hősi és lovagi erényekben nevelt, akik még teljes életet tudtak élni, bár az eszményeik koldusokká, esettekké és gyámoltalanokká tették őket. Emberek élnek előttünk, mint az ég madarai, csapongva, szabadon, a véletlenre bízva, mintha a munkamegosztásra épük társadalom, pénz után futó polgáraival nem is léteznék. A romantika rózsaszínű levegője vesz körül bennünket, sóhajok, epedések könnyű bárányfelhői úsznak a levegőben, naiv bűnöket látunk, melyekben nincs méreg s naiv bűnösöket, akik romantikus pózokban oldják föl a lelkiismeretiket. A sok bizonytalan sors között vonul az önmagát unó jólét, egy ázsiai magyar nagyúr, akinek alakja napkeleti bágyasztó meleget sugároz szét maga körül.

Ebben a tikkasztó körzetben a mezei virágok könnyűségét és derűjét kapják a többi alakok, bohém lovagok és polgári erényű színészkisasszonykák. Ellentétül figurák jelennek meg, akik Pestnek már a mai életéhez tartoznak; e modern lombok még intimebbé árnyékolják a félmúltat, amelyből kinőttek. Egy gáláns költő követ lépten-nyomon, halkan, sok bánattal, szemérmesen eltitkolt érzelmekkel egy színész-kisasszonykát, lovag módjára szolgálja annak sorsát, szenved, nyögdécsel és hősi bolondságokat követ el miatta, a halállal is megpróbálkozik, együtt élnek, szeretik egymást, s végül elválnak egymástól, könnyesen, forrón, meghatottan, anélkül hogy a színész-kisasszonykából asszony lett volna. A leány megy szent színészi hivatása, után, amelyre őt a jó Isten küldötte, s a költő – megint elhalaszt valamit másnapra: a hűség türkizköves gyűrűjének átadását. Az író megmutat, vázol, megmozgat egy csomó alakot, megmutatja, ki miért alkalmas regényhősnek vagy regényalaknak, de regényt nem csinál. Egy folyton-folyvást meginduló és megszakadó regénynek vagyunk élvezői, érezzük, hogy a konkrétumok kötik és korlátolják a mesemondó értjét, hangulatok hullámoznak egymás hátán, egyik a másikat erősíti, de a regény, amelynek a készülését lessük, nem nő ki. Nem is az ennek a könyvnek az érdekessége, hogy nagy regényt kapunk benne, hanem az, hogy darabokban és együttvéve alakokban és modorban egy egész korszakot őriz meg. Az, hogy nevek kitételével tesz élőbbekké embereket, sokat levon ugyan a munka művészi jelentőségéből, de annál több memoárszerű fontosságot- ad neki. Leginkább a hangulatáért szeretjük ezt a kötetet s a sok költői finomságért, amellyel tele van hímezve. Részt vettünk egy költő legszemélyesebb álmodozásában, s úgy érezzük: azon kívül, hogy olvasók, egy kicsit vendégek is voltunk.

1913

 

 

KRÚDY GYULA

Zoltánka

Bemutatta a Magyar Színház

Novellisztikusan és felvonások helyett: fejezetszerűen komponált Krúdy. Kívülről nézi az alakjait, mereng rajtuk, s ezenközben: beszélteti őket. Nem ő beszél különböző karakterek első személyeiben az alakjaiból, hanem az alakjai beszélnek második személyben; te szerző, te gyengéd, egy alaphangulatú lírikus, te akarod, hogy így beszéljünk: ezt fuvolázza mindnyájuk beszédének alapkísérete. A szerző azon búsong, hogy a lángész fia: Petőfi Zoltánka nem tudja föltalálni anyja mellett apja szellemét, nem tud alkotni sem, a kicsapongásokat sem bírja, el kell pusztulnia, mert apjától örökölt féktelensége s költészetszomja mellett kihűlt talentummal és gyönge szusszal születet.

Szegény Zoltánkának, a hályogos szemű sasfióknak, el kell pusztulnia szerelmes és rajongó szívecskéjével együtt. S minthogy a szerző ezen a szomorú végen búsul kezdettől fogva, a Szendrey Júlia bájos gyöngédtelenségében is a Zoltánka végzetének melankóliája borong, a Zoltánka színészpajtásaiban is ez a keserűség és melankólia reszket, a Zoltánka szerelmesében, az együgyű kisleányban is ez az ápolói féltés gyöngédeskedik. Minden személy arccal a Zoltánka sorsa felé van fordítva, egy érzésben úsznak valamennyien, álomszerűen; nem látunk egész embereket, s ezért nem tudunk látni a Zoltánka fejezetről fejezetre való elmúlásában egy egész emberi sorsot. Ennek csak a hangulatát kapjuk. A Krúdy lírája homogén, s ez a színpadon: gyöngeség.

Meghatni és gyönyörködtetni tudott Krúdy bennünket; csak azokhoz a lehetőségekhez képest volt bágyadt mondanivalójának ereje, amelyeket a színpad enged és követel. Az alakok kívülről nézésének következménye, hogy minden szereplő, lelkiállapotainak teljes bevégzettségében jelenik meg előttünk. Mindent tudunk egyszerre, ami csak általuk történhetik, a figyelmünk tehát minden drámai izgalom nélkül szórakozik. A szerző csak fest, elbeszél, hangulatokat mélyít, epizódokat ad elő, mint a novellaíró, de nem állítja be egyetlen alakját sem úgy, hogy erezhessük: ennek az embernek a természete egész, de még nem tudja, hova fogja vinni a természete s a tettei őt magát vagy másokat. Most még nincs meg Krúdyban a drámaírók virtusa, amely minden jelenetben egy gyertyával többet gyújt meg.

A hangulatok nemes magyar szépségei azért megragadtak bennünket, is meleg tapsokkal ünnepeltük Krúdy Gyula költői nagyságát. A színpadról tiszta magyar levegő áramlott, s kipirította az arcunkat.

Márkus László rendezése sok színpadi életet öntött a darabba, s annak hangulatait ízléses színpadi miliővel erősítette. Cs. Aczél Ilona nagy stílusművészettel, a darab szellemében játszotta Szendrey Júlia szerepét. Szubtilis szépsége szerencsésen fokozta az előadás finomságát. Bájos és diszkrét volt Verő Márta a Zoltánka szerelmesének alakjában. Dobó egy értelmes cipészmester rövid szerepéből megható, egész alakot komponált. A címszerepet Törzs Jenő játszotta. Egészben véve illúziót tudott kelteni. Papp Mihály egy vándorkomédiás szerepében helyenként nagyszerű volt.

1913

 

(Halasi Andor: A jövő felé. Válogatott kritikai írások. 1905-1963.
Bp. 1964, Szépirodalmi Könyvkiadó. 53-55., 373-374. p.)