Krudy Gyula: A vörös postakocsi. Egy józan álmodozó jár-kel közöttünk, félrebillent fejjel, tűnődő szemeit eldugja a szemhéja mögé, ajkán rejtelmes mosolygás, oly régi, hogy már nem is tudná megmondani, miért mosolyog. Figyelmén átszűri a körülötte fejlődő élet sok éles jelét, tolakodó bizonytalanságait s marad az emlékei mellett, egy romantikus gáláns korban, amelyben még eszményekért tudtak élni és meghalni emberek. Ma már valószínűtlen hősök álomfigurái rendezkednek a fantáziájában, divatjukat múlt érzelmek hangjai kísértik a fülét s ő a pesti aszfalt járókelői közt némán és egyetértően mosolyog vissza az alakjaira, akiket rajta kívül senki sem lát, ő maga is különösnek, furcsának és távoliaknak látja őket s dérlepte mosollyal meg is mosolyogja őket ; úgy beszél róluk – könnypárás hangon – mint akiben sok józanság van, hiszen ő benne él Pest mai ravasz életében s látja, milyen ósdiak, nevetségesen rejtelmesek s érthetetlenül furcsák az alakok, akik kibeszélnek belőle, – az ő alakjai. Mindig regényesek a Krudy Gyula álmodozásai, de a regényességükért mégsem teszi tűzbe a lelkét, – vad romantikát nem űz, álomlátásait a fantáziánk vad fészkétől eltereli s bizonytalan távlatba állítja a józanság személesítő ködje, amely eléjük terül. (Krudynak a józansága ködös, mögötte az álomlátása: tiszta). Külön látjuk a meséjét s külön őt, a mesemondót, aki némi kötelező kiábrándultsággal mosolyog egy félmúlt kor ábrándjain. Őszies mosolya: a távlat. Ez a sugártörés, ez a kettősség kelti néha azt a látszatot, mintha a hangulat, amelybe beleringatta magát, mesterkélt volna s a megtartását, a kor-stílust erőszakolta volna. Pedig ő igazán csak abban a félmúltban hisz, amelyből vére-veleje született. Ha egy kis lelkes elfogultság, némi dicsőítő kedv volna benne s több, követelőzőbb naivitás, a múltak fényén merengő Kisfaludy Sándorhoz volna hasonlatos. Ám ő inkább csak különös báján és regényességén mereng a múltnak. A „Vörös postakocsi”-ban kedvére kiálmodja magát ez a józan álmodó. A lelkiállapot, melyből e memoárszerű regény született, körülbelül ez: sok játékban és fejtörésben kifáradva, szomjasan isszuk magunkba az est csöndes nyugalmát; összecsukódott bennünk minden aktuális figyelem, csak a legszemélyesebb élmények maradtak meg bennünk, megragad valami hangulat s minthogy az öntudatunk élei szétomlottak, semmi sem keresztezi ezt a hangulatunkat, – egészen átadjuk magunkat neki. A gyerek ilyen, mikor kifutkározta, kilabdázta magát s az esti hűvösség elől a szoba pamlagjára menekülve kigyúló fejjel, éber szendergésben gügyög, cseveg arról, ami vele történt s minden igazi élményét olyan hangon mondja el, mintha mese volna. Egy kis egészséges fáradtság kell hozzá, hogy skrupulus nélkül adhassuk át magunkat a legigazibb emlékeinknek. Krudy Gyula körülbelül ilyen lelkiállapotban, valami egészséges fáradtság meghittségével és merészségével kezd kalandozni az élményei közt, emberek közt, akiket ismert, akik az életébe belejátszottak s akiket valamikor nagyon megnézett. A nevüket is megmondja, egészen őszinte, ellenőrizhetjük, hogy ezek az alakok tényleg éltek, ilyenek voltak, ismerjük őket, hiszen mindegyikkőjükhöz köze volt a nyilvánosságnak. Tanúi vagyunk, hogyan készül egy regény. Az író megnevezi és felvonultatja az alakjait annak a kornak hangulatában, amely most teljesen hatalmába ejtette, helyekre vezet, amelyeket hírből vagy személyesen mi is ismerünk ; csupa olyan embert látunk együtt, akiket egy érzelmes kor hősi és lovagi erényekben nevelt, akik még teljes életet tudnak élni, bár az eszményeik koldusokká, esettekké, és gyámoltalanokká tették őket. Emberek élnek előttünk, mint az ég madarai, csapongva, szabadon, a véletlenre bízva, mintha a munkamegosztáson épült társadalom, pénz után futó polgáraival nem is léteznék. A romantika rózsaszínű levegője vesz körül bennünket, sóhajok, epedések könnyű bárányfelhői úsznak a levegőben, naiv bűnöket látunk, melyekben nincs méreg s naiv bűnösöket, akik romantikus pózokban oldják föl a lelkiismeretüket. A sok bizonytalan sors között vonul az önmagát unó jólét, egy ázsiai magyar nagyúr, akinek alakja napkeleti bágyasztó meleget sugároz szét maga körül. Ebben a tikkasztó körzetben a mezei virágok könnyűségét és derűjét kapják a többi alakok, bohém lovagok és polgári erényű színészkisasszonykák. Ellentétül figurák jelennek meg, akik Pestnek már a mai életéhez tartoznak; e modern lombok még intimebbé árnyékolják a félmúltat, amelyből kinőttek. Egy gáláns költő követ lépten-nyomon, halkan, sok bánattal, szemérmesen eltitkolt érzelmekkel egy színészkisasszonykát, lovag módjára szolgálja annak sorsát, szenved, nyögdécsel és hősi bolondságokat követ el miatta, a halállal is megpróbálkozik, együtt élnek, szeretik egymást s végül elválnak egymástól, könnyesen, forrón, meghatottan, anélkül, hogy a színészkisasszonykából asszony lett volna. A leány megy szent színészi hivatása után, amelyre őt a jó Isten küldötte s a költő – megint elhalaszt valamit másnapra: a hűség türkizköves gyűrűjének átadását. Az író megmutat, vázol, megmozgat egy csomó alakot, megmutatja ki miért alkalmas regényhősnek, vagy regényalaknak, de regényt nem csinál. Egy folyton-folyvást meginduló és megszakadó regénynek vagyunk élvezői, érezzük, hogy a konkrétumok kötik és korlátolják a mesemondó erejét, hangulatok hullámoznak egymás hátán, egyik a másikat erősíti, de a regény, amelynek a készülését lessük, nem nő ki. Nem is az ennek a könyvnek az érdekessége, hogy nagy regényt kaptunk benne, nagy regényről szó sincs, hanem az, hogy darabokban és együttvéve alakokban és modorban egy egész korszakot őriz meg. Az, hogy nevek kitételével tesz élőbbekké embereket, az sokat levon ugyan a munka művészi jelentőségéből, de annál több memoárszerű fontosságot ad neki. Leginkább a hangulatáért szeretjük ezt a kötetet s a sok költői finomságért, amellyel tele van hímezve. Csak erős emberben lehet annyi nyugalom és gyöngédség, amellyel meg van írva. Részt vettünk egy költő legszemélyesebb álmodozásában s úgy érezzük, hogy azon kívül, hogy olvasók voltunk, egy kicsit vendégek is voltunk.

Halasi Andor

(Élet, 1913/38. /szeptember 21./ 1225-1226. p.)