KRUDY GYULA: A VÖRÖS POSTAKOCSI
Egy józan
álmodozó jár-kel
közöttünk, félrebillent fejjel,
tűnődő szemeit eldugja a szemhéja mögé, ajkán rejtelmes
mosolygás; oly régi, hogy már nem is tudná megmondani, miért mosolyog.
Figyelmén átszűri a körülötte fejlődő élet sok éles jelét, tolakodó
bizonytalanságait s marad az emlékei mellett, egy romantikus gáláns korban,
amelyben még eszményekért tudtak élni és meghalni emberek. Ma
már valószínűtlen hősök álomfigurái rendezkednek a fantáziájában, divatjukat
múlt érzelmek hangjai kísértik a fülét s ő a
pesti aszfalt járókelői közt némán és egyetértően
mosolyog vissza az alakjaira, akiket rajta kívül senki sem lát, ő maga is különösnek,
furcsának és távolinak látja őket s dérlepte mosollyal meg is mosolyogja őket;
úgy beszél róluk — könnypárás
hangon — mint akiben sok józanság van, hiszen ő benne él
Pest mai ravasz életében s látja, milyen ósdiak, nevetségesen rejtelmesek s érthetetlenül
furcsák az alakok, akik kibeszélnek belőle, — az ő alakjai.
Mindig regényesek a Krudy Gyula álmodozásai, de a regényességükért mégsem teszi
tűzbe a lelkét — vad romantikát nem űz, álomlátásait a fantáziánk vad fészkétől
eltereli s bizonytalan távlatba állítja a józanság
személesítő ködje, amely eléjük terül. (Krudynak a
józansága ködös, mögötte az álomlátása: tiszta.)
Külön látjuk a meséjét,
s külön őt, a mesemondót, aki némi kötelező kiábrándultsággal mosolyog egy félmúlt kor ábrándjain, őszies mosolya: a távlat. Ez a
sugártörés, ez a kettősség kelti néha
azt a látszatot, mintha a hangulat, amelybe beleringatta magát, mesterkélt
volna s a megtartását, a kor-stílust erőszakolta volna. Pedig ő igazán csak
abban a félmúltban hisz, amelyből vére-veleje született. Ha egy kis lelkes
elfogultság, némi dicsőítő kedv volna benne s több,
követelőzőbb naivitás, a múltak fényén merengő Kisfaludy Sándorhoz volna
hasonlatos. Ám ő inkább csak különös báján és regényességén mereng a múltnak. A
Vörös postakocsiban kedvére kiálmodja magát ez a józan álmodó. A lelkiállapot,
melyből e memoárszerű regény született, körülbelül ez: sok játékban és
fejtörésben kifáradva, szomjasan isszuk magunkba az est csöndes nyugalmát;
összecsukódott bennünk minden aktuális figyelem, csak a legszemélyesebb
élmények maradtak meg bennünk, megragad valami hangulat
s minthogy az öntudatunk élei szétomlottak, semmi sem keresztezi ezt a
hangulatunkat — egészen átadjuk magunkat neki. A gyerek ilyen, mikor
kifutkározta, kilabdázta magát s az esti hűvösség elől a szoba pamlagjára
menekülve kigyúló fejjel, éber szendergésben gügyög, cseveg arról, ami vele
történt s minden igazi élményét olyan hangon mondja el, mintha mese volna. Egy
kis egészséges fáradtság kell hozzá, hogy skrupulus nélkül adhassuk át magunkat
a legigazibb emlékeinknek. Krudy Gyula körülbelül ilyen lelkiállapotban, valami
egészséges fáradtság meghittségével és merészségével kezd kalandozni az élményei
közt, emberek közt, akiket ismert, akik az életébe belejátszottak, s akiket
valamikor nagyon megnézett. A nevüket is megmondja, egészen őszinte,
ellenőrizhetjük, hogy ezek az alakok tényleg éltek, ilyenek voltak, ismerjük
őket, hiszen mindegyikőjükhöz köze volt a
nyilvánosságnak. Tanúi vagyunk, hogyan készül egy regény. Az író megnevezi és
felvonultatja az alakjait annak a kornak hangulatában, amely most teljesen
hatalmába ejtette, helyekre vezet, amelyeket hírből vagy személyesen mi is
ismerünk; csupa olyan embert látunk együtt, akiket egy érzelmes kor hősi és
lovagi erényekben nevelt, akik még teljes életet tudnak élni, bár az eszményeik
koldusokká, esettekké, és gyámoltalanokká tették őket. Emberek élnek előttünk,
mint az ég madarai, csapongva, szabadon, a véletlenre bízva, mintha a
munkamegosztáson épült társadalom, pénz után futó polgáraival nem is léteznék.
A romantika rózsaszínű levegője vesz körül bennünket, sóhajok, epedések, könnyű
bárányfelhői úsznak a levegőben, naiv bűnöket látunk, melyekben nincs méreg s
naiv bűnösöket, akik romantikus pózokban oldják föl a lelkiismeretüket. A sok bizonytalan
sors között vonul az önmagát unó jólét, egy ázsiai magyar nagyúr, akinek alakja
napkeleti bágyasztó meleget sugároz szét maga körül. Ebben a tikkasztó
körzetben a mezei virágok könnyűségét és derűjét kapják a többi alakok, bohém
lovagok és polgári erényű színészkisasszonykák.
Ellentétül figurák jelennek meg, akik Pestnek már a mai életéhez tartoznak; e
modern lombok még intimebbé árnyékolják a félmúltat, amelyből kinőttek. Egy
gáláns költő követ lépten-nyomon, halkan, sok bánattal, szemérmesen eltitkolt
érzelmekkel egy színészkisasszonykát, lovag módjára
szolgálja annak sorsát, szenved, nyögdécsel és hősi bolondságokat követ el
miatta, a halállal is megpróbálkozik, együtt élnek, szeretik egymást
s végül elválnak egymástól, könnyesen, forrón, meghatottan, anélkül, hogy a színészkisasszonykából asszony lett volna. A leány megy
szent színészi hivatása után, amelyre őt a jó Isten küldötte s a költő — megint
elhalaszt valamit másnapra: a hűség türkizköves gyűrűjének átadását. Az író
megmutat, vázol, megmozgat egy csomó alakot, megmutatja, ki miért alkalmas
regényhősnek, vagy regényalaknak, de regényt nem csinál.
Egy folyton-folyvást meginduló és megszakadó regénynek vagyunk élvezői,
érezzük, hogy a konkrétumok kötik és korlátolják a mesemondó erejét,
hangulatok hullámoznak egymás hátán, egyik a másikat erősíti, de a regény,
amelynek a készülését lessük, nem nő ki. Nem is az ennek a könyvnek az
érdekessége, hogy nagy regényt kaptunk benne, nagy regényről szó sincs, hanem
az, hogy darabokban és együttvéve alakokban és modorban egy egész korszakot
őriz meg. Az, hogy nevek kitételével tesz élőbbekké embereket, az sokat levon ugyan a munka művészi jelentőségéből, de
annál több memoárszerű fontosságot ad neki.
Leginkább a hangulatáért szeretjük ezt a kötetet s a sok
költői finomságért, amellyel tele van hímezve. Csak erősemberben
lehet annyi nyugalom és gyöngédség, amellyel megvan
írva. Részt vettünk egy költő legszemélyesebb álmodozásában s úgy érezzük,
hogy azon kívül, hogy olvasók voltunk, egy kicsit vendégek is voltunk,
1913. Élet
(Halasi Andor: Irodalom és kritika. Válogatott kritikai
írások. 1910-1919.
Bp. 1955, Művelt Nép. 72-75. p.)