Margitsziget

Negyedszázada a dolgozóké...

E kilencvenöt hektárnyi terület – mérete, történelmi atmoszférája, természeti szépsége folytán – Budapest minden rendű és rangú polgára számára szimbólum volt és az ma is. Gyulai Pál „Calypso kertjé”-nek, „tündérsziget”-nek nevezte. A sziget arisztokratikus jellegét védelmező Rexa Dezső így írt róla: ,,A Szent Margit szigetét Budapest közigazgatási területén olybá veszem, mint egy mesteri költeményt egy tudományos revue füzetében. Itt minden cikk a mélységekben jár, komoly vagy komolykodik; a reális élet, a szigorú bölcselem, a széptudományok világa. És ezek között van egy költőien szárnyaló vers: ábrándos hangulat, játszi sorok, csupa ritmus, csengő-bongó rímek, kedves képek, szökellő ötletek, bűvölő mosoly és lopva elcsattant izzó csók... Pompás költemény a sziget, amit mintha a Parnasszuson gondolt volna ki a nagyszerű Génius: a Természet. Hymnus az, ének, dal, nóta, chanson...” (Margitsziget. Budapest. Officina. 1940. 3. oldal.)

 

A Margitsziget 1869-ben

A Margitszigeten, 1870 körül

(Csigó László reprodukciói)

 

Budapest ragyogó ékességének nevezték a Magyar Tanácsköztársaság képviselői is, amikor 1919. április 14-én mint a boldogabb jövő egyik zálogát és szimbólumát adták át a szigetet Budapest dolgozóinak. ,,Azoké legyen minden, akik dolgoznak – mondotta Budapest egyik szociáldemokrata népbiztosa –, az legyen dicséretre méltó, aki dolgozik, azé legyen a megérdemelt pihenés, szórakozás, üdítő levegő és gyógyító napfény is. A munka diadalának szimbóluma legyen ennek a szigetnek az átadása...”(Népszava. 1919. április 15. 7. oldal.) Dienes László kommunista népbiztos a forradalom előrehaladásának szimbolikus jelentőségére mutatott rá, amikor megállapította, hogy ,,az októberi forradalom eltörölte a négyfilléres hídpénzt, a márciusi forradalom beljebb hatol: elment a híd közepéig és megnyitotta a proletárok számára a szigetet ... A Margitsziget már nem a kiváltságosoké, a dolgozó népé annak pázsitja, fája és jó levegője...” (Vörös Újság. 1919. április 15. 4. oldal.)

Mintha nem is évtizedekkel későbbi időpontban történne, lényegében ezt a gondolatot hangsúlyozta a Népszava 1948. június 11-i számának vezércikke is, köszöntve a Gazdasági Főtanácsnak a margitszigeti belépődíj megszüntetésére vonatkozó határozatát: „...ez a budapesti sziget, amely a felszabadulásig bizonyos «úri» jelleget mutatott, most... valóban a nép szigete lesz. A margitszigeti belépődíj eltörlése éppúgy szimbólumnak is tekinthető a népi demokrácia szempontjából, ahogy egykor a rendi Magyarország megszüntetésének és a polgárosodás kezdetének szimbóluma volt a Lánchíddal kapcsolatosan a nemesek ingyenes közlekedésének, «adómentességének» megszüntetése. Annakidején az általános hídvám megvalósítása jelentette a polgári közteherviselés felé vezető utat, ma pedig a margitszigeti belépődíj általános eltörlése mutatja a népi demokrácia irányát: a sokgyermekes proletár család éppúgy élvezze a szigeti zöldet és a szigeti levegőt, ahogy azt régen a tehetősebbek élvezhették.” (Népszava. 1948. június 11. 1. oldal.)

*

A Margitsziget úri jellege valóban fennállott egészen a felszabadulásig. Valamikor az ,,Urak szigete” nevet is viselte. Az Árpád-házi királyok a szerzetes- és apácarendeknek adományozták, 1795-ben pedig József főherceg kapta meg. E tekintetben a felszabadulásig csak annyi változás történt, hogy az 1908. évi XLVIII. törvény alapján az állam megvásárolta s átadta a Fővárosi Közmunkák Tanácsa kezelésébe. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa alapította meg a Szent Margit Gyógyfürdő Részvénytársaságot, amely magas belépődíjaival s árszabásával bőséges haszonra tett szert, s ezáltal egyúttal meg is őrizte a sziget úri jellegét. A szigeti belépődíj például 1940-ben felnőtteknek 30, gyermekeknek 10 – ünnepnapokon 50, illetve 20 – fillér volt. (Ez idő tájt a férfimunkások átlagos órabére 55, a női munkásoké 34 fillér volt. 1 kg barna kenyér 0,38, 1 liter tej 0,30, 1 kg zsír 1,65 pengőbe került.) Ez évente több mint 300 000 pengő bevételt hozott a részvénytársaságnak. A látogatók évi száma csak ritkán érte el, illetve haladta meg az 1 milliót, de például 1933-ban csupán 568 000 személy látogatta meg a szigetet.

Az úri világ féltékenyen igyekezett megőrizni előjogait a szigeten. Jellemző, hogy amikor például az Árpád-híd megépítése kapcsán felmerült a kérdés: megnyissa-e kapuit a sziget a külvárosok dolgozói előtt, a már idézett Rexa Dezső erről így vélekedett: „Nem osztályrendszer, finnyás elzárkózás, kiváltságosok különjoga szól ellene, de a sziget tradíciója és az a bizonyítható tény, hogy a sziget jelen választékos színezete nem teszi kívánatossá a lakosság nagy és vegyes tömegeinek látogatását. Sokan gondolkoznak így, leginkább a Margitsziget rajongói, hogy ne mondjam: szerelmesei, akik szeretik a sziget csendjét, finom választékosságát, törzsközönsége csendes élvezését, gyepsíkjainak, útjainak kényes tisztaságát, és azt féltik a külvárosok és munkásnegyedek széles gondatlanságától, hangos vidámságától és mindent megengedő fesztelenségétől.” (Idézett mű 45-46. old.)

Krúdy Gyula 1919. május 1-i , „Szegény gyerekek a szigeten” című írásában üdvözölte a munkásgyermekek megjelenését. ,,A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszínű pázsit, ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású, titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután bátran elindult nesztelen útjára a romladékból, bevárja a sötétséget. A margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék.” (Az Érdekes Újság. 1919. május 1.)

Negyedszázados tapasztalataink Krúdynak adnak igazat. A sziget csendjét nem a gyermeksereg vidámságától, hanem inkább a sziget levegőjét és növényzetét mérgező gépkocsik zajától kell védenünk.

A Tanácsköztársaság által elsőízben megvalósított margitszigeti rend, az ingyenes belépés biztosítása a felszabadulás után is harc eredménye volt. El kellett telnie néhány évnek, amíg a munkásosztálynak az államéletben sikerült oly mértékben megerősítenie pozícióit, hogy ismét – s most már véglegesen – sor kerülhetett a margitszigeti belépődíj megszüntetésére, a szigetnek a dolgozók pihenő- és üdülőhelyévé változtatására. A jó pénz megteremtése után ui. még mindig volt belépődíj (felnőtteknek 1 forint, gyermekeknek 30 fillér, ünnepnapokon 1,50 illetve 50 fillér). A negyedszázaddal ezelőtt kiadott Gazdasági Főtanácsi határozat ezt a korszakot zárta le.

Megemlékezésünk erről az eseményről annál méltóbb lehet, minél többet teszünk annak érdekében, hogy a sziget egyre gazdagabban, kulturáltabban szolgálja Budapest és az ország dolgozóinak pihenését, szórakozását, s emellett méltón reprezentálja hazánkat a Budapestre látogató külföldiek előtt is. S ha az újjáépítés utáni időszakban egy ideig a sziget fejlesztése nem is haladt a lehetséges mértékben előre, jogosan állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi években igen tudatos és a távlatokat figyelembevevő munka indult a szebb, kulturáltabb Margitsziget kialakítása érdekében. Kitelepítésre kerülnek a Szigetre nem illő vagy csak kevesek érdekeit szolgáló létesítmények, megnő a parkosított terület, új létesítmények létrehozásával s a régiek rekonstrukciójával gazdagodva nemcsak mint pihenőhely, de mint kultúrközpont is fokozott jelentőséget nyer.

Utaljunk röviden még arra, hogy a sziget szerepet játszott az egységes Budapest létrejöttekor. A múlt század hatvanas éveiben Pest és Buda vitát kezdett arról, hogy tulajdonképpen kié is a sziget. A vitába Pest-Pilis-Solt vármegye is beleszólt: ha Budáé, akkor Óbudáé is, akkor pedig vármegyei terület. Ekkor merült fel a sajtóban az az ötlet, hogy a perlekedés legcélszerűbb elintézése az lenne, ha Pest és Buda egy várossá egyesülne, s akkor mindenki büszkélkedhetne vele, – a sziget a költők által már a negyvenes években megjósolt Budapesté lenne.

Dr. Halasi László

 

(Budapest, 1973/9. /szeptember/ 22-23. p.)