Margitsziget
Negyedszázada a dolgozóké...
E kilencvenöt hektárnyi terület – mérete, történelmi atmoszférája,
természeti szépsége folytán – Budapest minden rendű és rangú polgára számára
szimbólum volt és az ma is. Gyulai Pál „Calypso kertjé”-nek, „tündérsziget”-nek
nevezte. A sziget arisztokratikus jellegét védelmező Rexa Dezső így írt róla:
,,A Szent Margit szigetét Budapest közigazgatási
területén olybá veszem, mint egy mesteri költeményt egy tudományos revue
füzetében. Itt minden cikk a mélységekben jár, komoly vagy komolykodik; a
reális élet, a szigorú bölcselem, a széptudományok világa. És ezek között van
egy költőien szárnyaló vers: ábrándos hangulat, játszi sorok, csupa ritmus,
csengő-bongó rímek, kedves képek, szökellő ötletek, bűvölő mosoly és lopva
elcsattant izzó csók... Pompás költemény a sziget,
amit mintha a Parnasszuson gondolt volna ki a nagyszerű Génius: a Természet.
Hymnus az, ének, dal, nóta, chanson...” (Margitsziget.
Budapest. Officina. 1940. 3. oldal.)
|
|
A
Margitsziget 1869-ben |
A
Margitszigeten, 1870 körül (Csigó László reprodukciói) |
Budapest ragyogó ékességének nevezték a Magyar Tanácsköztársaság képviselői is, amikor 1919. április 14-én mint a boldogabb jövő egyik zálogát és szimbólumát adták át a szigetet Budapest dolgozóinak. ,,Azoké legyen minden, akik dolgoznak – mondotta Budapest egyik szociáldemokrata népbiztosa –, az legyen dicséretre méltó, aki dolgozik, azé legyen a megérdemelt pihenés, szórakozás, üdítő levegő és gyógyító napfény is. A munka diadalának szimbóluma legyen ennek a szigetnek az átadása...”(Népszava. 1919. április 15. 7. oldal.) Dienes László kommunista népbiztos a forradalom előrehaladásának szimbolikus jelentőségére mutatott rá, amikor megállapította, hogy ,,az októberi forradalom eltörölte a négyfilléres hídpénzt, a márciusi forradalom beljebb hatol: elment a híd közepéig és megnyitotta a proletárok számára a szigetet ... A Margitsziget már nem a kiváltságosoké, a dolgozó népé annak pázsitja, fája és jó levegője...” (Vörös Újság. 1919. április 15. 4. oldal.)
Mintha nem is évtizedekkel későbbi időpontban történne, lényegében
ezt a gondolatot hangsúlyozta a Népszava 1948. június 11-i számának vezércikke
is, köszöntve a Gazdasági Főtanácsnak a margitszigeti belépődíj megszüntetésére
vonatkozó határozatát: „...ez a budapesti sziget,
amely a felszabadulásig bizonyos «úri» jelleget mutatott, most... valóban a nép szigete lesz. A margitszigeti belépődíj
eltörlése éppúgy szimbólumnak is tekinthető a népi demokrácia szempontjából,
ahogy egykor a rendi Magyarország megszüntetésének és a polgárosodás kezdetének
szimbóluma volt a Lánchíddal kapcsolatosan a nemesek ingyenes közlekedésének,
«adómentességének» megszüntetése. Annakidején az általános hídvám megvalósítása
jelentette a polgári közteherviselés felé vezető utat, ma
pedig a margitszigeti belépődíj általános eltörlése mutatja a népi demokrácia
irányát: a sokgyermekes proletár család éppúgy élvezze a szigeti zöldet és a
szigeti levegőt, ahogy azt régen a tehetősebbek élvezhették.” (Népszava. 1948.
június 11. 1. oldal.)
*
A Margitsziget úri jellege valóban fennállott egészen a felszabadulásig.
Valamikor az ,,Urak szigete” nevet is viselte. Az
Árpád-házi királyok a szerzetes- és apácarendeknek adományozták, 1795-ben pedig József főherceg kapta meg. E tekintetben a
felszabadulásig csak annyi változás történt, hogy az 1908. évi XLVIII. törvény alapján az állam megvásárolta s átadta a Fővárosi
Közmunkák Tanácsa kezelésébe. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa alapította meg a
Szent Margit Gyógyfürdő Részvénytársaságot, amely magas belépődíjaival s
árszabásával bőséges haszonra tett szert, s ezáltal
egyúttal meg is őrizte a sziget úri jellegét. A szigeti belépődíj például
1940-ben felnőtteknek 30, gyermekeknek 10 – ünnepnapokon 50, illetve 20 –
fillér volt. (Ez idő tájt a férfimunkások átlagos órabére 55, a női munkásoké
34 fillér volt. 1 kg barna kenyér 0,38, 1 liter tej
0,30, 1 kg zsír 1,65 pengőbe került.) Ez évente több mint 300 000 pengő
bevételt hozott a részvénytársaságnak. A látogatók évi száma csak ritkán érte
el, illetve haladta meg az 1 milliót, de például 1933-ban csupán 568 000
személy látogatta meg a szigetet.
Az úri világ féltékenyen igyekezett megőrizni előjogait a
szigeten. Jellemző, hogy amikor például az Árpád-híd megépítése kapcsán
felmerült a kérdés: megnyissa-e kapuit a sziget a külvárosok dolgozói előtt, a
már idézett Rexa Dezső erről így vélekedett: „Nem osztályrendszer, finnyás
elzárkózás, kiváltságosok különjoga szól ellene, de a sziget tradíciója és az a
bizonyítható tény, hogy a sziget jelen választékos színezete nem teszi
kívánatossá a lakosság nagy és vegyes tömegeinek látogatását. Sokan
gondolkoznak így, leginkább a Margitsziget rajongói, hogy ne mondjam:
szerelmesei, akik szeretik a sziget csendjét, finom választékosságát,
törzsközönsége csendes élvezését, gyepsíkjainak, útjainak kényes tisztaságát,
és azt féltik a külvárosok és munkásnegyedek széles gondatlanságától, hangos
vidámságától és mindent megengedő fesztelenségétől.” (Idézett mű 45-46. old.)
Krúdy Gyula 1919. május 1-i , „Szegény
gyerekek a szigeten” című írásában üdvözölte a munkásgyermekek megjelenését. ,,A szegény gyermekek hangja megtölti a szigetet, mint a május
szele színnel és illattal a világot. Ezerhangú madársereg, ezerszínű pázsit,
ezerkedvű élet fakadt a szigeten a régi varjúkárogásos, búskomoly andalgású,
titokban lépegető tavasz helyett. A denevér, amely tavaly már kora délután
bátran elindult nesztelen útjára a romladékból, bevárja a sötétséget. A
margitszigeti betegség: a melankólia, amely híven eljön a nedves szigetre, az
idén csak messziről oldalog, mint egy megvert kutya. A szerzetesi csend, a lemondásos
alkonyat, a keserűségbe és megvetésbe vonult magányosság elhallgatnak gonosz
tücsökdalaikkal a régi udvarházban, amidőn a pázsiton egy sereg kisleány
cikázik és csicsereg, mintha már megjöttek volna a fecskék.” (Az Érdekes Újság.
1919. május 1.)
Negyedszázados tapasztalataink Krúdynak adnak igazat. A sziget
csendjét nem a gyermeksereg vidámságától, hanem inkább a sziget levegőjét és
növényzetét mérgező gépkocsik zajától kell védenünk.
A Tanácsköztársaság által elsőízben megvalósított margitszigeti
rend, az ingyenes belépés biztosítása a felszabadulás után is harc eredménye
volt. El kellett telnie néhány évnek, amíg a munkásosztálynak az államéletben
sikerült oly mértékben megerősítenie pozícióit, hogy ismét – s most már
véglegesen – sor kerülhetett a margitszigeti belépődíj megszüntetésére, a
szigetnek a dolgozók pihenő- és üdülőhelyévé változtatására. A jó pénz
megteremtése után ui. még mindig volt belépődíj (felnőtteknek 1 forint,
gyermekeknek 30 fillér, ünnepnapokon 1,50 illetve 50
fillér). A negyedszázaddal ezelőtt kiadott Gazdasági Főtanácsi határozat ezt a
korszakot zárta le.
Megemlékezésünk erről az eseményről annál méltóbb lehet, minél
többet teszünk annak érdekében, hogy a sziget egyre gazdagabban, kulturáltabban
szolgálja Budapest és az ország dolgozóinak pihenését, szórakozását, s emellett
méltón reprezentálja hazánkat a Budapestre látogató külföldiek előtt is. S ha
az újjáépítés utáni időszakban egy ideig a sziget fejlesztése nem is haladt a
lehetséges mértékben előre, jogosan állapíthatjuk meg, hogy az utóbbi években
igen tudatos és a távlatokat figyelembevevő munka indult a szebb, kulturáltabb
Margitsziget kialakítása érdekében. Kitelepítésre kerülnek a Szigetre nem illő
vagy csak kevesek érdekeit szolgáló létesítmények, megnő a parkosított terület,
új létesítmények létrehozásával s a régiek rekonstrukciójával gazdagodva nemcsak mint pihenőhely, de mint kultúrközpont is
fokozott jelentőséget nyer.
Utaljunk röviden még arra, hogy a sziget szerepet játszott az
egységes Budapest létrejöttekor. A múlt század hatvanas éveiben Pest és Buda
vitát kezdett arról, hogy tulajdonképpen kié is a sziget. A vitába Pest-Pilis-Solt
vármegye is beleszólt: ha Budáé, akkor Óbudáé is, akkor
pedig vármegyei terület. Ekkor merült fel a sajtóban az az ötlet, hogy a
perlekedés legcélszerűbb elintézése az lenne, ha Pest és Buda egy várossá
egyesülne, s akkor mindenki büszkélkedhetne vele, – a sziget a költők által már
a negyvenes években megjósolt Budapesté lenne.
Dr. Halasi László
(Budapest, 1973/9. /szeptember/ 22-23.
p.)