Halász László - A feszültségkezelés útjai

HALÁSZ LÁSZLÓ

A FESZÜLTSÉGKEZELÉS ÚTJAI

A műalkotás értelmezésében, hatásának felderítésében a pszichológia számára két lehetőség kínálkozik: meghatározott mű kapcsán kérdőívekkel, attitűdskálákkal, interjúval vallatni az olvasókat vagy fontos hatóelemek működésmódját tisztázandó a szaktudomány armatúrájával célbavenni meghatározott műveket. A kétfajta megközelítés a legkevésbé sem zárja ki, de nem is szükségszerűen tételezi fel a másikat. Bár kétségtelenül teljesebb, ha egyazon alkotás pszichológiai vizsgálatára mindkét formában sor kerül, jelenleg csak a másodikként megnevezett lehetőséggel próbálkozunk.

A novellát elemző pszichológus figyelmét legalább egy fokkal még az olvasóénál is erőteljesebben felkelti a cím, amelyet sajátos asszociációs udvar vesz körül. Az Utolsó szivar az Arabs szürkénél mindenekelőtt az Utolsó vacsorának, valami végetérésének, illetve egy vendégfogadónak vagy kocsmának a képzetét hívja elő. Barbárok: kegyetlenség, kíméletlenség, pusztítás, erőszak, fasizmus. Caligula: ókori Róma, önkény, hatalom, rémuralom, őrület, gyilkosság, kiszolgáltatottság. Január: az év első hónapja, sötétség, hideg, hó; minden kezdet nehéz.

Már a cím hatása is jelentékeny mértékben függvénye a befogadó információs készletének. Caligula csak annak számára több egy furcsa szónál, aki tisztában van jelentésével és azt minél több, elevenebb mozzanattal tudja telíteni. Ez nem kis részt azon múlik, hogy az előhívott képzetek maguk is milyen hatósugarú asszociációkat implikálnak. De túl ezen, az író neve által mozgásba hozott információs hálózat szálai is átszövik a cím varázsát. Ha az olvasó Krúdy világának akárcsak hallomásból is ismerője, az elmúlás, a tovatűnt idő nosztalgikus hangulatának impressziója sem marad el.

Az asszociációs udvar már az elbeszélés legelején érdemleges várakozási helyzetet teremt. Négy novellánk címe kivétel nélkül az érzelmi élet negatív pólusa köré csoportosuló gondolatokat hív elő, sőt közülük háromnál a halál is megjelenik. A cím magába foglalva az alapmotívum megoldását, utal az egész mű felépítését meghatározó dominánsra (Christiansen)1. Lévén a novella viszonylag rövid lélegzetű műfaj, a jól áttekinthető, folytonos olvasási élmény orientálásában a domináns fokozottabb szerephez jut, mint a merőben más léptékű nagyepikában. Az olvasó elővételezve a cím által sugalltakat, kiváltképp nyitva lesz az elvárásaival összecsengő információk felvételére.

Az idegfiziológiából szintén ismeretes a domináns fogalma (Uhtomszkij)2. Itt a reflexképződésben megnyilvánuld fokozott izgalmi gócot jelenti, amely nemcsak gátolja a többi központ működését, hanem impulzusaikat maga felé fordítja, rögzítve ezzel saját szerepét. Anélkül, hogy az analógia lehetőségét túlfeszítenénk, nyilvánvaló: a novella dominánsa ugyancsak funkcionális erőközpont s mint ilyen egyúttal elsődleges feszültségkeltő (figyelemfelhívó, aktiváló) góc is. Egyelőre elég egy-egy odavetett pillantás a kezdő sorokra és máris látjuk, hogyan erősítik fel nyomban a megteremtett készenléti állapotot.

Minthogy az érzelmi részvételnek, a képzeleti tevékenység irányának, azaz alapvető pszichodinamikai történéseknek a legpregnánsabb mutatója a feszültség, erőinket további sorsának alakulására összpontosítjuk. Először novellaként kívánjuk letapogatni a feszültséghalmozás, -oldás egymásbafonódó hatásait, hogy azután egybevetésükkel egyetemesebb összefüggések hiteles megragadására vállalkozhassunk.

Krúdy elbeszélésének első mondata, pontosabban annak első fele („Az ezredesnek aznap agyon kellett lőni egy embert, a Kaszinó megbízatásából...”) sokkszerűen hasit tudatunkba. S miközben lakonikus információkkal egyértelműen körülhatárolja a helyzetet, a legkisebb kétséget sem hagy a párbaj kimeneteléről. Az ellenfél egy nyomorult újságíró, aki papirosból vacsorázik tepertőt és távoli kocsmákban olcsó borral oltja szomját. Az ezredes – az ország legjobb céllövője – csak annyira izgul, amennyire hasonló körülmények között szokott. Robusztus életerejét, sőt flegmáját vagyunk hajlamosak abban is látni, hogy fertelmes éhség tör rá. Egyelőre még az sem zavar különösen, hogy álruhában a külváros felé veszi útját.

Ám amikor váratlanul tepertőért tér be egy hentesüzletbe – ahol egy verseskönyv lapjából készített stanicli újfent tudatába idézi verset is író ellenfelét –, majd számára teljesen idegen szerény kiskocsmában készül elfogyasztani e nem éppen úri ételt, már határozott disszonanciát érzünk. Sorról sorra haladva nő bennünk annak sejtése, hogy a történés még távoli végkifejletét az ezredesnek, s nem ellenfelének utolsó szivarfüstje burkolja majd fátyolba. Mintha viszonylag rövid távolság megtétele után valami akadályba ütköztünk volna, támad fel bennünk a feszültség, hogy a korábbitól eltérő – be nem vált – beállítódás átrendezésére, új, a valós helyzettel jobban harmonizáló információk felkutatására buzdítson.

Nagyobb fokú kutatásra nincs is szükség. Az ezredes maga mondja a csapos- legényen keresztül az olvasónak:

„...ma ilyen fura gusztusom van, hogy olyan ételeket egyek, mint amilyen ételekkel valahol, valamerre, valaki táplálkozni szokott, hogy annak az embernek a helyébe képzeljem magamat. Igen, olyan akarok lenni, mint egy nyavalyás kófic, aki most valahol a végrendeletét írja, ha van hozzá való esze... most halála küszöbén leereszkedem hozzá, megbékülök vele együtt...”

A helyzet most már valóban félreérthetetlen. Az ezredes szerepet cserélt az újságíróval. Pontosabban: a sebezhetetlen párbajhős cserélt szerepet leendő áldozatával.

A szerepcsere a másik viselkedésmintáinak imaginárius átvételén keresztül azonosulást tételez fel. S ha ilyen homlokegyenest ellentétes szerepek cseréjéről van szó, úgy ez elkerülhetetlenül az eredeti szerep – alapjában tudattalan – megtagadását jelenti. (Utólag már világos, ennek szimbolikus kifejeződése volt az – igazi szerepet eltakaró, maszkoló – álruha felvétele.) A meghasonlás, a nem vállalás motívumáról árulkodik az előbbi vallomás befejező fél sora is: „... habár én igazán ártatlan vagyok.” Csakis az mond ilyet, – különösen mindenfajta külső késztetést teljességgel nélkülöző helyzetben – aki lelke mélyén kételkedik ártatlanságában, aki tart lelkiismeretétől, valamiféle megfoghatatlan felelősségre vonástól. Az eredeti szerepről való leválás, illetve a leendő áldozattal való azonosulás mögött tehát a Freud által leírt feszültségcsökkentő indulati elhárítás lelhető fel.

Az ezredesnek az újságíróval történő kölcsönös megbékülésükre utaló szavait így kell módosítanunk: ahhoz, hogy megbéküljön magával, azonosulnia kell vele. De az azonosulás a vonzódás elsődleges megnyilvánulása és mélységesen ellenszegül a másikkal szemben elkövetendő agressziónak, kifejezetten kíméletét – megvédését segítve elő. Csakhogy e végletekig polarizált páros viszonynak a tétje egyikük élete. Az azonosulásnak mérhetetlenül nagy így az ára. Az eredetileg a másikra irányuló agresszió – tudattalanul – saját maga ellen fordítja; azaz az öngyilkosság egy fajtáját készíti elő.

Természetesen, az olvasó nem pszichológus és nem is kell azzá lennie, hogy a helyzet feszültségét átélje3. Anélkül, hogy az azonosulás – ellenazonosulás rejtett pszichológiai mechanizmusának általános működésével közelebbről tisztában lenne, az elbeszélés kontextusa eljuttatja a felismeréshez: ha valaki leendő áldozatával azonosul, helyette könnyen maga válhat áldozattá, betetőzve és megváltoztathatatlanná merevítve a szerepcserét.

A mű befogadása során feszültségünk jelentősen megnyilvánul abban az együttművelő tevékenységben is, amellyel megkíséreljük a hőst követni, beleélni magunkat lelki világába. Rátalálva a bennünk és a benne meglevő egyetemes emberi vonásokra, azonosulunk vele. Részesedünk a művészet nagy élményéből: másokban ismerjük fel saját magunkat. Ez nemcsak azzal jár, hogy igyekszünk minél teljesebben elképzelni, amit ő pillanatnyilag átél, hanem előrevetítjük azt is, ami történni fog vele, ami történhet vele. A jelen és a jövő konfrontálása a feszültségek további forrása. Nos, ezúttal identifikációs – anticipációs olvasmányélményünk a feszültségek megkettőzött erőterében zajlik le. Beleéljük magunkat az ezredes helyébe, aki az általa lelövendő újságíróval azonosulva fogyasztja el – végül is – saját utolsó vacsoráját.

S milyen vacsorát! Igaz, Krúdy nem egy hőse „az evés gondolatával van elfoglalva” (Komlós A.)4; Az élet álom című kötet darabjai „étkező novellák” (Perkátai)5. Az evés rítusa az író világában univerzális problémamegoldási modellé duzzad: alakjai az élet teljessége helyett az étkezés teljességében törekednek önmaguk megvalósítására. Az evésbe menekülnek. Másnak megszerzésére-fogyasztására nem alkalmasan, így kebelezik magukba az életet. Természetes hát, hogy e világban az azonosulásnak is ez az elemi megélés- és kifejezésforma a legplasztikusabb módja: ugyanazt fogadja be testébe, amit a másik. A meg-megújuló éhségroham hullámai a feszültség már létrehozott állapotát tovább fokozzák. Az ezredes egyre elkerülhetetlenebbül megjelenő pusztulásának és a rátörő farkaséhségnek mint a vesztét érző grandiózus életerő utolsó nekifeszülésének („Ha babonás ember lett volna az ezredes, még tán valami különös intésre is gyanakodhatott volna”) egymást megszüntetve megőrző képei ide-oda cikáznak az olvasóban. S mintha még ez sem lenne elég, újabb vihart zúdít ránk az író. Az elbeszélés hősében munkáló szorongásos állapot hiperkompenzálásának részesévé tesz.

A véletlenül betérő újságíró rápillantva az ezredesre, ijedtében leejt egy pohár szilvóriumot és kimenekül. Az ezredes kifizeti helyette s azonosulása mértékén restelkedve, ám annál nagyobb hidegvérrel maga is felhajt egy pohárkával.

A szüntelen feszültségnövekedés monotóniájától – ami éppoly egysíkú lehet, mint a feszültség hiánya – mégsem kell tartanunk. A görbe felfelé ívelését több ízben megszakítja az ezredes lassú, bő lélegzetű mondatokban hömpölygő visszaemlékezése, elrévedése, kilépése a történés jelenéből. E kitérések hatását jól megvilágítják a Lewin iskola feladat félbeszakítási kísérletei6. A megszakítás által létrehozott feszültség a feladat befejezésére ösztökél s meg is szűnik a cél megvalósulásával. Enyhül azonban akkor is, ha a megszakítást más irányú élénk eszmecsere követi. – Az oly sokszor megcsodált krúdys szál-elvesztési technika következtében alapfeszültségünk mintegy felfüggesztődik. Az elterelő út egyik-másik szakaszán némileg oldódik is, hogy a visszakanyarodást megtéve, érdeklődésünk még felcsigázottabban kapcsolódjon az elbeszélés újra meglelt fonalához. Az ily módon létesülő Spannungok tehát nem annyira feszültségtorlaszok, mint a feszültségoldás és -halmozás ritmusának szabályozói. Áthatva az egész átélés folyamatát, az elbeszélés sajátos lüktetését teremtik meg.

A soha véget érni nem akaró vacsora befejeztével, a kifejlethez közeledve feszültségünk az eddigieknél is magasabbra ível. Az ezredes, hogy elsöpörje a délután emlékét, rágyújt a státus-szimbólumát megtestesítő havannára. Ám visszatérését önmagához nyomban követi a domináns újra megjelenése; az író közli, ez az utolsó szivar. A feszültségcsúcsról ezután megdöbbentő módon siklunk le. Nem kapunk lehetőséget, hogy az ezredes küzdelmében és halálában részt vállaljunk; bármifajta további azonosulástól, mindennemű részvéttől meg vagyunk fosztva. Már csak mint idegenné vált tárgyról, szó szerint holt testről hallunk róla. A párbaj közvetlen bemutatása helyett a hullaszállító kocsis mellesleg odavetett szavaiból bizonyosodunk meg haláláról. Krúdy könyörtelen. A bizonyosság, mégpedig az olvasó elképzelésével megegyező bizonyosság kétszeresen kielégülést okozó, feszültségoldó hatásába – az elidegenítés miatt – csak egy csipetnyi disszonancia vegyül. Nem több, mint amennyit az ezredes szivarfüstje hátrahagy.

[…]

A pszichikai feszültségképzés minden szférájában előkelő hely illeti meg az ambivalenciát, mint ez Freud fellépése óta jól ismeretes. Az ambivalencia az ellentétes és egymást megszüntetni kívánó, de nem tudó tendenciák váltakozásával egyszerre kelt vágyat és szorongást, rokon- és ellenszenvet, közeledést és távolodást. Lényegénél fogva nem más, mint egy bizonytalan várakozási feszültség megélése. Ezért jogos Hamlet főbb motívumainak ambivalenciájában a tragédia hatása szempontjából döntő feszültségi erőteret teremtő forrást látni7, ezért oly meggyőző Mészöly Saulusának lélektani kódrendszerét felfejtve, az ambivalencia központi motiváló és feszültségszabályozó működését bemutatni8, s a megadott novellák feszültségkezelését elemezve, ezért akadtunk több kettős jelentésű, egymás ellentétébe át- meg átforduló viszonyra és helyzetre, illetve karakterre. A novella „mint a dráma nővére”9 pszichológiájára ez csak annyiban, de annyiban ténylegesen sajátos, amennyiben – viszonylag rövid terjedelemmel gazdálkodva – különleges sűrítettséggel ábrázol olyan kiélezett konfliktus-szituációkat, amelyek végül is szembeütköző fordulatba torkollanak. Ennek kibomlásához pedig igen kedveznek az ambivalens – ambiguns alakzatok, a condition humaine határpontjai.

Valéry a lírát a tánchoz, a prózát a meneteléshez hasonlította. A lírára a szüntelen ismétlődés és újrateremtődés, a süllyedés és az emelkedés ritmusa jellemző. S amint O. Paz kifejti10, a líra struktúrája az önmagába visszatérő körre emlékeztet, amelyben a cél egyben kezdet. A novellát ellenben egy hullámos vagy egyenes, cikk-cakkos vagy spirális, de mindig meghatározott cél felé haladó vonal szimbolizálhatja legjobban, jól harmonizál ezzel a pszichikai feszültségnek a dominánstól elinduld, hullámvölgyek és hegyek csúcsán át a végkifejlet előtti kiemelkedő magaslatig ívelő görbéje, amely a célba jutással simul el. Ugyanakkor még az igen korlátozott számú novella elemzéséből is kitűnt, hogy helytelen lenne a végső oldódást uniformizáltan és abszolutizáltan értelmeznünk. Minél kevésbé esik egybe a célba érkezés (a befejezés) a ténylegesen lezárt problémamegoldással, annál kisebb az oldódás mértéke. Előfordul az is, hogy az olvasás befejeztével az olvasónak magának kell a megoldás keresésével még fennmaradd feszültségétől megszabadulnia.

Az érzelmi feszültség halmozódása–oldódása mint a felgyülemlő affektív potenciál kisütése és a katarzis közötti összefüggés meglehetősen nyilvánvaló. Ez azonban nem jelenti, hogy a séma – legalábbis ami az irodalmi művek világát illeti – egyben a katarzis kielégítő magyarázatát is nyújtaná. Az írott közlés s – mégoly művészi megvalósítás által kiváltott – feszültségének az ereje nem csak a primér ingerforrások, de a direktebb audio-vizuális művészi közlés feszültség – ereje mögött is elmarad. Egy tényleges élettörténés (például halálos kimenetelő küzdelem során azonosulás az egyik féllel) átélésekor érzéseink megnyilvánulása sokkal erőteljesebb, mint többszörös kiemeléssel, áttétellel bemutatott irodalmi formájában. S – megegyező színvonalú alkotásokat feltételezve – a mozgóképen bemutatott haláltusa sokkal elementárisabban ragadja meg a befogadó pszicho- fiziológiai valóját, mint az elbeszélésben olvasott. Az olvasásban lezajló katarzis éppen ezért kiváltképp nem meríthető ki a folyamatok intenzitásváltozásainak leírásával. Mögöttük az elemi indulatok, szenvedélyek feszültségéhez viszonyítva kétségtelen kisebb erejű, de szűkös privát világunktól függetlenedő állapotban, a sajátosan emberi létet minden részében átható erkölcsi – értelmi – esztétikai érzelmek igen finom áthangolódása megy végbe.

Kifejezetten a novella okozta katarzist Vigotszkij tartalom és forma, az elbeszélés struktúrája és az elbeszélés alapját alkotó anyag struktúrája közötti feszültségek egymást megsemmisítő összecsapásához kapcsolta. Bár hasonló mozzanatokat több helyütt – mindenekelőtt a Krúdy novellában – sikerült körvonalaznunk, e képlet túlságosan leegyszerűsítő. Hiszen a feszültségek pulzálásának hálózatában kirajzolódtak olyan dimenziók is, amelyek jobbára maga az elbeszélés alapját alkotó anyag strukturális egységei közötti ellentmondások feszülése mentén működtek . S ugyanígy találhatok az elbeszélés strukturális egységei közötti viszonylag önálló ellentétes effektusok is. Továbbá, fontos részei e hálózatnak azok a dimenziók, amelyek a feszültséghalmozást csakúgy mint az oldást akár korábbi tartalmi, akár formai egység későbbi újra megjelenésével, variálásával, fokozásával erősítették meg.

A regényolvasástól eltérő, rendszerint töretlen egységben lepergő feldolgozás során mindez beépül egy egyetemes feszültségszabályozó mechanizmusba, amely a mit pillanatnyilag átélt része és a már olvasottak nyomán ismételten elinduló anticipációs élmény közötti disszonanciának, illetve konszonanciának a függvénye.

Novelláink átélésére jellemző intellektuális és érzelmi folyamatokat körvonalazva, fentebb igyekeztünk kiszűrni azokat, amelyek a novellák befogadásában a leglényegesebbek. Még ha elbizakodottan feltételezhető is, hogy e munka sikerrel járt, igen fogas kérdőjel marad nyomában. Az egyes művekben foglalt meghatározott szituáció meghatározott ábrázolásától elvonatkoztató pszichodinamikai események elvileg még ugyanazon olvasónál is lehetnek kísérői nagy értékű novellának csakúgy, mint jóval alacsonyabb színvonalúnak. Ez annyiban természetes is, hogy a pszichológia nem értékítéleti szempontból közelíti meg tárgyát, hanem a lelki folyamatok megjelenését és működésmódját kutatja, ami kizárólag pszichológiai minősítésükhöz elégséges. Ha ezen túl akar vagy kell lépnie, úgy pszichológián kívül logikai, etikai vagy esztétikai kategóriákhoz folyamodik.

A szóbanforgó novellák a feszültségkezelés sokban hasonló útjai ellenére pszichológiai rétegezettségük, pszichodinamikai töltésük szempontjából meglehetősen eltérőek. E tényezők kapcsolódási mintájának „rendezett bonyolultsága” az,esztétikai értékeknek egyik lehetséges velejárója, illetve indexé. A novellák elemzésének választott sorrendjét, valamint arányait pszichológiai telítettségük határozta meg. Jóllehet a pszichológiai és az esztétikai telítettség közötti viszony feltárása elméletileg a legkevésbé sem megoldott probléma, szeretnénk remélni, hogy az egyes elemzések esztétikai implikációi nem állnak túlságosan távol az illetékes szakemberek megállapításaitól.

A művészetpszichológia általában nem az esztétika, a művészettörténet, művészetkritika, művészetszociológia helyébe akar lépni, hanem a művészettudományok sorát kívánja meghosszabbítani, kiegészíteni. Hasonlóan ehhez, a pszichodinamikai történések leképezésével – amely egyébként a pszichológiai megközelítésen belül is csak egy lehetőség – sem vezethette a pszichológust más, mint törekedni a minél összetettebb novellaelemzési lánc egyik szemének a kikovácsolására.