Krudy Gyula.

 

Ezelőtt 30 évvel a nyíri csendből ének hangzott fel, költemények prózában félmúlt idők embereiről, ezek léhaságáról, vágyódásáról, örök szerelméről, pusztulásáról. Egy nyíregyházi fiú volt a kötetlen sorokban zengő lírikus, régi nemzetség sarjadéka, aki olyan hangot zendített meg, olyan elbeszélőfor­mát teremtett, amely egészen az övé és amely csodá­latos visszhangot keltett nem a közönségnél, hanem az írók táborában. Krudy Gyula az írók írója volt, mert alkotásainak értékei és szépségei az ösztönös, nem könyvekből, — melyekből nagyon keveset olvasott, — nem stúdiumok­ból — amikkel bizony sohasem gyötörte magát — hanem Krudy Gyulának, e hatalmas termetű, gör­nyedt tartású szabolcsi ősbohém lényének utánozha­tatlan artisztikusságából fakadtak. Az a színes köd, melybe Krudy alakjait burkolta, az a cselló zengésű, kicsit mindig fájdalmas hang, az az elérzékenyülés, amely azonban sohasem mélyül zokogásos bánattá, a részvét, amely azonban nem melegszik fel áldozat­készségig, a mindenki felé mosolygó közvetlenség, amely azonban kis korcsmák pörköltszagot árasztó környezetében jó homoki borral öntözött pajtásko­dásnál bensőségesebbé sohasem fejlődik. A legtel­jesebb közömbösséget mutatott Krudy Gyula a poli­tika mesterkedései iránt, szinte arisztokrata gőggel fordult el minden társadalmi megnyilatkozástól, amelyből az életrevalók, a szorgalmasak és törtetők érvényesülést és pénzt tudnak kicsikarni, de amelyek­ben írósága nem talált költői ihletet kiváltó helyzetet, vagy hangot. A polgári rendesség, a filiszteres megbízhatóság, a megítéléseknél számító és ravasz óvatosság ismeretlen és gyűlöletes fogalmak voltak ennél a cseppet sem forradalmas, sőt lomhán bele­nyugvása, erős állásfoglalások, világnézleti szín­vallások elől mindig kitérő Budapestre tévedt sza­bolcsi gavallérnál, Krudy Gyulánál. Az emlékezés lírikusa volt ő, aki még akkor is, mikor előtte lejátszódó egészen friss eseményeket jegyzett fel, be­burkolta meséjét, a maga kreálta romantika ködébe és kifejezésformája, stílusa, elbeszélőhangjának sajá­tossága az archaizálás volt. Nem rég letűnt századok nyelvén beszélt, hanem a XIX. század derekának a kiegyezés utáni Magyarország arszlánainak és dámáinak tónusában, hangjának nincs lüktető dinamikája, forró érzéki páthosza, nem lendült soha robajosságba, hanem csak zeneiségre törekedve lágy, andalgó, lassú ritmikával kecses hajlongásokkal a magyar biedermeyer figuráinak gáláns mozdulatait és hangulatát stilizálva szőtte emlékei színes fátyolát. Az ébrenálmodók közül való volt Krudy Gyula, a magyar Szinbad, a folyton bolyongó, érzelmes lovag, a kalandokat hajszoló, a megbízhatatlan, az asszonyok bolondja, az »Aranykéz utcai szép napok« felidézője. Ez a hang, ez a mindig kicsit negédeskedő, sohasem magyaroskodó, sohasem páthoszos romantikus hang ellentéte volt úgy a budapesti kis korcsmák, mint a cifrán épített körúti kávéházak tónusának. Egész más, mint a pesti nyelvjárással, szerkesztőség szólamokkal fűszerezett bohémek stí­lusa, amely kifejezője, száguldó életiramnak, titánkodó nagyot akarásnak, úgy, hogy a magyarok fő­városában, ez a tősgyökeres szabolcsi magyar, az idegenszerűség varázsával hatott és ez az idegenszerűség szerezte meg számára elsősorban az író­társadalom csudálatát ás szeretetét. Krudy Gyulát már 32 éves korában a nála sokkal idősebb fiatalok Gyula bácsinak nevezték, mert a félmúlt idők pati­nás szelleme áradt szavából és lényéből, mely romantizál minden hangot, akár a kis korcsmában, akár szerkesztőségi asztaloknál, akár pedig az éjszaka villanyfényes mondén tanyáin nyilatkozott meg. Hangsúlyozzuk, hogy mindez csak kifejezésforma, művészi technika volt, egy írói stílusnak kiáradása, írói alkotásai szinte megmagyarázhatatlan esztétikai beáramlások folytán, mert tanulmányok és olvasmá­nyt nagyon távol állottak e mindig csak író és semmit sem olvasó költő életéből, az északi poéták lírájára emlékeztet. A fjordok jéghegyeire rásüt bágyadt fénnyel a napsugár, a ködöt megtörik a halvány pasztellfinomságú szivárvány színei és az emberek halkan, érzelmesen, nem ügyelve a józan logika törvényeire, beszélgetnek. Nem azért, hogy valami nagyon okosat, vagy szenzációsat mondjanak, hanem mert gyönyörködnek a hangjuk zenéjében. Ez a Krudy stílus. A költői eszményítés az a színes köd, amely betakarja fátyolával a rideg valóságot, enyhíti a hétköznapok robotjának ridegségét, az egymással szembeálló esz­mék, hitek, akarások és törtetések durva robaját, — a Krudy költészete. Mikor orosz lelkiséget érzek Krudy szavából, lényéből és műveiből, nem a kérlelhetetlenül őszinte Tolsztoj Leóra, vagy a messianista Dosztojevszkij Fedorra gondolok, hanem Turgenyev Ivánra, ki »Egy vadász emlékiratai« és »Költemények prózában« poétája volt, vagy Puskin Sándorra, akinek Anyeginje talán az egyetlen Krudy Gyula lelkéhez, intellektusához és érzékeihez forrott költemény. Az Anyigint idézi csaknem minden Krudy írás és történeteinek hősei rokonságot tarta­nak Gontscharow Oblomovjával, akinek lomha, akciótlan elmélázgatásai közel állnak Krudy Gyula lényéhez. Krudy Gyula színes ködbe burkolt kép­zeletéből furcsa figurák bontakoztak ki: Szinbad, Rezeda szerkesztő úr, Az Utazás a Vörös Posta­kocsin hőse, N. N. a szerelem gyermeke, sok eset­ben néven is megnevezett szereplői a magyar világ­nak, ahol az emberek mulatnak. A pesti éjszakáknak alakjai, varieték artistái, színpadok aktorai, lebujok, titkos találkahelyek látogatói, házasság és szerelmi közvetítők, orfeumtulajdonosok, sportmatadórok, istállófiúk, bukmékerek, trénerek, bérkocsisok, gaval­lérok, örömlányok és selyemfiúk tarka társasága kö­zött járkál Szinbad, a búsképű lovag, a mindent megértő, megbocsátó sápadt mosollyal tudomásul vevő halkszavu, romantikus férfi, más néven Krudy Gyula, akinek emlékei voltak, amiket kisrészben át­élt, de nagyrészben csak átálmodott. Álmodásainak ködbeburkolt alakjai azonban sohasem voltak öntudatos, alkotó, építő, vagy romboló hősök és démo­nok, hanem szenvedélyeik elgyengült rabjai, akik megrokkantak az élet súlya alatt, akiket a hétköznapi kötelesség a tradíció diktálta és a hatalom adta törvények nem bírtak akként fegyelmezni, hogy megállhattak volna a viharban, akiket a könnyelmű­ségük nyomorba, züllésbe, vétkekbe sodort, de nem súlyosan büntetendő cselekményekbe, akik ragad­tatták magukat az árral. Imbolygó lelkek, laza erkölcsű, de a bűnre, gazságra, vérbő kirobbanásra képtelen emberkék népesítik be Krudy Gyula regé­nyeit és novelláit, erőt, dacos férfiasságot, talán egész hatalmas életművének csak egy figurája muta­tott, aki annyi írásban jelentkezett és ez a napjaink­ban élt nagy hazárdőr, Szemere Miklós, akit, mi­vel jótevője volt, Krudy Gyula, romantikus hőssé stilizált.

Haszontalan némberek, sipisták, orfeumdívák, Luftrézik, a régi Pest olcsó és drága gyönyörűsé­gének szállítói, Carola, Cecília és az éjszaka többi királynői, vendéglősök, korcsmárosok, pincérek, kasszatündérek alakjai és a marhahús, kispörkölt és lacipecsenye pompás zamatját élvező életművészek vál­takoztak, keringtek az ő történeteiben, soha egy nagy egyéniség, egy ragyogó művész, a színpadnak egy lelkes szereplője, érzékeket a szépség extázisába vonó jelenség, nem szerepelt az olcsó borok és szerelmek mámorában éjszakáit töltő és inspirációt is innétmerítő Krudy Gyula írásaiban, aki soha egy kialakult karaktert, egy egész embert felvázolni nem tudott, csak szilhuetteket, akiket gyorsan elsodort a rohanó élet hulláma. Ennek az írónak az volt a boszorkánymestersége, hogy dacára annak, miszerint csaknem egész életműve az »Utazás a vörös posta­kocsin«, az »Őszi utazás«, a »Szinbad«, »N. N.« és »Aranykézutcai szép napok« kivételével erkölcsi és intellektuális értéktelenségek bolyongásaival és andalgásaival foglalkozik, sehol egy frappáns ötlet, drámai feszültség, érdekesen, szilárdan, öntudatosan megformált mese ki nem bontakozott lírai bő­beszédűségének simogató muzsikájából, mégis az az ösztönös művészség, mely kifejezés módjának és stílusának varázsa, az a csodálatos formáló képesség, mely minden mondattal és szóval félmúlt ma­gyar idők embereit, erkölcseit, szokásait és gyenge­ségeit testesíti meg és varázsolja elénk, elbűvölte és utánzásra serkenti az írók egész seregét. Ennek a 35 éves írói pályának csupán egyetlen, a könyvsikerrel is összeforrott alkotása volt, az »Utazás a vörös postakocsin«. Egy biedermejeresre stilizált jármű vo­nult végig a múlt század utolsó évtizedében Budapest utcáin, de csak ott állt meg, ahol mulatnak, ahol Szemere Miklós regényesített alakja, Alvincy Eduárd trónolt, Jókai magyar nábobjából merített kosztümökben, furcsaságaival, galantériájával, amely­nek fantasztikus túlzásai az öreg Dumas regények alakjával, a gróf Monte Cristóval mutatnak rokonságot. Ebben a lassan haladó, régi határon tett uta­zásban résztvesznek fiatal színészkisasszonyok, akik nagyon szeretnének, de nem tudnak bukott nőkké válni, akik epednek, ábrándoznak és megismerik a züllöttségről híres pesti utcáknak és lebujoknak min­den szennyesét, akik nem találkoznak másokkal, mint vagy alkoholizmusba fulladt kitartott férfiakkal, vagy titkos és nyílt találkahelyek csillagaival és a XIX. század nagy író és művész bohémjeivel. Kive­tettekkel, akiknek sohasem volt családi életük, akik meleget, bensőséget, hitelben fogyasztott alkoholtól, vagy a gyalázatos hivatás durvaságai után egy pár gyengéd szóért a csókot ajándékul felajánló perditáktól kaptak. Ennek a Budapest minden mocsarai­nál stációt tartó régi stílusú határon megtett utazásnak regénye, frivolsága, némely egészen egyértel­műen meztelen részletleírása dacára érzelmes, ro­mantikus könyv, mert át van szőve egy nagyon ábrándos, nagyon álmodozó, nagyon élhetetlen, de finom romantikus szemlélettől átitatott lélek, a re­gény Rezeda szerkesztő nevű szép, meleg, bensősé­ges sóhajú hősének Wertheres sóvárgásaival. Ez a Rezeda szerkesztő adja meg ennek a regénynek hang­ját, meséjét, amely nem más, mint egy igen ér­zékeny lélek reménytelen bolyongása az élet ország­útján, egészen az elmúlásig. Rezeda szerkesztőt más könyvekben Szinbadnak hívják, az igazi neve pedig Krudy Gyula, aki 35 évig volt az éjszakáknak, az éjszaka cifra rongyainak, megtaposott lumpjainak, polgári közösségből kimenekült lézengőinek poharazó pajtása, és krónikása, a legszelídebb szavú kor hely, a nem jó, nem önfeláldozó, nem is naiv, nem is hűséges, de az italos mámor ihletében, minden szót és gondolatot, az alantasan züllött helyzetet is színes jelzőkkel stilizáló, többször megházasodott, sokszor elvált, és a nappalokon szelíd, önfeláldozó, gyermekeitől becézett és a legmegbízhatatlanabb, a legkönnyelműbb, sok vonatkozásban a legcinikusabb réteg, a magyar írók és hírlapíróktól imádott ma­gyar bohém, Gyula bácsi, aki 1933-ban hagyott itt bennünket.

Csodálatos módon élt vissza Krudy, stílusművészetének varázsos hatásával, ő írta a legcselekménytelenebb, legkorszerűtlenebb, adatok tekinteté­ben legmegbízhatatlanabb, a történések megörökítésében még Eötvös Károly nagyotmondásainál is kevésbé hűséges krónikáit a közel multnak. Állításai falzumait az élő tanuk egész serege lenne képes kideríteni, de ki vállalkozott volna Krudy életében, és ki vállalkozna most, mikor még alig hervadtak el sírján a virágok, hogy ennek az édeshangú poétának nyugodt álmát olyan csekélységekkel, hogy a hely, személy, teljes közlésével reprodukált eset egyáltalán nem történt meg, vagy egész máskép játszódott le, megzavarja. A budai kis korcsmák az irodalmi asz­taltársaságok Gyula bácsijának sokat megengedtek, olyan krónikás ponyvákat is, mint Tisza Eszlár regé­nyes riportját és a Kossuth Lajos családjáról irt sorozatot.

A szép, idillikus hangulatképek álmodója, ame­lyek a »Víg emberek bús meséi«, »Esti ut«, »Puder«, »Aranykéz utcai szép napok«, »Tótágas«, »Nyíri csend« cím alatt ringatták illúziókba az ol­vasót és mondtak el negédeskedő biedermeyeres tó­nusban sok haszontalan és erkölcstelen anekdotát, az »N. N.« című kis regénynek a nagy északi lírai regényírók Hermann Bang, Péter Nansen, és Gejerstann zengésénél is bensőségesebb szavú költőjét, Krudy Gyulát, a folyton anyagi gondok, a gazdaságos életbeosztásra való képtelenség olyan tömegmunkára kényszerítették az élete utolsó 12—13 esztendejé­ben, amelyeket a szerkesztőségek világában való nép­szerűsége juttathatott csak megjelenéshez. Mert ezen idők termelésének jó része csak terjengős monda­tok, ki nem formált helyzetek, ködbe veszett ala­kok, és minden művészi szerkesztés nélkül odavetett meszelések, gyötrelmes unalmat árasztó ihletetlen órák munkái. A kis korcsmák andalgó hőse volt Krudy Gyula, aki nem vette tudomásul az utolsó tizenöt esztendő véres világválságait, a megváltozott embert és intézményeket, az ő élete és társadalmi szemlélete megmaradt a Nyírségből Budapestre té­vedt szegény gentry horizontján, akit azonban a cseppet sem dzsenntri rétegek fontak körül, szere­tettel és gyöngeséggel. Az írói barátkozás megható igazságtalansága volt az »Élet Álom« című Krudy könyvnek a nemes angol lord díjával, — amelyet pedig az 1932. esztendő legkimagaslóbb alkotásá­nak szántak — jutalmazása. Ez a novellás könyv ugyanis a főtt marhahús, borjúpörkölt készítés lí­ráját variálta fárasztó bőbeszédűséggel és ezt ko­moly olvasó, komoly író, és az igazi művészösztönökkel átjárt Krudy Gyula nem tarthatta igazi írói megnyilatkozásnak.

Ez a művészösztönökkel telitett pálya dacára óriási termékenységének örök szépségű és értékű alkotást alig hagyott nekünk. Az a harmincöt esz­tendő, amelynek alig volt napja, amely Krudy írás nélkül telt volna el, a magyar szellemi, társadalmi élet legtartalmasabb, leggazdagabb, színesebb és mozgalmasabb korszaka volt és az a nyírségi dzsentri ennek a harmincöt évnek egyetlen fejlődési stációjá­nál sem időzött. Néhai Kálnay Lászlóval, és más korhelyekkel átdőzsölt éjszakázástól fátyolos szeme sohasem csillogott forradalmas új eszmék ihletében. A félmúlt idők egyhúrú lantosa volt, harmincöt éven keresztül írt lírai regényeiket és novellákat, ame­lyeket olcsón vettek meg a könyvkiadók, Krudy Gyula volt krónikása a múlt századvég pesti kalan­dorainak, kurtizánjainak, lantos magasztaló diákja, mecénásának néhai Szemere Miklósnak a Krudy keresztelésében Alvincy Eduárdnak és megírta az utolsó évtizedek három legmegragadóbb lírai, regényes simphóniáját, »N. N.«, »Utazás a vörös postako­csin« és »Szinbad«-ot, Krudy Gyula az írók írója volt, sokat írt, legyűrhetetlen buzgósággal, már éle­tében is egészen a múlté volt, és a kegyelethez ha­sonló érzés volt, ami a pesti kis korcsma trubadúr­jához fonta az embereket. Elmúlása tragikusságban is stílusos fináléja volt egy kedves, léha, pazarló életnek.

 

(Halmi Bódog: Írói arcképek.
Bp. 1934, Szerző kiadása. 107-116. p.)