Krudy Gyula.
Ezelőtt 30 évvel a nyíri csendből ének hangzott
fel, költemények prózában félmúlt idők embereiről, ezek léhaságáról,
vágyódásáról, örök szerelméről, pusztulásáról. Egy nyíregyházi fiú volt a
kötetlen sorokban zengő lírikus, régi nemzetség sarjadéka, aki olyan hangot zendített
meg, olyan elbeszélőformát teremtett, amely egészen az övé
és amely csodálatos visszhangot keltett nem a közönségnél, hanem az
írók táborában. Krudy Gyula az írók írója volt, mert
alkotásainak értékei és szépségei az ösztönös, nem könyvekből, — melyekből
nagyon keveset olvasott, — nem stúdiumokból — amikkel bizony sohasem gyötörte
magát — hanem Krudy Gyulának, e hatalmas termetű, görnyedt
tartású szabolcsi ősbohém lényének utánozhatatlan
artisztikusságából fakadtak. Az a színes köd, melybe Krudy
alakjait burkolta, az a cselló zengésű, kicsit mindig
fájdalmas hang, az az elérzékenyülés, amely azonban
sohasem mélyül zokogásos bánattá, a részvét, amely azonban nem melegszik fel
áldozatkészségig, a mindenki felé mosolygó közvetlenség, amely azonban kis
korcsmák pörköltszagot árasztó környezetében jó
homoki borral öntözött pajtáskodásnál bensőségesebbé sohasem fejlődik. A legteljesebb
közömbösséget mutatott Krudy Gyula a politika
mesterkedései iránt, szinte arisztokrata gőggel fordult el minden társadalmi
megnyilatkozástól, amelyből az életrevalók, a szorgalmasak és törtetők
érvényesülést és pénzt tudnak kicsikarni, de amelyekben írósága nem talált
költői ihletet kiváltó helyzetet, vagy hangot. A polgári rendesség, a
filiszteres megbízhatóság, a megítéléseknél számító és ravasz óvatosság
ismeretlen és gyűlöletes fogalmak voltak ennél a cseppet sem forradalmas, sőt
lomhán belenyugvása, erős állásfoglalások, világnézleti
színvallások elől mindig kitérő Budapestre tévedt szabolcsi gavallérnál, Krudy Gyulánál. Az emlékezés lírikusa volt ő, aki még akkor
is, mikor előtte lejátszódó egészen friss eseményeket jegyzett fel, beburkolta
meséjét, a maga kreálta romantika ködébe és kifejezésformája, stílusa,
elbeszélőhangjának sajátossága az archaizálás volt. Nem rég letűnt századok
nyelvén beszélt, hanem a XIX. század derekának a kiegyezés utáni Magyarország arszlánainak és dámáinak tónusában, hangjának nincs lüktető
dinamikája, forró érzéki páthosza, nem lendült soha
robajosságba, hanem csak zeneiségre törekedve lágy, andalgó, lassú ritmikával kecses hajlongásokkal a magyar biedermeyer figuráinak gáláns mozdulatait és hangulatát stilizálva
szőtte emlékei színes fátyolát. Az ébrenálmodók közül
való volt Krudy Gyula, a magyar Szinbad,
a folyton bolyongó, érzelmes lovag, a kalandokat hajszoló,
a megbízhatatlan, az asszonyok bolondja, az »Aranykéz
utcai szép napok« felidézője. Ez a hang, ez a
mindig kicsit negédeskedő, sohasem magyaroskodó, sohasem páthoszos
romantikus hang ellentéte volt úgy a budapesti kis korcsmák,
mint a cifrán épített körúti kávéházak tónusának. Egész más, mint a pesti
nyelvjárással, szerkesztőség szólamokkal fűszerezett bohémek stílusa, amely
kifejezője, száguldó életiramnak, titánkodó nagyot akarásnak, úgy, hogy a
magyarok fővárosában, ez a tősgyökeres szabolcsi magyar, az idegenszerűség
varázsával hatott és ez az idegenszerűség szerezte meg számára elsősorban az
írótársadalom csudálatát ás szeretetét. Krudy Gyulát már 32 éves korában a nála sokkal idősebb
fiatalok Gyula bácsinak nevezték, mert a félmúlt idők patinás szelleme áradt
szavából és lényéből, mely romantizál minden hangot, akár a kis korcsmában,
akár szerkesztőségi asztaloknál, akár pedig az éjszaka villanyfényes mondén
tanyáin nyilatkozott meg. Hangsúlyozzuk, hogy mindez csak kifejezésforma,
művészi technika volt, egy írói stílusnak kiáradása, írói alkotásai szinte
megmagyarázhatatlan esztétikai beáramlások folytán, mert tanulmányok és olvasmányt
nagyon távol állottak e mindig csak író és semmit sem olvasó költő életéből, az
északi poéták lírájára emlékeztet. A fjordok jéghegyeire rásüt bágyadt fénnyel
a napsugár, a ködöt megtörik a halvány pasztellfinomságú szivárvány színei és
az emberek halkan, érzelmesen, nem ügyelve a józan logika törvényeire,
beszélgetnek. Nem azért, hogy valami
nagyon okosat, vagy szenzációsat mondjanak, hanem mert gyönyörködnek
a hangjuk zenéjében. Ez a Krudy stílus. A költői
eszményítés az a színes köd, amely betakarja fátyolával a rideg valóságot,
enyhíti a hétköznapok robotjának ridegségét, az egymással szembeálló eszmék,
hitek, akarások és törtetések durva robaját, — a Krudy
költészete. Mikor orosz lelkiséget érzek Krudy
szavából, lényéből és műveiből, nem a kérlelhetetlenül őszinte Tolsztoj Leóra,
vagy a messianista Dosztojevszkij Fedorra gondolok,
hanem Turgenyev Ivánra, ki »Egy
vadász emlékiratai« és »Költemények prózában« poétája volt, vagy Puskin
Sándorra, akinek Anyeginje talán az egyetlen Krudy
Gyula lelkéhez, intellektusához és érzékeihez forrott költemény. Az Anyigint idézi csaknem minden Krudy
írás és történeteinek hősei rokonságot tartanak Gontscharow Oblomovjával, akinek
lomha, akciótlan elmélázgatásai közel állnak Krudy
Gyula lényéhez. Krudy Gyula színes ködbe burkolt képzeletéből
furcsa figurák bontakoztak ki: Szinbad, Rezeda szerkesztő úr, Az Utazás a Vörös Postakocsin hőse, N.
N. a szerelem gyermeke, sok esetben néven is
megnevezett szereplői a magyar világnak, ahol az emberek mulatnak. A pesti éjszakáknak alakjai, varieték artistái, színpadok aktorai, lebujok, titkos találkahelyek látogatói, házasság
és szerelmi közvetítők, orfeumtulajdonosok, sportmatadórok,
istállófiúk, bukmékerek, trénerek, bérkocsisok, gavallérok, örömlányok és selyemfiúk
tarka társasága között járkál Szinbad, a búsképű
lovag, a mindent megértő, megbocsátó sápadt
mosollyal tudomásul vevő halkszavu, romantikus
férfi, más néven Krudy Gyula, akinek emlékei voltak,
amiket kisrészben átélt, de nagyrészben
csak átálmodott. Álmodásainak ködbeburkolt alakjai azonban sohasem
voltak öntudatos, alkotó, építő, vagy romboló hősök és démonok, hanem
szenvedélyeik elgyengült rabjai, akik megrokkantak az élet súlya alatt, akiket
a hétköznapi kötelesség a tradíció diktálta és a hatalom adta törvények nem
bírtak akként fegyelmezni, hogy megállhattak volna a viharban, akiket a
könnyelműségük nyomorba, züllésbe, vétkekbe sodort, de nem súlyosan büntetendő
cselekményekbe, akik ragadtatták magukat az árral. Imbolygó lelkek, laza erkölcsű,
de a bűnre, gazságra, vérbő kirobbanásra képtelen emberkék népesítik be Krudy Gyula regényeit és novelláit, erőt, dacos
férfiasságot, talán egész hatalmas életművének csak egy figurája mutatott, aki
annyi írásban jelentkezett és ez a napjainkban élt nagy hazárdőr, Szemere Miklós, akit, mivel jótevője volt, Krudy Gyula, romantikus hőssé stilizált.
Haszontalan némberek,
sipisták, orfeumdívák, Luftrézik, a régi Pest olcsó
és drága gyönyörűségének szállítói, Carola, Cecília
és az éjszaka többi királynői, vendéglősök,
korcsmárosok, pincérek, kasszatündérek alakjai és a marhahús, kispörkölt és
lacipecsenye pompás zamatját élvező életművészek váltakoztak, keringtek az ő
történeteiben, soha egy nagy egyéniség, egy ragyogó művész, a színpadnak egy
lelkes szereplője, érzékeket a szépség extázisába vonó jelenség, nem szerepelt
az olcsó borok és szerelmek mámorában éjszakáit töltő és inspirációt
is innétmerítő Krudy Gyula írásaiban, aki soha egy kialakult
karaktert, egy egész embert felvázolni nem tudott,
csak szilhuetteket, akiket gyorsan elsodort
a rohanó élet hulláma. Ennek az
írónak az volt a boszorkánymestersége, hogy dacára annak, miszerint csaknem
egész életműve az »Utazás a vörös postakocsin«, az »Őszi utazás«, a »Szinbad«, »N. N.« és »Aranykézutcai
szép napok« kivételével erkölcsi és intellektuális értéktelenségek
bolyongásaival és andalgásaival foglalkozik, sehol egy frappáns ötlet, drámai
feszültség, érdekesen, szilárdan, öntudatosan megformált mese ki nem
bontakozott lírai bőbeszédűségének simogató muzsikájából, mégis az az ösztönös művészség, mely kifejezés módjának és stílusának
varázsa, az a csodálatos formáló képesség, mely minden mondattal és szóval félmúlt magyar
idők embereit, erkölcseit, szokásait és gyengeségeit testesíti meg és varázsolja elénk, elbűvölte
és utánzásra serkenti az írók egész
seregét. Ennek a 35 éves
írói pályának csupán egyetlen, a könyvsikerrel is összeforrott alkotása volt, az »Utazás a
vörös postakocsin«. Egy biedermejeresre stilizált
jármű vonult végig a múlt század utolsó évtizedében
Budapest utcáin, de csak ott állt meg,
ahol mulatnak, ahol Szemere
Miklós regényesített alakja, Alvincy Eduárd trónolt, Jókai magyar nábobjából
merített kosztümökben, furcsaságaival,
galantériájával, amelynek fantasztikus
túlzásai az öreg Dumas regények alakjával, a gróf Monte
Cristóval mutatnak rokonságot.
Ebben a lassan haladó, régi határon tett utazásban résztvesznek
fiatal színészkisasszonyok, akik nagyon szeretnének, de nem tudnak bukott nőkké
válni, akik epednek, ábrándoznak és megismerik a züllöttségről híres pesti
utcáknak és lebujoknak minden szennyesét, akik nem találkoznak másokkal, mint
vagy alkoholizmusba fulladt kitartott férfiakkal, vagy titkos és nyílt
találkahelyek csillagaival és a XIX. század nagy író és művész bohémjeivel.
Kivetettekkel, akiknek sohasem volt családi életük, akik meleget, bensőséget,
hitelben fogyasztott alkoholtól, vagy a gyalázatos hivatás durvaságai után egy
pár gyengéd szóért a csókot ajándékul felajánló perditáktól kaptak. Ennek a
Budapest minden mocsarainál stációt tartó régi stílusú határon megtett
utazásnak regénye, frivolsága, némely egészen egyértelműen meztelen részletleírása
dacára érzelmes, romantikus könyv, mert át van szőve egy nagyon ábrándos,
nagyon álmodozó, nagyon élhetetlen, de finom romantikus szemlélettől átitatott
lélek, a regény Rezeda szerkesztő nevű szép, meleg,
bensőséges sóhajú hősének Wertheres sóvárgásaival.
Ez a Rezeda szerkesztő adja meg ennek a regénynek hangját, meséjét, amely nem
más, mint egy igen érzékeny lélek reménytelen bolyongása az élet országútján,
egészen az elmúlásig. Rezeda szerkesztőt más könyvekben Szinbadnak hívják, az igazi neve pedig Krudy
Gyula, aki 35 évig volt az éjszakáknak, az éjszaka cifra rongyainak,
megtaposott lumpjainak, polgári közösségből kimenekült lézengőinek poharazó
pajtása, és krónikása, a legszelídebb szavú kor hely, a nem jó,
nem önfeláldozó, nem is naiv, nem is hűséges,
de az italos mámor ihletében, minden szót és gondolatot, az alantasan züllött
helyzetet is színes jelzőkkel stilizáló, többször megházasodott, sokszor elvált, és a
nappalokon szelíd, önfeláldozó, gyermekeitől becézett és a legmegbízhatatlanabb,
a legkönnyelműbb, sok vonatkozásban a
legcinikusabb réteg, a magyar írók és hírlapíróktól imádott magyar bohém,
Gyula bácsi, aki 1933-ban hagyott itt bennünket.
Csodálatos módon élt vissza Krudy, stílusművészetének varázsos hatásával, ő írta a
legcselekménytelenebb, legkorszerűtlenebb, adatok tekintetében legmegbízhatatlanabb,
a történések megörökítésében még Eötvös Károly nagyotmondásainál is kevésbé
hűséges krónikáit a közel multnak. Állításai falzumait az élő tanuk egész serege lenne képes kideríteni,
de ki vállalkozott volna Krudy életében, és ki
vállalkozna most, mikor még alig hervadtak el sírján a virágok, hogy ennek az édeshangú poétának nyugodt álmát olyan csekélységekkel,
hogy a hely, személy, teljes közlésével reprodukált eset egyáltalán nem történt
meg, vagy egész máskép játszódott le, megzavarja. A
budai kis korcsmák az irodalmi asztaltársaságok Gyula bácsijának sokat megengedtek, olyan
krónikás ponyvákat is, mint Tisza Eszlár regényes
riportját és a Kossuth Lajos családjáról irt sorozatot.
A
szép, idillikus hangulatképek álmodója, amelyek
a »Víg emberek bús meséi«, »Esti ut«, »Puder«,
»Aranykéz utcai szép napok«, »Tótágas«, »Nyíri
csend« cím alatt ringatták illúziókba az olvasót és mondtak el negédeskedő biedermeyeres tónusban sok haszontalan és erkölcstelen
anekdotát, az »N. N.« című kis regénynek a nagy északi lírai regényírók Hermann Bang, Péter Nansen, és Gejerstann zengésénél
is bensőségesebb szavú költőjét, Krudy Gyulát, a
folyton anyagi gondok, a gazdaságos életbeosztásra való képtelenség olyan
tömegmunkára kényszerítették az élete utolsó 12—13
esztendejében, amelyeket a szerkesztőségek
világában való népszerűsége juttathatott csak megjelenéshez. Mert ezen idők
termelésének jó része csak terjengős mondatok, ki nem formált helyzetek, ködbe
veszett alakok, és minden művészi szerkesztés nélkül odavetett meszelések,
gyötrelmes unalmat árasztó ihletetlen órák munkái. A
kis korcsmák andalgó hőse volt Krudy Gyula, aki nem
vette tudomásul az utolsó tizenöt esztendő véres világválságait, a megváltozott
embert és intézményeket, az ő élete és társadalmi szemlélete megmaradt a
Nyírségből Budapestre tévedt szegény gentry
horizontján, akit azonban a cseppet sem dzsenntri
rétegek fontak körül, szeretettel és gyöngeséggel. Az írói barátkozás megható
igazságtalansága volt az »Élet Álom« című Krudy könyvnek a nemes angol lord díjával, — amelyet pedig
az 1932. esztendő legkimagaslóbb alkotásának szántak — jutalmazása. Ez a
novellás könyv ugyanis a főtt marhahús, borjúpörkölt készítés líráját variálta
fárasztó bőbeszédűséggel és ezt komoly olvasó, komoly író, és az igazi
művészösztönökkel átjárt Krudy Gyula nem tarthatta
igazi írói megnyilatkozásnak.
Ez a művészösztönökkel
telitett pálya dacára óriási termékenységének örök szépségű és
értékű alkotást alig hagyott nekünk. Az a harmincöt esztendő, amelynek
alig volt napja, amely Krudy írás nélkül telt volna
el, a magyar szellemi, társadalmi élet legtartalmasabb, leggazdagabb, színesebb
és mozgalmasabb korszaka volt és az a nyírségi dzsentri ennek a harmincöt évnek
egyetlen fejlődési stációjánál sem időzött. Néhai Kálnay
Lászlóval, és más korhelyekkel átdőzsölt éjszakázástól fátyolos szeme sohasem
csillogott forradalmas új eszmék ihletében. A félmúlt idők
egyhúrú lantosa volt, harmincöt éven keresztül írt lírai regényeiket és
novellákat, amelyeket olcsón vettek meg a könyvkiadók, Krudy
Gyula volt krónikása a múlt századvég pesti kalandorainak, kurtizánjainak,
lantos magasztaló diákja, mecénásának néhai Szemere
Miklósnak a Krudy keresztelésében Alvincy
Eduárdnak és megírta az utolsó évtizedek három legmegragadóbb lírai, regényes simphóniáját, »N. N.«, »Utazás a vörös postakocsin« és »Szinbad«-ot, Krudy
Gyula az írók írója volt, sokat írt, legyűrhetetlen buzgósággal, már életében
is egészen a múlté volt, és a kegyelethez
hasonló érzés volt, ami a pesti kis korcsma trubadúrjához
fonta az embereket. Elmúlása tragikusságban is stílusos fináléja volt
egy kedves, léha, pazarló életnek.
(Halmi Bódog: Írói
arcképek.
Bp. 1934, Szerző kiadása. 107-116. p.)