HÁMOS GYÖRGY:

Álmoskönyv-esztétika

Az olvasók nagy tömege valószínűleg azért kedveli olyan mértéktelenül a művészeti alkotások strukturalista elemzését, mert nem érzi kiszolgáltatva magát a kritikus szeszélyének, megbízhatatlan ízlésének, baráti elfogultságának. Az ilyen kritika a legtudományosabb módszerrel készül, a műalkotás szerkezetét vizsgálja (ennek mindenki utánanézhet), s abból indulva ki, hogy a szerkezet magában hordozza az alkotás jelentését sőt értékét is: egyszerű logikai vagy matematikai levezetéssel bizonyítja be a már annyiszor csalódott. olvasónak, hogy a számítások alapján jó vagy rossz műről kell-e beszélnünk. E sorok írója – szemben a tömegekkel – nem bízik e számítások csalhatatlanságában. Gyanakvása abból fakad, hogy ahány ilyen strukturalista elemzést olvasott eddig, valamennyiben jelentős vagy tekintélyes művészek alkotásairól derült ki – hosszadalmas és. bonyolult levezetések segítségével –, hogy azok bizony értékes művek. Olyasmi még soha nem „jött ki” e másodfokú egyenletekre emlékeztető műveletekből, hogy tekintélyes alkotó – gyönge művet alkotott.

Mélyen elgondolkodtatott, hogy az egzakt tudomány is ennyire tekintélytisztelő. Egy egyszerű kísérlet viszont megnyugtatna a strukturalista műelemzés megbízhatóságát illetően. Adjanak egy ilyen – formulákkal bizonyító – esztéta kezébe egy rendkívül neves és egy sókkal kevésbé neves alkotótól származó művet – a mű szerzőjét gondosan eltitkolva előle. Nosza, mutassa ki tudományosan – a motívumrendszerekből, a benne foglalt szavak ismétlődéséből, a képek szerkezetéből –, hogy melyik a gyönge és melyik a kiváló műalkotás. Amíg egy ilyen, nagyon egyszerű kísérletsorozatot el nem végeznek: nekem mindig régen megboldogult matematikatanárom jut eszembe, aki a legpontosabb végeredménnyel szolgáló matematikadolgozatra is rossz jegyet adott, ha a levezetés hibás vagy éppen csacska volt. Arra gyanakodott szegény, hogy ilyen esetben az ügyeskedő diák a helyes végeredményt kimásolta egy másik dolgozatból.

Most is ő jutott eszembe, amikor a Filmkultúra legutóbbi számában egy tizennégy oldalas – táblázatokkal, mértani ábrákkal, sok x-szel és y-nal ellátott – elismerő tanulmányt olvastam Jancsó Miklós már annyiszor méltányolt filmjeiről, s különösen a legkomolyabb folyóiratainkban már több mint egy év óta szüntelenül elemzett Égi bárányról. Nem kívánhatja senki egy fiatal és modern esztétától, hogy ismerője legyen a húszas években annyira elterjedt, s különösen a kiscselédek körében igen népszerű álmoskönyveknek. Magam is sokat forgattam – különösen szerelmek idején – e bájos álmoskönyveket, melyek a jel és jelentés összefüggéseit (jóval megelőzve a szemiotika és a strukturalizmus elterjedését) már olyan világosan látták. Az álombeli jelek valóságbeli jelentéséről talán senki nem tudott olyan sokat, mint az álmatag, drága Krúdy Gyula, illetve egyik hőse, az öreg Fonnyadi úr, akinek ajtaján kis cédula hirdette: „Itt lakik Fonnyadi, író és álomfejtő.” Hadd idézzek a Hét bagoly című regényből egy nyúlfarknyi részletet, annak bizonyítására, hogy a legmodernebb tudományok gyökerei is milyen messzi múltakba nyúlnak vissza.

Azt mondta volt Leonóra Szomjas Guszti úrnak: „Olyan szomorúságot éreztem, hogy a legtöbb álmoskönyv szerint: másnap nagy örömnek kellett volna rám következni. De hazudnak az álmoskönyvek, csak a nők butítására vannak kitalálva. Ne higgye, uram, hogy a fokhagymaszag vagy egyéb büdösség: pénzt jelent. Ne higgye azt sem, hogy szeretőt lábravalóban látni: hűtlenség. Én ugyanis halva láttam kedvesemet, amelynek a legjobbat kellene jelenteni. Boldog szerelmet, ha igaz. Íme, a következmény.

– Keveset értek az álmokhoz – felelt az öregúr. – Rendszerint fogfájással szoktam álmodni.

– Nem jó. Halál a családban.

– Nincs is családom.”

Magam sem tudom, hogy az Égi bárány egyetlen rövid részletének háromoldalas strukturalista motívumelemzéséből hogyan is jutott eszembe a hajdani álmoskönyv. Még nosztalgiát is éreztem utána. Benne ugyanis a jel és megfejtése között a legmeghatóbb a képzelet játéka volt. Csak a kiválasztottak, mint például Fonnyadi úr, jöhettek rá arra, hogy a fokhagymaszag vagy egyéb büdösség: pénzt jelent. Éppen ezért volt szükség álmoskönyvre. De miért van szükség a modern motívumelemzésre? Az említett tanulmány több oldalon át ismertetett filmjeleinek megfejtéséből – helyhiány miatt – csak keveset közölhetek. De belőlük is látható, hogy a tudomány hideg józansága már-már feleslegessé teszi az ihletett álomfejtőket. Íme néhány szimbólum, és az ő, nem egészen váratlan tartalmi jelentésük:

„A katonák eldobált puskái gúlákban égnek. Előtérben munkások ülnek. – A forradalom pillanatnyi győzelmének és a békének motívuma.” (Lehetne ugyan a fegyvergyári munkások ülősztrájkjának motívuma is, de ehhez nem értek,) „Lány galambokkal. – Ártatlanság-, védtelenség-, békemotívumok.” „Hegedű és galamb. – Költészet, öröm, békemotívum együtt...” Amikor a szimbólumok értelmezésében idáig értem, hirtelen vágy fogott el, hogy magam is megfejtsek néhányat. Nagy örömömre sikerült is. Azt írja a szerző: „Pisztoly közelről.” Szavamra mondom, anélkül, hogy megnéztem volna a megoldást: ugyanarra jutottam, mint az irodalomtudós: „Fenyegetés, erőszak, halálmotívum.” Kérem olvasóimat, most kíséreljék meg velem együtt a szimbólumok megfejtését: „Gitár és pisztoly együtt.” Gondolkozzunk csak, mit jelenthet ez. Ugye, már meg is van: „Költészetmotívum és pusztításmotívum együtt.” Láthatjuk, nem kell mindjárt megijedni a strukturalista elemzéstől meg a motívumok megfejtésétől vagy a szimbólumok lefordításától. Megy az, mint a karikacsapás. „Meztelen női mell, galambokkal.” (Borzalmas lehet.) A megoldás azonban szinte gyerekjáték: „Ártatlanság, termékenység, élet, szeretet és békemotívum együtt.” (Hol áldás, ott béke, hol béke, ott Isten, hol Isten, ott bánat nincsen. Konyhai linóleum falvédő.) Remekül belejön az ember: „Kadét rálő a lányra.” Vajon mi lehet emögött? Úgy van: „Erőszak-, gyilkosságmotívum.” Örülök, hogy sikerült önöket, aránylag rövid idő alatt, bevezetnem a strukturalista műelemzés titkaiba. Már meg sem kérdezem, minek a motívuma az, hogy „A kadétot lelövik”. Úgyis tudják, nem lehet az más, mint „Erőszak-, hatalom-, gyilkosságmotívum.” De vallják be őszintén, hogy e jelrendszer közzététele előtt nem is sejtették volna: ha valakit lelőnek, az bizony erőszakot és gyilkosságot jelent.

Legfeljebb eggyel marad adósunk ez a páratlanul gondos és találékony kritika: nem ad választ arra, hogy ha egy filmben (amint egy hatalmas munkával elkészített táblázat tudomásunkra hozza) kétszer, háromszor vagy négyszer fordul elő: a hajsza, a foglyok vallatása, a meghunyászkodás, a tömegpánik, férfiak egymás megérintése, női összesimulás stb. – mindez jót jelent-e vagy rosszat. S hogy vajon az a film a szebb-e, amelyikben a férfiak kétszer érintik meg egymást, a nők viszont négyszer simulnak össze? Vagy éppen ellenkezőleg: az a maradandóbb alkotás-e, amelyikben az arány ennék a fordítottja? Vagy netán az, ahol férfiak nőkkel simulnak össze – kétszer, háromszor, esetleg négyszer? Nem szeretném, ha elterjedne rólam, hogy visszasírom a múltat – de Fonnyadi úr régi álmoskönyveiben mindeme kérdésekre határozott választ nyerhettünk. S mint láthattuk, még arra is: mit jelent a szeretőt ruhátlanul, ám cipőben látni. A meztelenségről ez a tanulmány is említést tesz: jelentése azonban jóval bonyolultabb, mint néhai Fonnyadi úrnál volt. „A sokat emlegetett és körülheherészett női meztelenség is – olvashatjuk – a több értelmű motívumok közé tartozik: jelölte már a Szegénylegényekben az emberi élet kiszolgáltatottságát..., jelöli újabban a jóságot, szeretetet..., jelöli a védtelen s mégis sérthetetlen humánumot, a békét, a békés forradalmat... s bizonyára sok mindent fog még jelölni Jancsó és Hernádi eljövendő filmjeiben...”

Nem akarom ezt az aránylag vidám kis írásomat komor jóslattal befejezni, de ha a remélhetőleg egyre szaporodó nézők számára a női meztelenség csak ezt fogja jelenteni: ez a nép sajnos ki fog pusztulni.

(Népszabadság, 1972/178. /július 30./ Vasárnapi melléklet 8. p.)