KRUDY GYULA: SZINBÁD UTAZÁSA.

 

Csendes, szomorú, esős őszi időn érzi magát az ember így, ha esti szürkületkor a tükörbe néz.

Ilyenkor elmosódnak a vonások, szétfolynak a kontúrok és mindent a mesélő csend simogat. Meleg könnyek buggyannak szemünkből, mélyen a szív fenekéről törve föl.

Ilyenkor ijedten vesszük észre, hogy ajkunk közé ráncok árkolódtak, homlokunk barázdás lett s a hajunk szürkére vált.

Ijedten, szomorúan vesszük észre. De csakhamar kiderül a tükör és mellénk áll boldog mosollyal fiatal, gyerekénünk.

És mi megfogjuk a kezét, megyünk vele, menekülve saját magunktól – vissza, vissza az ifjúságba, a gyerekkorba.

Ez a Krudy Gyula könyve! Meghátrálás a jelentől, menekülés a múltba. Régi imakönyvek keltenek ilyen érzést. Préselt virágok, sárgult szentképek, melynek mindenike egy-egy emléket őriz, régi szerelmet szimbolizál.

Krudy Gyula elsősorban stílművész. Nyelve mindenhol simulni tud a témához s gyakran emelő szárnyává is válik annak. Mert a meséje bizony nem mindig érdekes. Sőt a legtöbbször egyáltalán nem mese, csupán egy-egy lírai hangulat, amit aztán novellakeretekbe gyúr.

Az erélye egyszersmind a hibája is Krudynak. Mert sokszor a saját hangjától megrészegülve, nyelve szépségétől elkapatva lírizálni kezd – mesét, tárgyat, jellemzést, rajzot, novellakellékeket sutba vágva – verset ír prózában.

Szinbád utazása, utazás vissza a fiatalságba. Apró, jelentéktelen – s talán igen sokszor ránk nézve unalmas állomásokon áll meg a képzelet vonata, úgy hogy bizony mire megérkezünk, az utasok kifáradnak.

De ha kifáradtunk is, egy-egy érdekes táj, kedves epizód, színes, meleg sor emléke megmaradt emlékünkben.

Mors eques.

[Hangay Sándor]

(Kultúra, 1912/14. /július 25./ 881-882. p.)