KRUDY
GYULA: SZINBÁD UTAZÁSA.
Csendes, szomorú, esős őszi időn érzi magát az ember így,
ha esti szürkületkor a tükörbe néz.
Ilyenkor elmosódnak a vonások, szétfolynak a kontúrok és mindent a mesélő csend simogat. Meleg könnyek buggyannak
szemünkből, mélyen a szív fenekéről törve föl.
Ilyenkor ijedten vesszük észre, hogy ajkunk közé ráncok
árkolódtak, homlokunk barázdás lett s a hajunk szürkére vált.
Ijedten, szomorúan vesszük észre. De csakhamar kiderül a
tükör és mellénk áll boldog mosollyal fiatal, gyerekénünk.
És mi megfogjuk a kezét, megyünk vele, menekülve saját
magunktól – vissza, vissza az ifjúságba, a gyerekkorba.
Ez a Krudy Gyula könyve!
Meghátrálás a jelentől, menekülés a múltba. Régi imakönyvek keltenek ilyen
érzést. Préselt virágok, sárgult szentképek, melynek mindenike
egy-egy emléket őriz, régi szerelmet szimbolizál.
Krudy Gyula elsősorban stílművész. Nyelve mindenhol simulni
tud a témához s gyakran emelő szárnyává is válik
annak. Mert a meséje bizony nem mindig érdekes. Sőt a legtöbbször egyáltalán
nem mese, csupán egy-egy lírai hangulat, amit aztán novellakeretekbe gyúr.
Az erélye egyszersmind a hibája is Krudynak.
Mert sokszor a saját hangjától megrészegülve, nyelve szépségétől elkapatva lírizálni kezd – mesét, tárgyat, jellemzést, rajzot,
novellakellékeket sutba vágva – verset ír prózában.
Szinbád utazása, utazás vissza a fiatalságba. Apró,
jelentéktelen – s talán igen sokszor ránk nézve unalmas állomásokon áll meg a
képzelet vonata, úgy hogy bizony mire megérkezünk, az utasok kifáradnak.
De ha kifáradtunk is, egy-egy érdekes táj, kedves epizód,
színes, meleg sor emléke megmaradt emlékünkben.
Mors eques.
[Hangay Sándor]
(Kultúra, 1912/14. /július 25./ 881-882. p.)