Továbbképzés

 

A Tankönyvkiadóval együtt tervbe vettük egy módszertani sorozat megindí­tását. Négyíves kis füzetekből áll majd egy-egy darabja a sorozatnak. Az egész­nek összefoglaló címe: A TANÍTÁS PROBLÉMAI. A címet egy régebbi sikeres kiadványtól kölcsönöztük. Ugyanezt a címet adta Vajthó László hajdani módszertani füzeteinek. A címkölcsönzéssel Vajthó László munkássága előtt is zászlót akarunk hajtani. Az egyik legnagyobb irodalom-pedagógus munkájára akarjuk ezzel ismét ráirányítani a figyelmet, aki emellett még a feledés vastag porrétege alól kiemelt 63 kiadatlan magyar művet, köztük Bessenyei György: TARIMÉNES UTAZÁSAI című nagy regényét. Módszertani sorozatunk egy-egy tárgykör módszeres problematikáját igyekszik feldolgozni. Nyilvánvalóan nem adhat ebben a terjedelemben mást, csak a legfontosabb lényegkiemelést, prob­lémafeltárást, szóval a módszertani eljárás esszenciáját. 1969-ben a következő könyvecskék látnak majd napvilágot: DANCSO KLÁRA: Világnézeti nevelés az irodalomtanításban; HARSÁNYl ZOLTÁN: Stíluselemzés (Prózai művek stiláris megközelítése); KISS TAMÁS: A lírai mű megközelítése; TÓTH BÉLA: Az olva­sóvá nevelés a középiskolában; TÜSKÉS TIBOR: Az órán kívüli irodalmi nevelés eszközei.

Az alábbi részlet: Harsányi Zoltán már nyomdában levő munkájá­ból közöl egy fejezetet.

Krúdy Gyula

(A magyar költői próza)

„Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnye­gen üldögélve pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgy­ben és piros háztetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtat egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől ábrándozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen; a kék erdőket látni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent állt valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cukrászboltot dohányszínű függönyeivel, valamint kopott, aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska felett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pengette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt. Sárgaborítékos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsörrentek a zöld posztón, álmodozva, szórakozottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szind­bád dákójára támaszkodva minden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükrében.”

A részlet Szindbád „negyedik útjának” a leírását vezeti be. A képzelet­beli hajós képzeletbeli utazásait. A látomásokat vagy a valóban megtör­tént kalandok visszaidézését abban a novellafüzérben, amelyben hosszas kísérletezés után az író megtalálta sajátos hangját. Ez a kis részlet jel­lemző is, tipikus is az író magatartására és stílusára.

A hang álmodozó, emlékező, kicsit mélázó. Szindbád-Krúdy felidézi ifjúságának hajdani környezetét, egy történetet abból az időből, amikor a képzeletbeli hajós és az elbeszélő maga is még egy messze völgyben fekvő, piros tetejű házacskákból álló városkában volt ifjú ember.

A szövegrész legfontosabb eleme a hangulatszuggesztió, a félig álom-, félig ébrenlétszerű állapot érzékeltetése. Stiláris eszköze ennek elsősorban a lassan, elnyújtva, bandukolva haladó mondatépítés.

Az első mondat azonnal beleringat az alaphangulatba. Többszörösen összetett mondat. De az összetett mondat, bármilyen hosszú legyen is, még nem jelent egyúttal melódiát, hangulatérzékeltetést.

Krúdy stílusáról sokszor elhangzik az a sztereotip megállapítás, hogy mondatai kanyargóan, pongyolán, áradóan hosszúak. Az idézett rész első mondata a hosszabbak közé tartozik, de nem terjengős. Mondatai hosszú­ságát és rövidségét mindig a zengzetesség, a mondatdallam szabja meg.

A muzsika, amit meg kell zendíteniük.

Az egész rész, az elbeszélés első bekezdése úgy hat, mint egy nagy mon­datszövevény, amelyen egy sajátos dallam vonul végig.

Az egész részt, az egész körmondatot egységessé teszi az az emlék­futam, amelyik a sztambuli bazárban, a régi szőnyegen üldögélő és pipázó Szindbádot az emlékképek suhanásával viszi vissza a biliárd felett dákó­jára támaszkodó dús, puha hajú, ifjú katonatiszthez, hajdani önmagához.

A mondatok dallamát néma olvasás közben is érezzük. A valamennyire is kifejező olvasás pedig kihozza a lüktetőit is ennek a ritmusnak.

Krúdy stílusában megtalálhatók mindazok a ritmikus elemek, amelyek­kel mondatdallamot lehet elérni: a részek egyenletes aránya, azonos részek halmozása, azonos helyzetben levő részek ismétlődése, azonos típusú szavak visszatérő használata, ugyanolyan hangtani összetételű, mély hangú vagy magas hangú szavak.

Az idézett rész első mondata többszörösen összetett mondat. Az előre­hozott jelzős alany, Szindbád után azonnal egy időhatározói mellékmon­dat szövődik be; azután egy tárgyi mellékmondat következik, majd egy előidejű, végül pedig egy helyhatározói mellékmondat – mint ahogy a hajósnak ez az emlék-utazása egy bizonyos távoli időbe, hajdani ifjú­ságának idejébe, egy bizonyos helyre, a völgyben fekvő kis városba tör­ténik.

A második mondatban ismét egy helyhatározói összetett mondat kapcso­lódik egy mellérendelt mondathoz. A harmadik ugyanilyen típusú össze­tett mondat, s csak az első időhatározói alárendelt összetétel. A negyedik a leghosszabb mondata az idézetnek. Az első rész kötőszó nélkül, kettős­ponttal kapcsolódik a továbbiakhoz, van benne ismét egy helyhatározói mellékmondat, aztán egy okhatározói. Az ötödik mellérendelő összetétel, de a második rész időhatározói mellékmondatokat tartalmaz. Végül az utolsó mondat mellérendelő összetétel.

Bizonyos ritmus van már az összetételekben is, amint látjuk. Azonos típusú összetételek ismétlődése, s kivéve a negyedik, legjobban megnyúj­tott mondatot, arányosan egyforma hosszúságúak. Megtaláljuk az azonos és ritmikus lüktetéssel egymásra következő mondatrészeket. Szindbád, / a hajós, / midőn közeledni érezte halálát, / elhatározta, / hogy még egy utolsó utazásra indul, / mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, / ahol egy régi szőnyegen üldögélve, / pipáját szívogatta. De a ritmusbeosztás még más és más is lehet (akár egy versben). Nézzük a második mondatot: Eszébe jutott / fiatal korából egy város, / völgyben és piros háztetők­kel, / ahol a barna híd ódon ívei alatt / színes kavicsok felett vágtat / egy tiszta kis folyó, / és Szindbád / a híd kőpárkánya mellől / álmodozva nézte / a messziségben alvó / kék erdőket. Vagy: Eszébe jutott fiatal korá­ból / egy város stb.

A költői próza legfeltűnőbb eleme mindig a ritmus. Néhány példát hoz­záfűzhetünk ehhez Krúdy-részletekből.

Az azonos helyzetben levő mondatrész azonos helyen levő ismétlődé­sére felhasználhatók az alany, állítmány, tárgy és nagyon sokszor a hatá­rozók. A következő részletben az N. N.-ből a szavak ritmikus halmozása is példa lehet:

„A tücsök fáradhatatlanul ciripelt a ház zugában. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó leveleiket írogatták, vagy a költő munkáját rakosgatta össze cifra be­tűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a ven­dég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsmacsillag, asszony siratta a dívány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.

Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint kovács­műhely csengő kalapácsának hallgatása.

Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.

Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a Sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantom­jaival viaskodó dézsafejűeknek.

Ciripelt azoknak... stb.” (Szépirodalmi Kiadó, 1959. 86. l.)

A hídonból vett részletünk mondatainak is vannak ilyen ritmikus „fo­gódzói”, ahol a mondatrészek kiemelése nem ilyen egyöntetűen követke­zetes, de ritmust éreztető. Figyeljük meg a mondatkezdeteket:

„Szindbád, a hajós... Eszébe jutott... Ide kívánkozott... Egy kőszent áll valahol... Sárgaborítékos regényt... Ezért állott...”

Egy további részlet ebből az elbeszélésből:

„Majd ablakokra bukkant, amelyeken már akkor is – sarkantyús legény ko­rában – bezárt szemű zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkoriban eltűnődött ezeken a halott ablakokon, amelyeket sohasem nyit fel senki, és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ravatalán, és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes párák közepette lobog­nak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen, és valakiről hosszasan és édesen álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablakok mögött, valakinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba...”

Nagyon sokszor alkalmazza a hármas tagolást is. Néhány sorral feljebb egymás után sorakoznak az ilyen hármas tagolású mondatok:

A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a szolgálatot, / az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, / és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél.

Krúdy színezése pedig egészen az impresszionista festményeket idézi. Az elemzett részletben: a völgy zöld színeket éreztet. A város házainak piros tetői vannak. A híd ívei barnák, ódonak (az ódonság a barna mellett még más színeket is mond, pl. a szürkés-feketét). A kavicsok színesek a folyóágyban, ami azt is jelenti, hogy sokszínűek. A messziségben kék erdők alusznak. Ez az impresszionista színskála, ami Krúdy stílusát annyira jellegzetessé teszi. A harmadik mondat ismét a pipafüstöt említi. Majd a kiszívott pipák, a tajtékpipa sárgásbarna színét érzékeljük, és a régi szőnyeg régi színeit. A cukrászboltnak dohányszínűek a függönyei és kopott aranyosak a betűi. A cukrászboltban pengette Szindbád fehér acél­sarkantyúját, a zöld biliárdasztal fölött támaszkodott dákójára, és a cukrásznénak barna szeme és barna haja volt, és sárgaborítékos regényt olva­sott. Természetesen a biliárdgolyók is színesek, és Szindbád elképzelhe­tően fekete haját igazgatja a tükörben.

Az összetett mondatok ritmusa mellett még a jelzős kifejezések a leg­feltűnőbbek Krúdy stílusában. Ez is impresszionista sajátság. Utolsó uta­zásra indul, régi szőnyegen üldögél, utolsó pipáját szívja, a hídnak lusta ívei vannak, kopott betűk, töredezett betűk, háromlábú biliárdasztal. Szindbádnak dús, puha haja van – nem is beszélve az előbb már felsorolt színekkel kapcsolatos kifejezésekről. A jelzők érdekesen állnak szemben egymással. Egyrészt megütik a régi, az elmúló alaphangulatot (utolsó, lusta, kopott, töredezett, háromlábú, azaz rozzant biliárdasztal), másrészt a színek hozzák a hajdani ifjúság érzékletes átélésének a hangulatát (zöld völgy, piros háztetők, barna híd, színes kavicsok, tiszta kis folyó, kék erdő stb.). Ez az ellentétes színezés rendkívül érzékletessé teszi Krúdy írás­művészetét. Az impresszionista művészet jellemző sajátsága az érzékelhetőség, a pillanatnyi benyomás érzékletes visszaadása, az egyszeri él­mény, ami Krúdynál a visszavonhatatlan és felülmúlhatatlan, a visszahozhatatlanul elmúlt ifjúság élménye. És Szindbád, ez az ezeregyéjszakai, iszonyatosan öreg hajós különös, méla, őszies bánattal, az őszi mézkergető darazsak dongásához hasonlatos, zümmögő hangon idézi legénykora szí­neit.

Krúdy prózájában az ősz muzsikál. Az ősz, az elmúlás hangulata keve­redik az ifjúság színeivel és illatával. Az ősz melódiái dorombolnak a mon­dataiban is.

Az író dicsősége, boldog szerelme színhelyén jár ebben az elbeszélésben is, és A. Marchali cukrászboltja előtt azon tűnődik, bemenjen-e. Felidéz­ze-e a múltat.

A múlt felidézésének van egy sajátos stiláris eszköze Krúdynál. Bele­élésnek nevezhetnénk ezt általánosságban, stilárisan pedig átképzeléses beszédnek. Nagyon sokszor fordul elő, hogy az író nemcsak mint narrátor, mindent tudó, mindent ismerő előadó szerepel, hanem átengedi a szót szereplőjének. A Toldiban is megfigyelték, hogy sokszor nehéz eldönteni, vajon a költő beszél-e, vagy a főhős nyilatkozatával van-e dolgunk. („Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja – Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja... Mert vitéz volt apja, György is, álnok bátyja, – A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja stb.) Az író belehelyezi magát a hőse lelki­világába. (Ennek a folyamatnak egészen modern változata a „nouveau roman” eljárása. Itt az író-narrátor teljesen eltűnik, vagy csak nagyon kismértékben szerepel. Az elbeszélés annyira megelevenedik, hogy telje­sen filmszcenárium-szerű lesz. Az író csak cselekménysorral dolgozik, tel­jesen a háttérben marad.)

Az egész elbeszélés átképzeléses előadás. Attól kezdve, hogy: „Vajon él-e Amália?” – általában Szindbád szemével látunk, észlelünk, Szindbáddal elmélkedünk a látottakról. „A. Marchali... A betűk aranyozása persze lekopott régen, de a dohányszínű függönyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik, és a hídon csöndesen gurul egy szamaras kordé... A pörkölt kávé szaga fogadja odabent. Biliárd­golyók koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a golyócskák stb.’’ Ilyenkor rendszerint jelen időt is használ. Különösen gyakran szerepel ez, ha képzeleti, érzelmi tartalmát akarja fokozni az elbeszélésnek. Kivetíti az emlékképet a késő múltba. Újra átéli a hajdani helyzeteket. Közvetlenül, érzelmileg nagyon mélyen. Tulajdonképpen egy fajtája ez a belső monológnak.

Érdekes megfigyelni Krúdy igéit is. Alig van olyan az egész tengernyi Krúdy-életműben, amelyik a siető mozgásra, az energikus cselekedetre, a kemény tettre, a tavaszias zsendülésre, a vidám életörömre, az élet megváltoztatásának az igényére utalna. A jövés-menés, mendegélés, lépés, járás, megjelenés, ballagás, bandukolás, közeledés igéi az általánosak.

Az elemzett részben Szindbád közeledni érezte halálát; indul, elhagyná, üldögél, hívogatta, eszébe jutott, kívánkozott, kívánta látni, utazgató, áll, mondják, pengette, támaszkodva álldogál, olvasott, megcsörrentek, álmo­dozva, felpillantott, állott, megigazította. Kivételnek számít az első mon­datban levő elhatározta és a vágtat a kis folyóra vonatkoztatva, de ezt is olyan sajátos ellentétben alkalmazza az író, amelyik még erősebben utal az elmúlásra, az elfutó életre: barna, öreg híd ódon ívei alatt vágtat tiszta vizű kis folyó. Később azonban már a kis folyó is csak serényen utazgat.

A továbbiakban is: él, kérdezte, útra kel, szeli, látni, katonáskodott, vál­tozott, aludna, elalszik stb.

Az elmúlásra, az őszi muzsikára emlékeztető igék mellett még az is megfigyelhető, hogy a szólás, a beszéd igéi fordulnak elő nagy számban Krúdynál. Igen sok a hangkép. Nagyon sok a szelíd bánkódás, a szelíd vagy kárörvendő mosoly, az alvás, elfáradás.

Érdekes ez a részlet, sőt az egész elbeszélés olyan szempontból is, hogy a hasonlatokban gazdag Krúdy itt alig használ hasonlatot. Általában ha­sonlatai is egybevágnak művei egész hangulati hátterével. Állatai közül hasonlataiban legtöbbször szerepel a varjú, a héja, a vadgalamb. Kedvenc rovara az őszi tarlók muzsikusa, a tücsök. Az évszakok közül legtöbbször az ősz fordul elő, a telet is gyakran szerepelteti, nagyon ritka a tavasz, a nyár legfeljebb egyszer-kétszer ha előfordulhat. Az égitestek közül a hold a kedvence (újhold vagy telehold).

Mint egész írásművészetében, hasonlataiban is a szenzitív elemek je­lentkeznek. A lelki élet, a belső érzelmi képzetek csak körülbelül olyan. kifejezéseket kapnak nála – nagyon gyakran ironikusan is —, mint egy .ligeti szerelmi levelezőben. A világ szemén, fülén és érzékein át ragadja meg. Intellektuális hasonlataiban is az érzelmek vannak túlsúlyban: „az ősz hosszú volt, mint egy fénylő vörös hajszál” – mondja egy helyen az író, s „a látszólag pongyolán odavetett hasonlat egyszerre megkapja igazi valőrjét, amint a környezet színei közé illeszkedik, utolérhetetlen pompá­val ragyogtatva meg az októberi Zugliget skarlát levélszőnyegét” – írja róla Kárpáti Aurél, finom beleérzéssel jellemezve az író hasonlatainak természetességét, színezésének Manet-szerű érzékletes foltszerűségét és írásművészetének egész mély költőiségét.

Harsányi Zoltán

 

(Magyartanítás, 1968/6. /december/ 266-271. p.)