KRÚDY GYULA

(A magyar költői próza)

„Szindbád, a hajós, midőn közeledni érez­te halálát, elhatározta, hogy még egy utol­só utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldö­gélve pipáját szívogatta. Eszébe jutott fiatal korából egy város – völgyben és piros ház­tetőkkel, ahol a barna híd ódon ívei alatt színes kavicsok felett vágtát egy tiszta kis folyó, és Szindbád a híd kőpárkánya mellől álmodozva nézte a messziségben alvó kék erdőket... Ide kívánkozott még egyszer Szindbád, mielőtt utolsó pipáját kiszívta volna a régi szőnyegen; a kék erdőket lát­ni a messziségben és a híd lusta ívei alatt serényen utazgató folyót. Egy kőszent állt valahol a hídon, látni lehet onnan a kis cuk­rászboltot dohányszínű függönyeivel, vala­mint kopott, aranyos betűivel: A. Marchali, mondják a töredezett betűk a boltocska fe­lett, ahol Szindbád egykor sarkantyúját pen­gette, és a háromlábú biliárdasztal felett dákójára támaszkodva kecsesen, könnyedén és ábrándosán álldogált, mert a cukrásznénak barna szeme, barna haja volt. Sárgaboríté­kos regényt olvasott a kassza mellett, és midőn a tekegolyók futkározásukban megcsör­rentek a zöld posztón, álmodozva, szórako­zottan felpillantott a cukrászné a regényből. Ezért állott Szindbád dákójára támaszkod­va minden délután a biliárd felett, és dús, puha haját titkon megigazította a kassza tükrében.”

A részlet Szindbád „negyedik útjának” a leírását vezeti be. A képzeletbeli hajós képzeletbeli utazásait. A látomásokat vagy a valóban megtörtént kalandok visszaidézését abban a novellafűzérben, amelyben hosszas kísérletezés után az író megtalálta sajátos hangját. Ez a kis részlet jellem­ző is, tipikus is az író magatartására és stílusára.

A hang álmodozó, emlékező, kicsit mé­lázó. Szindbád-Krúdy felidézi ifjúságának hajdani környezetét, egy történetet abból az időből, amikor a képzeletbeli hajós és az elbeszélő maga is még egy messze völgyben fekvő, piros tetejű házacskákból álló városkában volt ifjú ember.

A szövegrész legfontosabb eleme a hangulatszuggesztió, a félig álom-, félig ébrenlétszerű állapot érzékeltetése. Stiláris eszköze ennek elsősorban a lassan, el­nyújtva, bandukolva haladó mondatépí­tés.

Az első mondat azonnal beleringat az alaphangulatba. Többszörösen összetett mondat. De az összetett mondat bármi­lyen hosszú legyen is, még nem jelent egyúttal melódiát, hangulatérzékeltetést.

Krúdy stílusáról sokszor elhangzik az a sztereotip megállapítás, hogy mondatai kanyargóan, pongyolán, áradóan hosszúak. Az idézett rész első mondata a hosszab­bak közé tartozik, de nem terjengős. Mon­datai hosszúságát és rövidségét mindig a zengzetesség, a mondatdallam szabja meg. A muzsika, amit meg kell zendíteniük.

Az egész rész, az elbeszélés első be­kezdése úgy hat, mint egy nagy mondat­szövevény, amelyen egy sajátos dallam vonul végig.

Az egész részt, az egész körmondatot egységessé teszi az az emlékfutam, ame­lyik a sztambuli bazárban, a régi szőnye­gen üldögélő és pipázó Szindbádot az em­lékképek suhanásával viszi vissza a biliárd felett dákójára támaszkodó dús, puha ha­jú ifjú katonatiszthez, hajdani önmagá­hoz. A mondatok dallamát néma olvasás közben is érezzük. A valamennyire is kife­jező olvasás pedig kihozza a lüktetőit is ennek a ritmusnak.

Krúdy stílusában megtalálhatók mind­azok a ritmikus elemek, amelyekkel mon­datdallamot lehet elérni: a részek egyen­letes aránya, azonos részek halmozása, azonos helyzetben levő részek ismétlődé­se, azonos típusú szavak visszatérő használata, ugyanolyan hangtani összetételű, mélyhangú vagy magas hangú szavak.

Az idézett rész első mondata többszö­rösen összetett mondat. Az előrehozott jel­zős alany, Szindbád után azonnal egy idő­határozói mellékmondat szövődik be, az­után egy tárgyi mellékmondat következik, majd egy előidejű, végül pedig egy hely­határozói mellékmondat – mint ahogy a hajósnak ez az emlék-utazása egy bizo­nyos távoli időbe, hajdani ifjúságának ide­jébe, egy bizonyos helyre, a völgyben fek­vő kis városba történik.

A második mondatban ismét egy hely­határozói összetett mondat kapcsolódik egy mellérendelt mondathoz. A harmadik ugyanilyen típusú összetett mondat, s csak az első időhatározói alárendelt összetétel. A negyedik a leghosszabb mondata az idézetnek. Az első rész kötőszó nélkül, kettősponttal kapcsolódik a továbbiakhoz, van benne ismét egy helyhatározói mel­lékmondat, aztán egy okhatározói. Az ötö­dik mellérendelő összetétel, de a máso­dik rész időhatározói mellékmondatokat tartalmaz. Végül az utolsó mondat mellé­rendelő összetétel.

Bizonyos ritmus van már az összetéte­lekben is, amint látjuk. Azonos típusú összetételek ismétlődése, s kivéve a ne­gyedik, legjobban megnyújtott mondatot, arányosan egyforma hosszúságúak. Meg­találjuk az azonos és ritmikus lüktetéssel egymásra következő mondatrészeket. Szindbád, / a hajós, / midőn közeledni érezte halálát, / elhatározta, / hogy még egy utolsó utazásra indul, / mielőtt elhagy­ná a sztambuli hazárt, / ahol egy régi szőnyegen üldögélve, / pipáját szívogatta. De a ritmusbeosztás eltérő is lehet (akár egy versben). Nézzük a második monda­tot: Eszébe jutott / fiatal korából egy vá­ros, / völgyben és piros háztetőkkel, / ahol a barna híd ódon ívei alatt / színes kavicsok felett vágtat / egy tiszta kis fo­lyó, / és Szindbád / a híd kőpárkánya mel­lől / álmodozva nézte / a messziségben al­vó / kék erdőket. Vagy: Eszébe jutott fiatal korából / egy város stb.

A költői próza legfeltűnőbb eleme min­dig a ritmus. Néhány példát hozzáfűzhe­tünk ehhez Krúdy-részletekből.

Az azonos helyzetben levő mondatrész azonos helyen levő ismétlődésére felhasz­nálhatók az alany, állítmány, tárgy és na­gyon sokszor a határozók. A következő részletben az N.N.-ből a szavak ritmikus halmozása is példa lehet:

„A tücsök fáradhatatlanul ciripelt a ház zugá­ban. Énekelt, midőn a ház hölgyei életbevágó le­veleiket írogatták, vagy a költő munkáját rakos­gatta össze cifra betűkből; öregember ásítozva verte ki pipáját, vénasszony orvosságot kevert, a vendég csörömpölve nyitott be a kapun, női szívet loptak ki az ablakon át, romlott kolbásszal megmérgezték a házőrző ebet, feljött az égen a Kocsmacsillag, asszony siratta a divány sarkában elköltözött szerelmét. A tücsök csak énekelt.

Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük sem volt már estéjükön, mint kovácsműhely csengő ka­lapácsának hallgatása.

Elringatta azokat, akik már nem tudnak meg­nyugodni bús fejükkel semmilyen nő ölében sem. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az ál­muk a börtönök lakóinak álmaival azonos. A bol­dogtalanokat mulattatta a tücsök.

Dalt mondott a hosszant hallgatóknak, a csil­lagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek.

Ciripelt azoknak... stb.” (Szépirodalmi Ki­adó, 1959. 86. l.)

A hídonból vett részletünk mondatai­nak is vannak ilyen ritmikus „fogódzói”, ahol a mondatrészek kiemelése nem ilyen egyöntetűen következetes, de ritmust érez­tető. Figyeljük meg a mondatkezdeteket:

„Szindbád, a hajós... Eszébe ju­tott ... Ide kívánkozott... Egy kőszent áll valahol... Sárgaborítékos regényt... Ezért állott...”

Egy további részlet ebből az elbeszé­lésből:

„Majd ablakokra bukkant, amelyeken már ak­kor is – sarkantyús legény korában – bezárt sze­mű zsalugáterek foglaltak helyet. Már akkori­ban eltűnődött ezeken a halott ablakokon, ame­lyeket sohasem nyit fel senki, és a por vastagon rakódik a zsalukra. Vajon mi lehet az ilyen ablakok mögött? Talán egy halott fekszik ott ra­vatalán, és sárga viaszgyertyák bágyadt, kékes pá­rák közepette lobognak a koporsó körül. Vagy egy asszony alszik odabenn csöndesen, és valaki­ről hosszasan és édesen álmodik. Vagy talán egy kép függ a falon, a bezárt ablakok mögött, vala­kinek a képe, akinek kedvéért örökös homályba borult a szoba ...”

Nagyon sokszor alkalmazza a hármas tagolást is. Néhány sorral feljebb egymás után sorakoznak az ilyen hármas tagolá­sú mondatok:

A sárkányfejű esőcsatornák felmondták a szolgálatot, / az esővíz másfelé csurog alá az ereszekről, / és a kis boltok előtt ugyanazon fakó ostornyeleket rázogatja a szél.

Krúdy színezése pedig egészen az im­presszionista festményeket idézi. Az elem­zett részletben: a völgy zöld színeket érez­tet. A város házainak piros tetői van­nak. A híd ívei barnák, ódonak (az ódonság a barna mellett még más színeket is mond, pl. a szürkésfeketét). A kavicsok színesek a folyóágyban, ami azt is jelenti, hogy sokszínűek. A messziségben kék er­dők alusznak. Ez az az impresszionista színskála, ami Krúdy stílusát annyira jel­legzetessé teszi. A harmadik mondat is­mét a pipafüstöt említi. Majd a kiszívott pipák, a tajtékpipa sárgásbarna színét ér­zékeljük, és a régi szőnyeg régi színeit. A cukrászboltnak dohányszínűek a függőnyel és kopott aranyosak a betűi. A cuk­rászboltban pengette Szindbád fehér acél­sarkantyúját, a zöld, biliárdasztal fölött támaszkodott dákójára, és a cukrásznénak barna szeme és barna haja volt, és sárgaborítékos regényt olvasott. Termé­szetesen a biliárdgolyók is színesek, és Szindbád elképzelhetően fekete haját igazgatja a tükörben.

Az összetett mondatok ritmusa mellett a jelzős kifejezések a legfeltűnőbbek Krú­dy stílusában. Ez is impresszionista sa­játság. Utolsó utazásra indul, régi sző­nyegen üldögél, utolsó pipáját szívja, a hídnak lusta ívei vannak, kopott betűk, töredezett betűk, háromlábú biliárdasz­tal, Szindbádnak dús, puha haja van – nem is beszélve az előbb már felsorolt szí­nekkel kapcsolatos kifejezésekről.

A jelzők érdekesen állnak szemben egy­mással. Egyrészt megütik a régi, az el­múló alaphangulatot (utolsó, lusta, ko­pott, töredezett, háromlábú, azaz rozzant biliárdasztal), másrészt a színek hozzák a hajdani ifjúság érzékletes átélésének a hangulatát (zöld völgy, piros háztetők, barna híd, színes kavicsok, tiszta kis fo­lyó, kék erdő stb.). Ez az ellentétes szí­nezés rendkívül érzékletessé teszi Krúdy írásművészetét. Az impresszionista művé­szet jellemző sajátsága az érzékelhetőség, a pillanatnyi benyomás érzékletes vissza­adása, az egyszeri élmény, ami Krúdynál a visszavonhatatlan és felülmúlhatatlan, a visszahozhatatlanul elmúlt ifjúság élménye. És Szindbád, ez az ezeregyéjszakai, iszo­nyatosan öreg hajós különös, méla, őszies bánattal, az őszi mézkergető darazsak dongásához hasonlatos, zümmögő hangon idézi legénykora színeit.

Krúdy prózájában az ősz muzsikál. Az ősz, az elmúlás hangulata keveredik az if­júság színeivel és illatával. Az ősz meló­diái dorombolnak a mondataiban is.

Az író dicsősége, boldog szerelme szín­helyén jár ebben az elbeszélésben is, és A. Marchali cukrászboltja előtt azon tű­nődik, bemenjen-e. Felidézze-e a múltat.

A múlt felidézésének van egy sajátos stiláris eszköze Krúdynál. Beleélésnek ne­vezhetnénk ezt általánosságban, stilárisan pedig átképzeléses beszédnek. Nagyon sokszor fordul elő, hogy az író nemcsak mint narrátor, mindent tudó, mindent is­merő előadó szerepel, hanem átengedi a szót szereplőjének. A Toldiban is megfi­gyelték, hogy sokszor nehéz eldönteni, va­jon a költő beszél-e, vagy a főhős nyilat­kozatával van-e dolgunk. („Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja – Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja... Mert vitéz volt apja, György is, álnok bátyja, – A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja” stb.) Az író belehelyezi magát a hőse lelkivi­lágába. (Ennek a folyamatnak egészen mo­dern változata a már említett „nouveau roman” eljárása. Itt az író-narrátor tel­jesen eltűnik, vagy csak nagyon kis mér­tékben szerepel. Az elbeszélés annyira megelevenedik, hogy teljesen filmszcenáriumszerű lesz. Az író csak cselekménysorral dolgozik, teljesen a háttérben ma­rad.)

Az egész elbeszélés átképzeléses elő­adás. Attól a kérdéstől kezdve, hogy: „Vajon él-e Amália?” – általában Szind­bád szemével látunk, észlelünk, Szindbáddal elmélkedünk a látottakról. „A. Mar­chali ... A betűk aranyozása persze le­kopott régen, de a dohányszínű függö­nyök az ablakon még a régiek. A sáros út a régi híd felé kanyarodik, és a hídon csöndesen gurul egy szamaras kordé... A pörkölt kávé szaga fogadja odabent. Biliárdgolyók koccanását hallja, mintha az ő tiszteletére csörrentek volna össze a go­lyócskák stb.” Ilyenkor rendszerint jelen időt is használ. Különösen gyakran sze­repel ez, ha képzeled, érzelmi tartalmát akarja fokozni az elbeszélésnek. Kivetíti az emlékképet a késő múltba. Újra átéli a hajdani helyzeteket. Közvetlenül, érzel­mileg nagyon mélyen. Tulajdonképpen egy fajtája ez a belső monológnak.

Érdekes megfigyelni Krúdy igéit is. Alig van olyan az egész tengernyi Krúdy-életműben, amelyik a siető mozgásra, az energikus cselekedetre, a kemény tett­re, a tavaszias zsendülésre, a vidám élet­örömre, az élet megváltoztatásának igé­nyére utalna. A jövés-menés, mendegélés, lépés, járás, megjelenés, ballagás, bandukolás, közeledés igéi az általánosak.

Az elemzett részben Szindbád közeled­ni érezte halálát; indul, elhagyná, üldögél, hívogatta, eszébe jutott, kívánkozott, kí­vánta látni, utazgató, áll, mondják, pen­gette, támaszkodva álldogál, olvasott, megcsörrentek, álmodozva felpillantott, állott, megigazította. Kivételnek számít az első mondatban levő elhatározta és a vág­tat a kis folyóra vonatkoztatva, de ezt is olyan sajátos ellentétben alkal­mazza az író, amelyik még erősebben utal az elmúlásra, az elfutó életre: barna, öreg híd ódon ívei alatt vágtat tiszta vizű kis folyó. Később azonban már a kis folyó is csak serényen utazgat. A továbbiakban is: él, kérdezte, útra kel, szeli, látni, kato­náskodott, változott, aludna, elalszik stb.

Az elmúlásra, az őszi muzsikára emlé­keztető igék mellett még az is megfigyel­hető, hogy a szólás, a beszéd igéi fordul­nak elő nagy számban Krúdynál. Igen sok a hangkép. Nagyon sok a szelíd bánkódás, a szelíd vagy kárörvendő mosoly, az alvás, elfáradás.

Érdekes ez a részlet, sőt az egész elbe­szélés olyan szempontból is, hogy a ha­sonlatokban igen gazdag Krúdy itt alig használ hasonlatot. Általában hasonlatai is egybevágnak művei egész hangulati hát­terével. Állatai közül hasonlataiban leg­többször szerepel a varjú, a héja, a vadgalamb. Kedvenc rovara az őszi tarlók muzsikusa, a tücsök. Az évszakok közül legtöbbször az ősz fordul elő, a telet is gyakran szerepelteti, nagyon ritkán a ta­vaszt, a nyár legfeljebb egyszer-kétszer ha előfordulhat. Az égitestek közül a hold a kedvence (újhold vagy telehold).

A lelki élet, a belső érzelmi képzetek csak körülbelül olyan kifejezéseket kap­nak nála – nagyon gyakran ironikusan is mint egy ligeti szerelmi levelezőben. A világ szemén, fülén és érzékein át ragadja meg. Intellektuális hasonlataiban is az ér­zelmek vannak túlsúlyban: „az ősz hosszú volt, mint egy fénylő vörös hajszál” – mondja egy helyen az író, s „a látszólag pongyolán odavetett hasonlat egyszerre megkapja igazi valőrjét, amint a környe­zet színei közé illeszkedik, utolérhetetlen pompával ragyogtatva meg az októberi Zugliget skarlát levélszőnyegét” – írja ró­la Kárpáti Aurél, finom beleérzéssel jel­lemezve az író hasonlatainak természetes­ségét, színezésének Manet-szerű érzékle­tes foltszerűségét és írásművészetének egész mély költőiségét.

 

[…]

 

BIBLIOGRÁFIA

 

Itt csak a legkézenfekvőbb műveket és cikke­ket közöljük, a teljességre való törekvés igénye nélkül. Írók szerinti kimerítő bibliográfiát nyújt Szathmári István: A magyar stilisztika útja (Gon­dolat, 1961.) c., a stilisztikai problémák tanulmá­nyozása közben egyébként is nélkülözhetetlen munkája.

1.      Rubinyi Mózes: Mikszáth nyelve és stílusa. Bp., 1907.

2.      Zolnai Béla: Nyelv és stílus. Bp., 1957.

3.      Zolnai Béla: Nyelv és szóhangulat. Bp., 1967.

4.      Általános nyelvészet, stilisztika, nyelvjárás­történet. A III. Országos Magyar Nyelvészkongresszus előadásai. Bp., 1956.

5.      Fábián-Szathmári-Terestyéni: A magyar sti­lisztika vázlata. Bp., 1958.

6.      Stilisztikai tanulmányok. Bp., 1959.

 

Cikkek, tanulmányok

 

1.      Bárczi Géza: Stíluselemzés (Jókai: Az aranyember). Magyar Nyelvőr, 1959, 429-439. l.

2.      Herczeg Gyula: Eötvös József körmondatai. Magyar Nyelvőr, 1953, 56-71., 165-179. l.

3.      Herczeg Gyula: Mondatszerkezetek Krúdy stílusában. Magyar Nyelvőr, 1951, 324-332. és 420- 425. l.

4.      Herczeg Gyula: Krúdy hasonlatai. Magyar Nyelvőr, 1959, 41-58. l.

[…]

 

(Harsányi Zoltán: Stíluselemzés. /Prózai művek stílusa./
Bp. 1969, Tankönyvkiadó. 119-131. p.)