Új „Otthon”, régi tagok.

 

Az írók és hírlapírók köre, az Otthon, a híres-nevezetes Otthon, az elmúlt héten új helyiségbe költözött. Huszonhárom esztendeig székelt a Dohány-utcában és kis eső tetős kapuján egy negyedszázadon át fordultak be naponta egy-két kellemes pihenő órára mindazok, akik a magyar sajtóban és szépirodalomban súlyt és tehetséget jelentettek. Most eladta ősi házát az Otthon és elköltözött az Esterbázy-utcába, ahol kibérelte a Tisztviselők Köre házának egy eme letét. A régi, füstös termek helyett itt a modern komforttal berendezett elegáns szobák várják az írótoll bohémeit, akik ebéd után egy feketére, öt óra tájt uzsonnára, vacsora után barátságos diskurzusra vagy az éjszakai redakciós munka után egy kis pihenő lélegzetvételre és harapni valóra betérnek. Az új helyiség elegáns és előkelő, a régi kopadozott volt és füstös, de a törzsökös Otthon tagok bizony ellágyultak egy kissé, mikor hétfőn este nyolc órakor szép szelíden kituszkolták őket az asztalok mellől: hazakell menni, pakolunk, hurcolkodunk, holnap már az új helyiségben leszünk. És aki szórakozottságában elfelejtette, hogy aznap este van a költözés és nyolc után be akarta nyitni az Otthon kapuját, az elhülve konstatálta, hogy huszonhárom éve először kell hazamenni nyolc órakor. De másnap már vigasztalódhatott: kellemes, csinos új helyiség fogadta és a pesti konflisok és fiák keresek kedd óta megtanultak egy új címet: Otthon-Kör, Esterházy-utca 3.

RÁKOSI JENŐ az „Otthon” elnöke.

A régi tagokkal a régi tradíciók is átköltöztek az új helyiségbe. Az Otthon-Kör klubéletének - mond hatni - bizonyos történelmi patinája van. Mint egy nemzet történetében, úgy az Otthon históriájában is vannak a rege- és mondavilág ködös homályába vesző esetei és alakjai. Weisz Dani, a magyar kaláberszak nyelv országos megalapítója, Márkus Géza, a legrettegettebb veséző és tekintélyromboló, Makai Emil, a csendes és szelíd poéta, meg még sokan mások mind mithikus bősei az Otthon hőskorának.

Ma? Ma olyanok járnak az Otthonba, akikről majd újabb huszonhárom esztendő múlva fogja az akkori krónikás feljegyezni a szájhagyomány útján, tagról-tagra szállott eseteket. Majd az Otthon honfoglaló Árpádja gyanánt fogják emlegetni Rákosi Jenőt, a fő rendet, aki semmi féle ragyogó politikai klub kedvé ért sem tudta soha elhagyni kedves körét, a melyet megalapított és amelynek mindvégig buzgó őre maradt. Ő és Jellinek Aurél, a világkerekségnek ma legkitűnőbb és legkedvesebb háznagya, aki valóban rejtélyes egyéniség, mert mindig mindenütt ott van az Otthonban és mindent nagyszerűen elintéz, mégis ráér naponta játszani azt az immár legendás piké-pártit Beöthy Lászlóval, amelynek indulására csak a legöregebb emberek emlékeznek s amelyben a különbözet szakértők szerint még mindig nincs több tíz koronánál, mert egyformán jól játszanak. És ha már játék-talentumról van szó, mindjárt itt kell megemlíteni Weisz Rudit, a magyar Kommersz-matadort, aki a kaszinó játékot, a pikét, a kalábert, a tarokkot, a bridget és más ilyen játékokat egy utolérhetetlen, kombináló művészet tökéletes fokára emelte. Ha valami naiv ember leül vele krajcáros kalábert játszani, a többiek nevetnek. Pedig az Otthonbeliek ugyancsak el vannak vicc dolgában kényeztetve, mert itt Guthi Soma a főhumorista. Ő kiáltott rá Fényes Lászlóra egy tréfás veszekedés közben:

– Ha velem beszél, vegye le a szakállát!

Ő felelte a pincérnek, aki jelenteni jött, hogy odalenn egy úr várja egy ötfelvonásos drámával:

– Mondja meg annak az úrnak, hogy most mentem el, ha nagyon siet, még utolér.

Ő találta ki egy gyakran kölcsön kérő bohémről, hogy:

– Ennek Asztrik apát volt az őse. Már az őse is hozott egy koronát.

És így tovább. Ahol Guthi meg jelenik, ott derű kél az arcokon, pedig ezek az arcok elég válogatósak tréfa és elmésség dolgában. A szellemi gazdagság olyan képviselői ülnek itt, mint Ambrus Zoltán, a Nemzeti Szín ház új igazgatója, vele egy asztalnál diskurálnak, vagy más társaságokba verődnek Heltai Jenő (kollégája úgy is, mint vígszínházi igazgató), aztán Bródy Sándor, aki kedvtelve legelteti szemeit szép és tehetséges fiai egész seregén, vagy Molnár Ferenc, aki páratlanul fordulatos és ragyogó történeteivel az egész klubot azon asztal köré gyűjti, ahol beszélni kezd, vagy báró Hatvany Lajos, a legkarcsúbb magyar író, aki mindenre tud egy mulatságos és finom berlini esetet, vagy Krúdy Gyula, aki hallgatagon üldögél és bölényfejét félkézre támasztva egyszerre húsz regényt talál ki egy ültőhelyében, vagy Jób Dániel, akit folyton színházi szerzők húznak félre bizalmas eszmecserére, vagy Szép Ernő, akinek katonatörténeteit csillogó szemek és elragadtatott arcok hallgatják, vagy Karinthy Frigyes, aki csendesen ül, de ha egyet szól, az megér egy vezércikket az Est-ben, vagy Nádas Sándor, aki itt is haragszik, hogy nem kizárólag angyalok élnek a világon, vagy Szini Gyula, akinek pompás két fiához mindennap gratulál valaki, – de ki tudná csokorba kötni a legnépszerűbb és leg kitűnőbb írók neveit?

Ha jobbra nézel, kedves olvasó, Reinitz Bélát, a zeneszerzőt látod, amint mély gondokba merülve sakkozik Maróczy Gézával és mindenáron rá akar jönni, mit akar Maróczy azzal a húzással. Ha balra nézel, Pakots Józsefet látod, aki Korda Sándornak most mondja el legújabb mozidarabját. Ha előre nézel, ott Herczeg Gézát és Tarján Vilmost látod, amint nagyszámú hallgatóság előtt eldiskurálnak legszenzációsabb riportjaikról. Ha hátra nézel, ott Rózsahegyi Kálmán ad elő pokoli módon mulatságos vadásztörténeteket Radó Richárdnak és Kármán Aladárnak. Itt Fodor Miklós tart szabad előadást a gondolatolvasásról Rákosi Endrének és B. Virágh Gézának, ott Kálmán Jenő Ákos, köznéven Ubul, mondja el a legfrissebb és legérdekesebb pesti pletykákat, miközben az emberek szájtátva hallgatták. Emitt Béldi Izor és Arányi Dezső diskurálnak régi operaházi időkről, amott Feld Zsigmond magyarázza egy társaságnak, hogy műintézetében csak magyarul játszanak. Egyik asztalnál Vrabély Armand tart szakszerű elő adást valami katonasági részletkérdésről Brüll főhadnagynak, amott Bakonyi Miksa diskurál a gyermekek kitűnő patronusával, Neugebauer Vilmossal. Egy hosszú asztalnál az Apolló-Kabaré emberei ülnek Hervay Frigyes elnöklete alatt testületileg: Szabolcs Ernő, Mály Gerő, Kőváry, Lajthay, Herczeg és a többiek és várják Roboz Imrét, a Projektograph fiatal igazgatóját. Egy másik asztalnál Incze Sándor húz ki szinházi titkokat Faludi direktorból. Hogy Sándor-e, vagy Jenő az aktuális Faludi, azt senkisem tudja. Vajda Zsiga festészetről, Weiner-Siró György muzsikáról, Guthi Imre székesfővárosról vitatkozik, viszont Erős Gyula minden asztalnál megfordul a szivarjával és a legfrissebb hírrel, amelyet – sajnos – már elmondtak előtte. Mandovszky Richárd mondta el, aki most hallotta Bécsből. Ez az Otthon. A mi Otthonunk.

 

 

 

 

 

Harsányi Zsolt.

 

(Színházi Élet, 1917/20. /május 12-19. / 25-32. p.)