KRÚDY GYULA

VITA JÁSZ DEZSŐVEL

Senki sem örülhet nálam jobban, ha Krúdy írásának mind újabb és újabb hívei akadnak. Biztató jel, hogy e ci­gányzenétől visszhangos hazában vannak érzékeny fülek, finom, halk melódiákra fölneszelők. Ennek jelét láttam és szerettem abban a kis cikkben, melyet Jász Dezső írt Krúdy Gyuláról a Nyugat szeptember 1-i számában. Jász sok olyat ír, amit helyesnek, kitűnően jellemzőnek tartok, s ezért szeretnék vele azon pontok fölött vitatkozni, me­lyekben nem értünk egyet, melyekben, úgy érzem, kissé elvetette a sulykot.

„...Szellemi rokona [ti. Krúdy] Mikszáthnak mint író és stílművész kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és ér­dekesebb. Magasabb szempontjai vannak. Az életet jobban ismeri és szereti, mint Mikszáth.”

Értsük meg egymást. Miben áll ez a szellemi rokon­ság? Krúdy igen korán kezdett írni, s gyerekfővel az akkor uralkodó Mikszáth hatása alá került. Utánzója, tanítványa volt évekig. De mivelhogy semmi szellemi rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása évekig, több mint egy évtizedig elnyomta őt. Sokat írt, kelleténél sokkal többet. Végre kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. Jász azt mondja, hogy mint ki­sebb stílművészé és mint jobb emberismerőé. Lehet, hogy Krúdy sokat tud az emberekről, de tárcáiban keveset mond el. Ezt a keveset azonban oly pataklejtésű és –tisztaságú mondatokban, hogy alig lehet különb stílművészt elkép­zelni. Szép Ernő méltán ünnepelte Krúdyról írt remek cikkében a stílusát. Jász Dezső bizonyára éppúgy érzi ezt, mint Szép Ernő, s valószínűleg tudja azt is, hogy minden­féle magyarokról összehordott, illetve összeanekdotázott sok emberi adatot meg lehet találni Mikszáthban, habár a gondos stílművészet mustráit nem is nála kell keresni. Ha mégis ennek épp ellenkezőjét mondja, nem tudom más­képp elképzelni, minthogy sietségében elvétette a kifeje­zést.

„Tudja azt [ti. Krúdy], amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több, mint a kész kép.”

Mikszáth vázlatai valóban többet érnek, mint kész ké­pei a nagy regények. De Krúdy novellái nem vázlatosak, hanem gondosan kidolgozott képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. A vászon kétharmada üres. Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert a mesét legtöbbször vagy kifelejti, vagy szeszélyesen vezeti, vagy idő előtt megszakítja. Mik­száth regénye, mint a legtöbb magyar regény: találomra összerótt novellák. Krúdy novellája, mint a legtöbb ma­gyar novella, elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint va­lami nagyszabású (soha meg nem írandó) munka bevezeté­se. Mikszáth mesemondó inventor, Krúdy nem az, nem is törekszik rá. Ezt nem róhatni fel néki hibául, sok minden­nel kárpótol érte, de a bőség, gazdagság, elbeszélő tempe­ramentum, melyekből Jász, Mikszáth ellen fegyvert ková­csol, mégiscsak Mikszáth javára szólnak, bárha Krúdyból — kinek másfajta jelességét nem akarom kisebbíteni — Mikszáth e rendkívüli érdemei hiányzanak is.

„Belőle [ti. Krúdyból] kellemesen hiányzik a törhe­tetlen politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és Jókainál bosszantóan terheli az olvasót.”

Milyen olvasót? Aki még nem élt, keveset élt, vagy az élet iránt nincs kifejlett érzéke. Szóval az esztétát. Mi lett volna Zolából, Tolsztojból, Anatole France-ból az orszá­gos ügyek, általában az emberi ügyek iránt való széles ér­deklődés nélkül? Jász azt mondja, hogy Krúdy lírikus. De a Rougon-Macquart és A háború és békét, sőt Az új földesurat vagy a Szent Péter esernyőjét nem lehet végig lírizálni. Én úgy hiszem, hogy Jász különben is szűkre fogja a líra fogalmát, lévén a nagy líra főleg országos ügy. Ady-ban előttünk a példa. Ami pedig a magyar beszélgetési vá­gyat illeti, én úgy hiszem, hogy Jókai és Mikszáth a sok­felé elvezető adomázó hajlamon keresztül tartják a külföld széles érdeklődésű nagyobb nagyjaival a távoli atyafiságot. Krúdy a maga zöngelmes egy-húrján sosem akart ve­lük, a sokhúrúakkal versenyre kelni, s Jász igaztalan, ha ily párhuzam elgondolását provokálja.

„Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvet­len, igaz és meglepő. Nem lehet meghatódás nélkül olvas­ni. Nem annak, akit még meghat Jókai, és aki sírni tud a Karthausin, hanem, aki ezen már rég túl van.”

Krúdynak, aki Jász szerint a múltban éli ki magát, s ki mint „minden helyesen látó ember” a jelentől semmit sem remél (a szövegben még van néhány mondat az élés tökéletlenségéről, melyeken bár elborult pesszimizmusról tesznek tanúságot, valahogy mégiscsak mosolyognom kel­lett), s aki a maga Jókaiját szerető ember, annak, tehát Krúdynak bizonyára legjobban fog fájni ez az összehason­lítás. Nem lehet, sőt nem is szabad Jókait ily blazírtan fél­revetni, hogy az ember Krúdyt szeresse. S hogy kerül a Karthausi a podolini takácsné mellé — egy nagyhatású, ne­vezetes, nagylélegzetű munka, immár kultúrhistóriai tény, akár a legszebb kis, modern, novellához? Mi közük egy­máshoz?

„Krúdy azon kevés magyar írók közül való, akiket európai mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különö­sen rokonszenves.”

Ezt a két mondatot csak azért idéztem, hogy soraimat Jász Dezsővel való békés egyetértésben végezhessem.

1911

 

 

KRÚDY GYULA ÚJ KÖNYVE

 

Távoli furulyák zokogása. A nádasban sír a sás, busa bugák súgnak össze bús őszi búgással. Messzi jegenyék ágát-levelét arannyal remegi be a holdsugár. Pusztai nap­lementébe ciripel bele a tücsökhad. A barázdában pacsirták miriádja énekel. Pásztor dalol halk szomorú nótát, közbe-közbe a nyáj kolompja szól. Valahol a kocsmából csak néha való, ritka böfögéssel nagybőgő hallik.

Krúdy Gyula írásának ezek a hangok a rokonai és ezek a képek.

De vannak művészrokonai is Krúdy Gyulának. Talán nem is írók. Piktorok, zenészek. A gáláns Watteau. A kerubini Mozart. És mégis talán egy író is, az északi álmodó: Jacobsen.

Ezek a... nem rokonai ezek Krúdy Gyulának. Dickens sem. Mikszáth sem.

Ő egyetlen és páratlan és tökéletlen senki rokona. Fi­gurák kitalálója, világ elmondója, szavak rajongója, me­lyek mindegyikén rajta van a Krúdy-jegy, s amelyekből a Krúdy-orkeszter külön hangszerelése pajzánkodik és szomorkodik elé.

Szőtt-e mesét, olyan mesét, aminek van eleje, közepe, vége? Sok minden könyvének van-e valami nagy centrális mondanivalóban lerakott alapja?

Egyszerűen felelek rá: nemmel.

Nem is mondom, hogy a Krúdy nagy regényeinek ra­jongó olvasója vagyok. De a Krúdy-újságcikket iszom, a Krúdy-novellát eszem.

A bécsi Pegazus kiadás Kis magyar könyvek című ke­cses sorozatában most jelent meg Krúdy legújabb hosszú novellája: Őszi versenyek címen.

Krúdy a javából!

Ki meri számon kérni Krúdy Gyulától, hogy a hervadó zsidó szépség miért közli éppen a züllött zsokéval, hogy micsoda szerelmi kalandjai voltak az íróval meg a katona­tiszttel meg a pappal.

Krúdy Gyula nem motivál, ő a mondanivalóját el­mondja. Elfújja. Árkon-bokron keresztül elbeszéli. Követ­ni kell. Ő nem hitető, ő bűvölő.

A szép zsidó asszony magához hívatja a züllött zsokét. Étellel, itallal, szerelemmel jól látja. Este jönnek a poéta, a katona meg a pap. Elagyabugyálják a szegény züllött zsokét.

Így jár, aki..., senki se jár így. Ez a mese önmagát meséli. Nincs morálja. Nincs tanulsága. Csak zamatja van.

Szentivánéji álom, melyet a budapesti kávéházak ős­lakója, a szelíd, szomorú szemű poéta álmodott végig. Néha pajzán álom. Néha pikáns álom. A szép zsidó asszony a bokor alján fellibbenti szoknyáját, le is guggol, vélnéd az alsó ruháját igazítja... de nem. Ilyeneket álmodik ez az álmodó! A XVIII. századbeli rézkarcoló tűje nem kecse­sebb, mint Krúdy tolla. Faun, aki nimfa szárnyával repül!

1922

 

(Hatvany Lajos: Irodalmi tanulmányok. II. köt.
Bp. 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó. 83-87. p.)