KRÚDY GYULA
VITA JÁSZ DEZSŐVEL
Senki sem örülhet nálam jobban, ha Krúdy írásának mind
újabb és újabb hívei akadnak. Biztató jel, hogy e cigányzenétől visszhangos
hazában vannak érzékeny fülek, finom, halk melódiákra fölneszelők. Ennek jelét
láttam és szerettem abban a kis cikkben, melyet Jász Dezső írt Krúdy Gyuláról a
Nyugat
szeptember 1-i számában. Jász sok olyat ír, amit helyesnek, kitűnően
jellemzőnek tartok, s ezért szeretnék vele azon pontok fölött vitatkozni, melyekben
nem értünk egyet, melyekben, úgy érzem, kissé elvetette a sulykot.
„...Szellemi
rokona [ti. Krúdy] Mikszáthnak mint író és stílművész
kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb. Magasabb szempontjai
vannak. Az életet jobban ismeri és szereti, mint Mikszáth.”
Értsük meg egymást. Miben áll ez a szellemi rokonság?
Krúdy igen korán kezdett írni, s gyerekfővel az akkor uralkodó Mikszáth hatása
alá került. Utánzója, tanítványa volt évekig. De mivelhogy semmi szellemi
rokonság közte és Mikszáth közt nem volt, a nagy humoristának ártalmas hatása
évekig, több mint egy évtizedig elnyomta őt. Sokat írt, kelleténél sokkal
többet. Végre kifejlődött Mikszáth mellé az ő egyénisége is. Jász azt mondja,
hogy mint kisebb stílművészé és mint jobb
emberismerőé. Lehet, hogy Krúdy sokat tud az emberekről, de tárcáiban keveset
mond el. Ezt a keveset azonban oly pataklejtésű és –tisztaságú mondatokban,
hogy alig lehet különb stílművészt elképzelni. Szép Ernő méltán ünnepelte
Krúdyról írt remek cikkében a stílusát. Jász Dezső bizonyára éppúgy érzi ezt,
mint Szép Ernő, s valószínűleg tudja azt is, hogy mindenféle magyarokról
összehordott, illetve összeanekdotázott sok emberi adatot meg lehet találni
Mikszáthban, habár a gondos stílművészet mustráit nem is nála kell keresni. Ha
mégis ennek épp ellenkezőjét mondja, nem tudom másképp elképzelni, minthogy
sietségében elvétette a kifejezést.
„Tudja azt [ti. Krúdy], amit Mikszáth nem tudott, hogy a
vázlat sokszor több, mint a kész kép.”
Mikszáth vázlatai valóban többet érnek, mint kész képei a
nagy regények. De Krúdy novellái nem vázlatosak, hanem gondosan kidolgozott
képek, melyeket szeszélyes mesterük egyszerre abbahagyott. A vászon kétharmada
üres. Jász azért véli, hogy Krúdy lágyan hangzatos tárcái csupán vázlatok, mert
a mesét legtöbbször vagy kifelejti, vagy szeszélyesen vezeti, vagy idő előtt
megszakítja. Mikszáth regénye, mint a legtöbb magyar
regény: találomra összerótt novellák. Krúdy novellája, mint a legtöbb magyar
novella, elvetélt regénytárgy, mely úgy hat, mint valami nagyszabású (soha meg
nem írandó) munka bevezetése. Mikszáth mesemondó inventor,
Krúdy nem az, nem is törekszik rá. Ezt nem róhatni fel néki hibául, sok mindennel
kárpótol érte, de a bőség, gazdagság, elbeszélő temperamentum, melyekből Jász,
Mikszáth ellen fegyvert kovácsol, mégiscsak Mikszáth javára szólnak, bárha
Krúdyból — kinek másfajta jelességét nem akarom kisebbíteni — Mikszáth e
rendkívüli érdemei hiányzanak is.
„Belőle [ti. Krúdyból] kellemesen hiányzik a törhetetlen
politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és
Jókainál bosszantóan terheli az olvasót.”
Milyen olvasót? Aki még nem élt, keveset élt, vagy az élet
iránt nincs kifejlett érzéke. Szóval az esztétát. Mi lett volna Zolából,
Tolsztojból, Anatole France-ból az országos ügyek, általában az emberi ügyek
iránt való széles érdeklődés nélkül? Jász azt mondja, hogy Krúdy lírikus. De a
Rougon-Macquart
és A
háború és békét, sőt Az
új földesurat vagy a Szent
Péter esernyőjét nem lehet végig lírizálni. Én úgy hiszem, hogy Jász különben is szűkre
fogja a líra fogalmát, lévén a nagy líra főleg országos ügy. Ady-ban előttünk a példa. Ami pedig a magyar beszélgetési
vágyat illeti, én úgy hiszem, hogy Jókai és Mikszáth a sokfelé elvezető
adomázó hajlamon keresztül tartják a külföld széles érdeklődésű nagyobb
nagyjaival a távoli atyafiságot. Krúdy a maga zöngelmes
egy-húrján sosem akart velük, a sokhúrúakkal versenyre kelni, s Jász
igaztalan, ha ily párhuzam elgondolását provokálja.
„Bájos a podolini takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és meglepő.
Nem lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat Jókai, és aki
sírni tud a Karthausin, hanem, aki ezen már rég túl
van.”
Krúdynak, aki Jász szerint a múltban éli ki magát, s ki
mint „minden helyesen látó ember” a jelentől semmit sem remél (a szövegben még
van néhány mondat az élés tökéletlenségéről, melyeken bár elborult
pesszimizmusról tesznek tanúságot, valahogy mégiscsak mosolyognom kellett), s
aki a maga Jókaiját szerető ember, annak, tehát Krúdynak bizonyára legjobban
fog fájni ez az összehasonlítás. Nem lehet, sőt nem is szabad Jókait ily blazírtan félrevetni, hogy az ember Krúdyt szeresse. S
hogy kerül a Karthausi
a podolini takácsné
mellé — egy nagyhatású, nevezetes, nagylélegzetű munka, immár kultúrhistóriai tény, akár a legszebb kis, modern,
novellához? Mi közük egymáshoz?
„Krúdy azon kevés magyar írók közül való, akiket európai
mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.”
Ezt a két mondatot csak azért idéztem, hogy soraimat Jász
Dezsővel való békés egyetértésben végezhessem.
1911
KRÚDY GYULA ÚJ KÖNYVE
Távoli
furulyák zokogása. A nádasban sír a sás, busa bugák súgnak össze bús őszi
búgással. Messzi jegenyék ágát-levelét arannyal remegi be a holdsugár. Pusztai
naplementébe ciripel bele a tücsökhad. A barázdában pacsirták miriádja énekel.
Pásztor dalol halk szomorú nótát, közbe-közbe a nyáj kolompja szól. Valahol a
kocsmából csak néha való, ritka böfögéssel nagybőgő hallik.
Krúdy
Gyula írásának ezek a hangok a rokonai és ezek a képek.
De
vannak művészrokonai is Krúdy Gyulának. Talán nem is
írók. Piktorok, zenészek. A gáláns Watteau. A kerubini
Mozart. És mégis talán egy író is, az északi álmodó: Jacobsen.
Ezek
a... nem rokonai ezek Krúdy
Gyulának. Dickens sem. Mikszáth sem.
Ő
egyetlen és páratlan és tökéletlen senki rokona. Figurák kitalálója, világ
elmondója, szavak rajongója, melyek mindegyikén rajta van a Krúdy-jegy, s
amelyekből a Krúdy-orkeszter külön hangszerelése pajzánkodik és szomorkodik
elé.
Szőtt-e
mesét, olyan mesét, aminek van eleje, közepe, vége? Sok minden könyvének van-e
valami nagy centrális mondanivalóban lerakott alapja?
Egyszerűen
felelek rá: nemmel.
Nem
is mondom, hogy a Krúdy nagy regényeinek rajongó olvasója vagyok. De a
Krúdy-újságcikket iszom, a Krúdy-novellát eszem.
A
bécsi Pegazus kiadás Kis magyar könyvek című kecses sorozatában most
jelent meg Krúdy legújabb hosszú novellája: Őszi versenyek címen.
Krúdy
a javából!
Ki
meri számon kérni Krúdy Gyulától, hogy a hervadó zsidó szépség miért közli
éppen a züllött zsokéval, hogy micsoda szerelmi kalandjai voltak az íróval meg
a katonatiszttel meg a pappal.
Krúdy
Gyula nem motivál, ő a mondanivalóját elmondja. Elfújja. Árkon-bokron
keresztül elbeszéli. Követni kell. Ő nem hitető, ő bűvölő.
A
szép zsidó asszony magához hívatja a züllött zsokét.
Étellel, itallal, szerelemmel jól látja. Este jönnek a poéta, a katona meg a
pap. Elagyabugyálják a szegény züllött zsokét.
Így
jár, aki..., senki se jár így. Ez a mese önmagát
meséli. Nincs morálja. Nincs tanulsága. Csak zamatja van.
Szentivánéji
álom, melyet a budapesti kávéházak őslakója, a szelíd, szomorú szemű poéta
álmodott végig. Néha pajzán álom. Néha pikáns álom. A szép zsidó asszony a
bokor alján fellibbenti szoknyáját, le is guggol, vélnéd az alsó ruháját igazítja... de nem. Ilyeneket álmodik
ez az álmodó! A XVIII. századbeli rézkarcoló tűje nem kecsesebb, mint Krúdy
tolla. Faun, aki nimfa szárnyával repül!
1922
(Hatvany Lajos: Irodalmi tanulmányok. II. köt.
Bp. 1960, Szépirodalmi Könyvkiadó. 83-87. p.)