Egy kitagadott hagyatéka

(Krudy Gyuláról)

 

Fogadjuk el zokszó és mukkanás nélkül mindazokat a hivatalos irodalomtörténeti követelményeket, amelyeknek abrakadabrás elmormolása után, kizárólagossági joggal ellátott és szabadalmazott irodalomtörténészeink hajlandóak egy-egy magyar írót az úri kaszinók módjára és formájára elképzelt Pantheonba befogadni.

Krudy Gyulától a rosszakarat sem vitathatja el, hogy ezeknek a követelményeknek megfelelt. Ha Császár Elemér professzor azt tanítja, hogy a magyar irodalom „úri”, nos hát Krudy Gyula magyar volt és úr volt, nem csupán tárgykörében és stílusában, hanem még látomásainak és eszmetársításainak délibábos elszabadultságában is.

Halálát mégsem vette tudomásul a „hivatalos Magyarország”. Mért nem?

Talán azért, mert Krudy nem talmi, hanem igaz magyar és igazi úr volt, – s a talmit igaz helyett kínáló „hivatalos magyarság„ nincs annak elbírálására hivatva, hogy kit kell befogadni a nemzeti közösségbe s kit kell kitagadni belőle.

(Ezt meggondolva némi szomorú büszkeség fog el, hogy a tavaszi ülésszak folyamán akadt képviselő, aki interpellációjában érdemtelen személyemet – a művészien teremtő magyar géniusznak annyiszor, betört vén fejjel, és annyi csalódás után is, töretlen lelkesedéssel vállalt legalázatosabb szolgálatáért – kitaszította ebből a sokat emlegetett közösségből. Ugyancsak ez a honatya látta jónak, hogy csekélységem helyére azokat a notórius társadalmi strébereket fogadja be, akik az áldozattal járó áthasonulástól visszariadva, nem a nemzeti, nagy demokratikus közösségbe igyekeznek beolvadni, hanem inkább azokhoz az exkluzív körökhöz alkalmazkodnak, amelyekben az embert a szívós befurakodás jutalmául, csakis akkor ismerik el jeles hazafinak, ha előbb az úgynevezett jó társaságban megtanították rá, hogy a leghetykébb kaszt-érdeknek legönzőbb kultuszát – a párbajkódexszerű úgynevezett úri tempót miképp kell és miképp lehet az igaz és önzetlen magyar érzés helyett megtévesztő ügyességgel kijátszani).

De ne rekrimináljunk. Hanem ahogy a cigány húzza a sírgödörbe eresztett koporsó fölött, búslakodjunk inkább félrebillent fejjel, ahogy Krudy Gyula szokta... Vessük magunk elé a búbánatos kérdést, amely még a kikapcsolt villanyáramnál és az óbudai kis földszintes házikóból kilakoltatás előtt elhalt Krudy Gyula életénél és halálánál is fájdalmasabb. Mi lesz Krudy Gyula írói hagyatékával? A sír fölött szónoklók nem győzték emlegetni, hogy Krudy Gyula 65 kötetet írt... S ki tudja még hány kötetre való pusztul a régi újságok lapjain. Krudyhoz közelállóktól úgy értesülünk, hogy még vagy 30 kötetnyi fekszik hagyatékában kiadatlanul.

Mi történjék evvel a példátlanul és páratlanul gazdag írói hagyatékkal?

Tartozunk a legigazibb írónak az igazsággal, hogy a szegénység, mielőtt testével végzett volna, ha nem is pusztíthatta el daliás tehetségét, mégis javarészt megfosztotta minden teremtő munkának legelső föltételétől, a műgondos türelemtől, amelyhez egészen egyszerűen nem volt ráérő ideje. Sosem volt annyi gondtalan napja vagy talán órája sem, hogy elbeszéléseinek szerkesztésével bíbelődjék s hogy az ihletnek szent szorongásaiban igazi emberi alakokká formálja azokat a káprázatokat, amelyeknek lehetőleg sejtelmes keresztnevet és fantasztikus hangzású családi nevet, úgy látszik, csak azért adott, hogy elképzeléseinek fioriturás játékait névvel jelölt ködalakok köré csoportosíthassa.

„Abszolút író”, írta volt róla inkább a sirató megemlékezéseinek megrendült pátoszában, mintsem a kritikus értékelésnek higgadtságával, kitűnő barátom Márai Sándor s ezt a meghatározást mégis hajlandók lennénk tőle kritikai mértékül is elfogadni, ha ugyan az abszolút írónak fogalmát a magunk módján így értelmezhetnők: „Abszolút író, aki írás közben még az írás anyagáról is megfeledkezik, csak azért, hogy a magas felhők közé is követhesse mondatainak ősziesen andalgó daru-húzását.”

„Abszolút író”, olyan mint az abszolút színész, aki hallgatóit egyaránt magával . ragadja, akár értelmetlenül szétszakított szöveget, akár a Hamlet monológját szavalja el. Krudy Gyula is legtöbbször mondanivalóitól függetlenül, nem egyszer éppenséggel minden mondanivaló híján, csakis abszolút írásművészetének hatalmával ejti meg az olvasót. Különösen ha olvasója szakmabeli ember, maga is író, aki a mondatokat faktúrájukért és a szavakat hangzatukért, szóval az írást önmagáért szereti.

Krudy Gyula, valóban „abszolút író” volt, mert a jelenben végigsínylett életéből lehetőleg semmit sem írt meg s előle a múltba menekült, amelynek benne élő ragyogását világért sem koptatta le semmiféle tanulmányos tudománnyal. Kossuth kora, Bach-korszak, kiegyezés, hetvenes-nyolcvanas bőséges polgári esztendők, derűs századvég, békés századelő... törökdúlás, tatárjárás ideje neki mindegy volt. Minden kor csak ürügy a jelenből való menekülésre, – ahány elmúlt század, annyi hangulat, hogy hallucinációinak tündértaván ringassa abszolút írói szeszélyét. (Mégis ajánlom az abszolút irodalom szerelmeseinek, hogy keressék ki Krudy művei közül azt az elveszelt kis füzetet, amelynek címe: „Őszi Versenyek” s amely jockeyk, kerítőnők, Andrássy-úti paloták szerelmes asszonyai, szóval Krudy Gyula élő életében szerepelt alakok felé, ismerős házakba, utcákba, terekre és a városligetbe vezet be. Mire a meghitt környezetben, mintha Krudyt kicserélték volna, kerekké kerekült, érdekes bonyodalomban elevenül meg a kis remekműnek meséje, – s ha ugyan még pesti figurái is elvesztik lábok alól – az aszfaltot és minduntalan meseszerű fantomokká hígulnak, mégis marad bennük annyi a vaskos reálból, hogy a relativitások e világához kötött olvasó szomorúan gondoljon arra a veszteségre, amelyet a fájó magyar életből, az ég és föld közt lebegő, abszolút írásba menekült Krudy Gyula, voltaképpeni mondanivalóinak és igazi egyéniségének folytonos, kényszerű elfojtásával okozott magának, nekünk – s a magyar irodalomnak.)

Mindazonáltal, a múltnak meghatározatlan ideiből kiemelt, inkább csak körülírt, mint megírt alakjait olyan ellenállhatatlan szuggesztivitással állította talpra, hogy a kortárs-olvasóknak lelkében, a témától minduntalan elkalandozó, félig elolvasott Krudy-tárcák és a fonalukat minduntalan elvesztő s ezért csak néhány újságfolytatáson át követett Krudy-regények nyomán, elhatárolt, külön Krudy-világ alakult ki. Mi lesz ebből a bűvöletes, magyar világból, amelynek nem szabad elsüllyednie, még ha Krudy neve el is tűnt az újságok hasábjairól?

Könyveit már évek óta nem vásárolja a közönség; kiadója sem akadt. Hogy a Rothermere-díjra pályázhassék, Krudy maga adta ki két év előtt „Az Élet Álom” című kötetét. Nem valószínű, hogy az író halála akármit is változtasson ezen a helyzeten. Ha a sirató vezércikkek, tárcák és beszédek egyetlen kegyeletes napja elmúlt, ki ér rá mifelénk törődni a halott íróval?

Hol vannak Kaffka Margit összes művei? S a Tóth Árpádéi? Hiszen még Ady Endre összes műveinek sincsen gyűjteményes kiadása? És ha egy-egy írói hagyaték, mint a zsurnalizmust művelő Bródyé, Ambrusé, Krudyé, túl van terhelve, hol vannak a válogatott művek, hogy az egy lélekből lelkedzett alkotásoknak, szeretettel és hozzáértéssel kiválogatott javát nyújtsa felénk.

Erre a kiválogatásra senki sem érdemesebb és senki sem alkalmasabb, de talán senki sem szorul inkább reá, mint Krudy Gyula, ki annyi sok alkalmi újságcikket írt s ha a kényszerűség szorította, bizony ponyvát is produkált. De még ez a lengő ponyva is egy magyar klasszikusnak csonka szobrát takarja, aki a műgondot, alakító erőt és mesemondó leleményt inkább csak a szavak és mondatok elégikus illatpáráinak bódulatával pótolta. Sirász minden rózsáit bele lehet préselni egy párfőmflaskába, – Krudy Gyulának kiadott és ki nem adott kilencvenöt kötetét három kötetbe.

Ez a három kötet nem-csupán esztétáknak való szépség, hanem kiadóknak való üzlet is volna.

Hol a kiadó, aki a művészi szépségért vállal hasznot ígérő kockázatot? Hol a nemzeti vagy társadalmi megmozdulás, amely ennek az el nem múló értékű három kötetnek a megjelenését lehetővé tenné?

Hatvany Lajos

 

(Literatura, 1933/7. /július/ 246-247. p.)