ÍRÓI ARCKÉPEK

Krudy Gyula irodalomtörténeti írásai

Krudy Gyula életműve olykor-olykor bejárhatatlan bozótnak tűnik még azok számára is, akik olvasó-létük más pillanataiban már úgy hiszik, hogy jóltájékozottként tekinthetik át a Krudy-világ égtájait. Valójában az irodalomtudomány még kezdeténél sem tart a Krudy-filológiának, s vajmi kevesen vannak, akik legalább azt mondhatják el, hogy körülbelül ismerik a magyar próza e nyilván legnagyobb bűvészének életművét.

Hogy mi lappang szinte megragadhatatlanul a lélek mélyén, hogy milyen vágy- és emlékképek kísértenek a félálomban, hogy az egyértelműnek vélt érzelmek igazánból milyen sokrétűek, s hogy mi mindent hordoz az ember elmúlt évszázadokból és elmúlt alkonyati sétákból magával — ezt senki nem tudta úgy, mint Krudy Gyula, és senki sem tudta még csak meg sem közelíteni őt a magyar széppróza árnyalatainak felfedezésében. Fel kellene már mérnünk teljes hagyatékát, S ideje volna, hogy méltó méltatóra leljen, ki megrajzolja, s hitelesen rajzolja meg, írói arcképét.

Mert sok-sok félreértés torzítja el arculatát még azokban az elmékben is, amelyektől nem idegen a Krudy-életmű ismerhető része. S e balhiedelmek közül alighanem az a legközkeletűbb, hogy a félálomállapot ábrázolója maga is mintegy félálomban, maga sem tudva mit csinál, alkotta meg a halhatatlan műveket. Afféle városbaszaladt ösztönös, vadzseninek, aszfaltjáró ős tehetségnek szeretik emlegetni, akinek semmi köze sincs a művészet mesterségbeli részének ismeretéhez, s öntudatához. Nos, a félreértés ellen a legjobb ellenszer ez a — végre összegyűjtött — gyűjtemény, az „írói arcképek”. Kozocsa Sándornak köszönhető, hogy összegyűjtötte az időben is szétszórtan s különböző helyen megjelent, s nagyrészt mindmostanáig könyvbe nem is került irodalomtörténeti tárgyú Krudy-írásokat. Nem volt ez könnyű munka, nagy lelkesedést és anyagismeretet igényelt, de hát Kozocsa Sándor amaz egészen kevesek közé tartozik, akik tényleg kiismerik magukat ebben az irdatlan bozótban, ebben a dúsgazdag örökségben. S íme itt fekszik előttünk a két vaskos kötet: az elsőben Kármán Józseftől Kis Józsefig sorakoznak hajdani magyar írók és költők, a másodikban a mára már felserdült nemzedékek elköltözött kortársai vonulnak el újra előttünk Ambrus Zoltántól Móricz Zsigmondig.

Műfajilag nincs egység ezekben az írásművekben: kritika és emlékezés, szoros értelemben vett írói arckép és felötlő irodalomtörténeti vonatkozás, alkalmi cikk és novellisztikus történet, s közöttük két regénylélegzetű, korképnek és jellemrajznak is beillő nagyalkotás: az „Ady Endre éjszakái” és a „Bródy Sándor vagy a nap lovagja”.

A felidézett alkotók is igen különböző jelentőségűek: óriások, jelentékenyek és jóemlékűek mellett sok gyorsan elfelejtett író is előfordul, sőt olyanok is, akik életükben is csak az irodalom perifériáján éltek, bárha felidézett alakjuk nemegyszer egy egész kor irodalmi mindennapjait érzékelteti az utókorral.

S noha ezek a művek nagyon is különböző időszakokban keltek és műfajuk is ennyire más — ha folyamatosan, mintegy regényként, elejétől végig olvassuk a két kötetet (de akkor is, ha kedvenceinket keresve előbb, össze-vissza ismerkedünk a felidézettekkel), már-már látomásként emelkednek ki másfél, magunk mögött hagyott évszázad ködeiből a hajdanvolt alakok s tolongva, gomolyogva vesznek körül. Elsősorban szépirodalmi élmény ez, tagadhatatlan: nem kritikus, nem esztétikus, hanem író, a szó művésze írta a két könyv minden mondatát. Hanem ahogy már otthonosan mozgunk az ábrázolt (mert legtöbbször érzékeink számára ábrázolt) világokban, egyszeriben világossá válik előttünk, hogy ez az író milyen jól értette, igen: értette s nem csupán érezte ezeket az elődöket és kortársakat az élethez s a környező világhoz. Hol az a tanulmány, amelyből oly szemléletesen emelkednék ki Ady emberi alakja, mint ebből a regényszerű Krudy-írásból? És mint irodalmi mű talán még ennél is megragadóbb a Bródy Sándorról festett arckép. Alig-alig beszél itt Krudy irodalmi művekről, több szó esik arról, hogy Bródy Sándor milyen társaságokba járt és mit szeretett enni, s mégis: ebből az életművészi gesztusokat magára öltő, kissé különcnek tetsző, kissé bohém, kissé elkeseredett regényhősből szemünk láttára bontakozik ki Bródy Sándor, a modern magyar irodalom előharcosa, aki egészében jelentékenyebb jelenség volt, mint bármelyik írásműve, külön-külön. Milyen világosan derül ki éppen ebből a két regényes jellemrajzból, hogy a bohém életet élő Ady: a szellem óriása; az életművészkedő Bródy pedig, mint író, úgyszólván mindig maga alatt maradt, de mégis példát adott mindenkinek. — Nem kisebb művészettel megrajzolt a többi apróbb-nagyobb írás hőse. Hogy életre kel Krudy-nál az a másik nagy bohém, az úgyszintén mindig saját színvonala alatt maradt Kisfaludy Károly, aki mégis mindennek a kezdete tudott lenni. S milyen éles körvonalú élő emberré válik az emlékezés hevületében Kiss József, vagy Zuboly, vagy Török Gyula. Ötvennél több író és költő és szerkesztő, vagy irodalmi statiszta vonul fel a XVIII. század végétől a XX. század első negyedéig. S valamennyi körül ott lobog kora és köre sajátos levegője, sajátos ízével és illataival. És ebben a sajátvilágban bontakozik ki valamennyinek valóságos emberi és írói arcképe. Úgy, hogy az olvasottak után jobban értjük műveiket, is.

A Kármán Józsefről szóló hosszabbik írás például inkább novella, mintsem irodalmi magyarázat, s az olvasó számára mégis a mű, a „Fanni hagyományai” válik érthetőbbé és átérezhetőbbé általa. Olvassuk el a Tompa Mihályról szóló oldalakat és közelebb kerülünk a méltatlanul háttérbe szoruló poétához. Micsoda irodalmi tudatosság, szakmai tudás kellett ahhoz, hogy így tudjon érthetőbbé tenni más, tőle különböző írói egyéniségeket. Ez a felidézett irodalmi múlt még arra is hasznos a mostani olvasó számára, hogy újra emlékezzen jónéhány olyan poétára, akinek nevét manapság érdemeinél kevésbé emlegetjük. Ha az elfelejtett írót immáron nem érdemes olvasni, csak figurája volt érdekes, Krudy azt is megmondja. Senkit sem akar rábeszélni arra, hogy Podmaniczky Frigyes elfeledett regényeit vagy Kálnay Lászlónak már a maga korában sem olvasott írásait, irodalmi értékekként fedezzük fel. Nem, ő ezeket az elmúlt alakokat, mint egy-egy korszak jellemző figuráit hívja tanúnak, hogy általuk kortársaikat értsük meg jobban.

Kétségtelen, hogy ezek az írások nem tanulmányok, még afféle esszé is csak kevés akad közöttük, s egyik sem lép elénk valamiféle teljesség igényével: az emberi arc s az írói magatartás szemléltetése — ez a céljuk. S bizonnyal van jónéhány megállapítás, amellyel akár vitába is szállhatnánk. Hiszen nyilvánvaló, hogy Krudy az első világháború utáni kor rideg embertelenségéből visszamenekülve az előbbi évtizedek emlékeibe, a valóságnál rózsaszínűbbnek látta a ferencjózsefi emberöltőket. Nemegyszer ellentmondásokat is találhatunk az esetleg több évtized különbséggel keletkezett írások között. De ne feledjük, hogy ezek nem tárgyilagos értékelések, hanem, egy nagy író érzelemmel teljes képei kortársakról és régiekről. És a lángelme legalanyibb emlékezése is többet magyarázhat meg a valóságból, mint a kisebbek aprólékos elemezgetései. — Ez a két kötet Krudy Gyula jobb megismerésének is és a felidézett írók helyesebb értékelésének is fontos eszköze. Gazdagabb lesz, aki elolvassa.

HEGEDŰS GÉZA

(Élet és Irodalom, 1957/20. /november 15./ 8. p.)