Kisebb közlemények

Egy ismeretlen Krúdy regény

Az 1882–1883-as vérvád anyagának összegyűjtése során – Bary József volt vizsgálóbíró témábavágó könyve alapján - bukkantam Krúdy Gyula egy elfelejtett művére. „A tiszaeszlári Solymosi Eszter” című alkotást Óbudán írta 1931-ben, 101 folytatásban a „Magyarország” nevű mérsékelt polgári lap számára.1 Az irodalomtörténet, sajnálatos módon sehol sem tesz említést e regényről, jóllehet nemcsak érdekfeszítő volta, de politikai jelentősége miatt is publikációt érdemelne s helyet a Krúdy-művek „Köchel-jegyzékében”.2

Egy regény megalkotásával kapcsolatban mindig felvetődik a kérdés: vajon honnan vette az író az „alapanyagot”, honnan merített ösztönzést, élményeket a mű életrekeltéséhez? Ennek megértése indokolja a Krúdy-család élete néhány mozzanatának felfedését.

Krúdy Gyula 1878-ban született Nyíregyházán – abban a városban, ahol a világraszóló koncepciós pert lefolytatták. Ötéves tehát mindössze, amikor a Korniss-vezette törvényszék az ügyet tárgyalta. Ennek következtében személyes élményei akkor aligha, vagy csak igen halványan-gyéren lehettek, de a családot az események – mint abban az időben Nyíregyháza, sőt az ország valamennyi polgárát – élénken foglalkoztatták.

Az író mondja:

„Gyermekkoromban mindenki Tiszaeszlárról beszélt. A korabeli gyerekek a tiszaeszlári gyilkosság változatait hallgatták gyermekmesék helyett.”

Szülei és nevelői minden bizonnyal az ő fejét is telebeszélték e középkori fantazmagóriákkal. Ezeket a közvetett élményeket elraktározta, hogy évtizedek múltán visszaadja – de a művész és humanista módján.

Hogyan került a család közvetlen kapcsolatba a perrel? Szeyffert Ede, a végtárgyalás ügyésze nem hitt a vérbűnben. Vádbeszéde sokkal inkább kiállás volt az ártatlanul meggyanúsítottak mellett, mint vádaskodás. Ez a szokatlan s a per értelmi szerzőinek elgondolásait keresztező magatartás felháborította a közvélemény antiszemita részét. Az író apja, idősebb Krúdy Gyula – aki ebben az időben Nyíregyháza egyik tekintélyes ügyvédje volt – menten összehívta a Brenner-féle vendéglőbe jogásztársait, hogy közös erővel egy memorandumot szerkesszenek Pauler Tivadar igazságügyminiszter címére. Ebben az erélyes hangú levélben követelték a „zsidóbérenc” Szeyffert Ede azonnali leváltását.

Ifjabb Krúdy Gyula, az író tehát ilyen családi miliőben nőtt fel s ilyen örökséggel indult el viszontagságos útjára. Emberiességét bizonyítja, hogy nem cipeli magával a ballasztot, hanem elhatárolja magát apja-környezete szellemétől és később regényt ír – talán az utolsót – a tiszaeszlári drámáról. Vitatkozni lehet az alkotás műfaján: regény-e, vagy publicisztikai munka? Az elsőnél kevesebb – az utóbbinál több. Olyan műfaj, mely tulajdonképpen mindkettőből egyesít valamit. Hiányzik belőle a „szabályos” regényre jellemző dramatizáció, a hősök belső, lélektani megjelenítése. A szereplőket, mintegy kívülről mozgatja, ennélfogva nem tudni pontosan – ám sejteni lehet – mit éreznek és gondolnak? Miután a jellemábrázolás külsődleges eszközökkel történik, az egész cselekmény a kívülálló elbeszélésén keresztül elevenedik meg. A diszkrét és árnyalt belső világ lényegében rejtve marad az olvasó előtt – így csak a pozitív és negatív hősök magatartása enged némi bepillantást abba.

Krúdy egyrészt gyermekkori emlékeire, másrészt Eötvös Károly könyvére támaszkodva dolgozza fel a történetet.3 Kár, hogy nem használta fel Scharf Móric egykori koronatanúnak akkor már ismert visszaemlékezéseit, mert ennek figyelembe vétele nagyobb mértékben léptette volna túl a műt az eötvösi kereteken. Ennélfogva „csak” a közvetlen és közvetett élmények azok a momentumok, melyekkel többet nyújt „A nagy per...” alkotójánál.

Krúdy a krónikus hűségével követi az eseményeket Solymosi Eszter titokzatos eltűnésétől a nyíregyházi felmentő ítéletig. Minden során kiérződik, hogy mentes a szívós középkori előítéletektől s a korában is divatossá váló retrográd szenvedélyességtől. Színes, eleven portrékban vonultatja fel a szereplőket, néhány jellemző és frappáns adattal, képpel érzékelteti a kor atmoszféráját, hangulatát. Olyan részletekkel gazdagítja a témát, melyeket csak szabolcsi ember ismerhet igazán – az, aki már zsenge korában magába szívta megyéjének levegőjét, szellemét. Kétségtelen, ez az a plusz, mellyel meghaladja Eötvös nagyszabású munkáját. Vitathatatlan az írás igazságkeresésének és tárgyilagosságra törekvésének dokumentális ereje.

Nem lehet közömbös a regény megjelenésének időpontja sem, mert ez adja meg politikai jelentőségét.

A mű 1931-ben készült Óbudán, csaknem két esztendővel az író halála előtt. Olyan társadalmi konstellációban tehát, amikor tombolt a kapitalizmus egyik legnagyobb gazdaság megrázkódtatása s a megrettent uralkodó osztályok a terror fokozásával, valamint az antiszemitizmus előtérbe állításával akarták elkerülni a közeledő „kataklizmát”. Filantrópnak bizonyult ezúttal is, mert állást foglalt az embertelen faji- és felekezeti gyűlölködéssel szemben.

Krúdy alkotása irritálta a szélső jobboldal képviselőit. 1933-ban Bary József hátramaradt rokonai könyvet írattak, melyben védelmükbe vették a Krúdy által is „megrágalmazott” vizsgálóbírót s egyúttal részt kértek – a tiszaeszlári eseményeknek tendenciózus meghamisításával – a mindjobban éleződő felekezeti uszításból. A könyv összeállítói – az előszóban – nem tagadták, miszerint „A tiszaeszlári Solymosi Eszter” folytatólagos megjelenése is szerepet játszott az említett memoár elkészítésében.4 Krúdy Gyula, a Horthy-rendszer embertelensége idején e művével és kiállásával hozzájárult a fasizmus elleni harchoz. Méltánytalanság érné az írót, ha „A tiszaeszlári Solymosi Eszter” című alkotást még sokáig elrejtené a feledés vaskos pora.

Hegedűs Sándor