BEMUTATÓ A VÍGSZÍNHÁZBAN
Rezeda Kázmér „szép” élete
|
Darvas
Iván (Rezeda Kázmér) és Ruttkai Éva (Fruzsina) (MTI Fotó — Keleti Éva felvétele) |
Idézőjelbe
tesszük a jelzőt, mert a Krúdy Gyula életében könyv alakban meg sem jelent regény utólagos (ismeretlen)
címadója is ironikusan használja, a mű tartalmának megfelelően. A Vígszínház előadása pedig — keményen — a visszájára
fordítja. Kapás
Dezső, szabadon
bánva nyersanyagával, jelképesen elpusztítja az igazi életből „kilépni” akaró Rezeda
Kázmért,
bekeretezi lisztes képét (egy felelőtlen világ bohócának portréját), s az
áltetemet a megbecsülés koszorúi helyett női kalapok borítják el... Látványosan
hatásos zárókép ez egy haláltánc-revüben, amely ábrázolásmódjában itt-ott fellinisre sikeredett, máskor meg a Kabaréra emlékeztet,
ám itt az első világháború zárja le a céltalan életet élők dolce vitáját, és a színhely nem Berlin, hanem a „békebeli”
Pest, a maga szép asszonyaival, stricijeivel, nagypolgáraival, mulatóival,
bordélyházaival és cselekvőképtelen, cinikus vagy ábrándozó, gyengejellemű
bábjaival.
*
Panoptikum
(vagy múzeum) porfogó leplei, védődrapériái borítják be a színpadot, és alóluk fokozatosan
tűnnek elő a show kellékei, legyenek azok korabeli tárgyak vagy személyek.
Amikor ezek működésbe lépnek, a kijózanodó, önkritikus Krúdy-látomást sajátos
eredetiséggel felidéző Drégely László tervezte díszlet közepére
függesztett hatalmas ingaóra mozgása leáll. Megelevenedik a múlt —
bevezetőként az 1914-re virradó szilveszter éjszakája — úgy, ahogyan azt Kapás Dezső látja, az írói
tükröt felhasználva, de mai szemmel, kellő távlatból és könyörtelenebbül.
*
A
tömörítés érdekében az adaptáló lemondott a könyv — egyébként igen jellegzetes
— férfifiguráinak szerepeltetéséről. A kihagyott alakok fejtegetéseiből az
elképzelésébe vágókat Kapás Dezső más szereplők szájába adja. Rezeda Kázmér
gondolatait pedig sajátos módon dramatizálja: a címszereplőt három példányban jeleníti meg egyszerre. A „jelenben”, negyvenévesen folytat párbeszédet tíz évvel fiatalabb
és tíz évvel öregebb önmagával, így tekinthet viasza a múltba, és töprenghet a
jövőn. A módszer az első részben úgy-ahogy beválik; a másodikban az
alteregók már kénytelenek egyéb szerepeket is vállalni, mert a hangsúly a nőkre
terelődik. De — Tahi Tóth László, Tomanek Nándor
érdeme — a pót-Rezedáik akkor is „jelen vannak”, ha leszűkül cselekvési terük.
Fésületlenül
maradt regényében Krúdy felvonultatja az akkori Pest irodalmi nagyságait
anekdotikus stílusban; galériájukból a darab — igen szerencsésen — csak Adyt
szerepelteti, úgy, hogy megzenésített költeményei ellenpontozzák (vagy
felerősítik) a látottakat. Darvas Ferenc songjai — túl kritikai
funkciójukon — felfrissítik a fárasztóvá váló szövegtúltengést, többszínűvé
élénkítik az atmoszférát. A határozott rendező más, nem krúdys eszközökkel
is dolgozik; például groteszk karikatúrákkal. (Schubert Éva, Tábori Nóra pompás humorukat érvényesítik.)
*
Két szereplő játszhat csak „egy az
egyben”, bonthatja ki egyéniségét: Késő Fáni, azaz Fruzsina, Ruttkai Éva elragadó megformálásában, és Johanna-Jánoska,
a Rezedát kitartó „kifosztott”, akit a vendég Psota Irén szép egyszerűségben elevenít meg. Darvas Iván hol kívülről, hol belülről játssza a
negyvenéves Rezedát: ez a feladata. Élni és közben önmagát vizsgálni. Amikor kommentátor vagy rezonőr, kiütköznek modorosságai — alakítását mégis egységesnek, egészében jónak mondhatjuk. Nehéz szerep! A többi szereplő — emeljük ki Békés Ritát (Rézi) és Szatmári Istvánt (Pincér) — híven szolgálja a rendezés elképzelését.
*
Kapás
Dezső kemény fába vágta a fejszéjét. Mi szeretjük az efajta
istenkísértő kihívásokat. A „Rezeda” fogadtatása feltehetően igen vegyes lesz.
Mi sajátos
újraalkotásnak tekintjük, amely — bátran célratörő, mondandójában egyértelmű próbálkozás.
És megvalósításában is elismerésre méltó, ha az egészet, s nem a (vitatható)
részleteket tekintjük. Wieber Mariann jelmezei megadták hozzá a megfelelő koloritot; mi több,
„játszottak” is, ahol a ruháknak karakterizálni kellett egy figurát, vagy egy
helyzetet.
Hegedűs
Tibor
((Esti Hírlap, 1976/31.
/február 6./ 2. p.)