A HÉT FILMJEI

SZINDBÁD

Szép film, mondja első, önkéntelen benyomása alapján az ember Huszárik Zoltán Krúdy-filmjéről, mert megragadja a képek szépsége, a színek gazdagsága, költői hangulatot árasztó stílusa. De a Szindbád mégis jóval több, mint csak szép film. Ha csillogó formájának, csipkekönnyű lebegésének van valami veszélye, akkor éppen ez, hogy kissé elfedi a néző elől a film mélyebb rétegeit, valódi lényegét. De ezt a veszélyt már Krúdy írásai magukban rejtik. Meg kell szokni ezt a graciőz szépséget, hangulatot, mint különös igeidőt. Egyszerre jelenti a múltat és a jelent, azt, ami mindig tűnőben van, s emlékeinkben marad jelen.

Ebben az igeidőben él Szindbád, a mesebeli hajós, aki bár itt él az emberek közt, nem érvényesek rá a természet közönséges törvényei. Úgy sétálgat a múlt időkben, mint levelüket hullató őszi parkokban, kopogtatására rég elhervadt szerelmek támadnak fel frissen az egykor oly bájos hölgyek szépségével együtt. És Szindbád végigkísérte Krúdyt írói pályáján, e különös igeidővel ajándékozta meg őt, megnyitotta előtte az emlékezés és képzelet ezeregyéjszakai csodabarlangját. Ha Krúdy megálmodta őt, e furcsa hajós hálából megálmodta Krúdyt, a levendulaillatú modern írót, az emlékezések, s láthatatlan benső élet, a lélek és a tűnő idő varázslóját.

Így válnak a Szindbád-történetek Krúdy „életrajzává” egy igazabb szindbádi értelemben. Krúdy számára az élet több, mint megtörtént események, mindannak foglalata is, ami megtörténhetett volna, sőt aminek a lélek legbensőbb törvénye szerint meg kellett volna történnie. Az ember mindig az életlehetőségek Krőzusa és a valóság kisemmizettje egyszerre. De csak Szindbád, a mesebeli hajós mer áttörni a valóság és a költészet rejtélyes határán. Krúdy — egy életen át önmagát e kisemmizettségi érzésből gyógyítandó — másokat is gyógyított. írásainak, mint a mítoszoknak és a meséknek kompenzáló hatásuk is volt. Vagy van is talán. Ebből származott aztán, hogy végtelenbe kígyózó képzeletfolyamainak partján sosem a megszokott értelemben vett egyszerű olvasók, hanem rajongók, buzgó Krúdy-szekták gyülekeztek többnyire, akik romantikus utcai gázlámpák alatt, budai kiskocsmák konyhaillatában, s gáláns szerelmekben edzették magukat a megfoghatatlanul eltűnő idő — s a vaskosan követelőző valóság — ellenében. E különös „csodatevő” hatása volt talán az oka annak is, hogy oly sokára, máig se teljesen, érzékeltük benne az igazán nagy írót, inkább kuriózum volt, mint nagy elbeszélő irodalmunk egyik magaslata.

De bármily messzi partok felé hajózzék is Szindbád az időben, mindig, összetéveszthetetlenül, egy ma már alig kitapintható, sajátos magyar világon belül marad. Útjainak graciőz szépségei, kellemkedő kalandjai mögött, csodálatos plaszticitással él egy már elsüllyedt vidéki, ódon kisvárosi magyar társadalom, szokásaival, hiteles életérzésével, tárgyi kultúrájának gazdag tárházával. Mindennek költőivé stilizált életformáját őrzik Krúdy írásai.

Ennyi is elég talán annak érzékeltetésére, hogy milyen művészi feladatot jelent Szindbád életre keltése a film kockáin. Mert mindenekelőtt erről van szó, s nem egyik vagy másik Szindbád-történet megfilmesítéséről, még kevésbé valamiféle szimbolikus Krúdy-életrajzról. Inkább a különös szindbádi életérzés költői-képi megfogalmazása a film, hangulati elemekből, regényes Don Juan-i gesztusokból, valódi emlékek s jótékonyan hazug álmok mozaikjaiból felépített költemény, elégia. Akik még emlékeznek Huszárik Zoltán különös szépségű kisfilmjére, az Elégiára, meglepetéssel fogják fölfedezni új filmjében is — túl a stiláris különbségeken — ugyanazt a nyugtalan, költői életérzést: az élet szépségeinek érzéki szeretetét, a múlandóságuk fölött érzett szorongást, szenvedélyes gesztust megőrzésükre, ami rokonná teszi Krúdyval. Krúdyban mindez talán keserűbb, tragikusabb, különösen a kései Szindbád-történetekben, a filmben naivabb, fiatalosabb, romantikusabb, akárcsak Szindbád utazásaiban, amelynek epizód töredékeire, alakjaira, hangulataira épül nagyobbrészt Huszárik filmkölteménye.

Szindbád elindul megkeresni a múltat, de nem tud oly messzi jutni az emlékekben, hogy belőlük még messzibb, csillogóbb emlékek ne csábítsák. A film csak utalásokban szólhat ezekről a történetekről, a sűrű epizódokban felbukkanó alakokról. Mindezeknek csak ízét, hangulatát, illékony szépségét adhatja. S mert meséje alig több egy szívfájdító, őszinte gesztusnál, mindazt, amit a lényegről, Krúdy világáról tartogat számunkra, csak közvetve, ezeken keresztül mondhatja el. Ezért nő meg minden kis részlet, egy mozdulat, egy színészi arc, egy fodros szoknya, egy ábrándos női szem jelentősége, a tájak, az ódon kisváros képeinek hangulati súlya. Hogy mindez végül se válik öncélúvá, keresetté, ahogy az érzelmes széppel megesni szokott, az részben a rendező biztos képzőművészeti stílusérzékének köszönhető, részben annak, hogy palettáján megvannak Krúdy finom, kesernyés iróniájának színei.

Talán ezért is tud egyszerre önállót, eredetit alkotni a filmben, s ugyanakkor Krúdy alázatos, hívő szolgálója maradni, álmot s keserű valóságot költészetté keverni, végül is megteremteni a gyógyíthatatlanul örökkamasz Szindbádban az élettől kisemmizett, beteg író legbensőbb portréját. Semmit sem fog levonni alkotói érdeméből, ha rögtön hozzátesszük: olyan ihletett alkotótársakkal, mint Latinovits Zoltán és Dayka Margit. Az a dramaturgiai koncepció, amelyre a rendező felépítette filmjét, az ő játékuk nélkül nem lehetne ugyanaz, s talán meg se menekül a nyomában settenkedő tablószerűségtől, ő általuk nyer teljességet, mélyebb értelmű izgalmasságot, átfogóbb tartalmat. Latinovits utánozhatatlan egyszerűségű, legkisebb mozdulatában is igaz Szindbádja, s a nagyszerű Dayka Margit szívderítő, bölcs-anyás Majmunkája Krúdy-ihletésű, önálló alkotói hozzájárulás a filmhez.

Latinovits alakítása tulajdonképpen több mint egyszerű hozzájárulás... E szép, merész ívelésű film legfontosabb szereplője ő. Nem kifelé, belül, önmagában játszik, s így páratlan koncentráló erejével képes egy mozdulattal, egy hanglejtéssel azokat a történéseket is sugallni Szindbád alakja mögött, melyek a dráma szövegéből kimaradtak. Az epizódtöredékekből, gavalléros találkákból, felködlő emlékekből, melyek közt Szindbád bolyong, végül is kirajzolódik egy sajátos színű élet azok számára is, akik nem ismerik részleteiben Szindbád történeteit, érzékelhetővé lesz a jellegzetes Krúdy-életfelfogás, amit a film lényege szerint mondani akar.

Más kérdés, hogy mit jelent a mai nézőnek, mennyire ver benne visszhangot ez a sajátos szindbádi életérzés, különösen abban az élveteg-érzéki, gáláns-romantikus formában, ahogy az Krúdynál megjelenik. De e látszólagos „ódivatúság” mögött, s éppen Krúdynál egy gazdag és színes magyar világ húzódik meg, amiről a film alkotói egy pillanatra sem feledkeznek el, ízelítői, adva Krúdy páratlan kultúrtörténeti ismereteiről, a korabeli szerelmeslevelek stílusától a gasztronómiáig, vidéki óvárosok legendás hírességeitől a zajos bordélyházaik titkaiig. Elég itt megemlíteni a film néhány jelenetét, Szindbád híres ebédjeinek egyikét, a kövér velőscsont s az arany zsírkarikák „átlényegülését” festményekké, a kisvárosi-falusi tátikáknak ritka szépségű színhelyeit vagy a babonás búcsújárás képsorait, a barázdás arcú, ráncos kezű parasztasszonyok tanulmánynak is beillő képeit, Sára Sándor ihletett operatőri munkájának, sok egyéb mellett, nagyszerű teljesítményeit.

Mindez megközelítő képet ad a film ritka művészi egységéről: képzőművészet és költészet, zenei szerkesztés és modern filmdramaturgia harmonizál itt egy sor kitűnő színésznő játékával, kik közül ki kell emelni Ruttkai Éva szomorú-szép Lenkéjét és Nagy Anna jégtündér Fruzsináját. Jeney Zoltán mintha nem is egy filmhez, hanem Krúdy ábrándos, boldog-bánatos asszonyaihoz írta volna a zenéjét.

Ha a néző oly türelmes lesz majd a filmhez, mint saját furcsa álmaihoz, melyekben nem kutat külön-külön minden ismeretlen arc, utca s félbemaradt történet után. mert az álom egészében mindnek megvan az értelme, bizonyára meg fogja érezni a Szindbád költői szépségét is.

Hegedűs Zoltán

(Népszabadság, 1971/278. /november 25./ 7. p.)