KRÚDY GYULA: ŐSZI VERSENYEK
NOVELLAELEMZÉS
Ben, az elcsapott
zsoké (ez az állandó jelző gyakran tér vissza) kötőféket dug a zsebébe, hogy a
Ligetben felakassza magát egy fára. Második éve teng-leng, állását elvesztette,
betevő falatja is alig van. Délelőttjeit „gondolkodással” tölti a ligetben,
majd déli harangszókor útnak indul, mintha várnák valahol. Egy nap aztán
„csoda” történik, megjelenik előtte a mesebeli tündér egy negyvenéves pesti úrnő
személyében, egy olyan tündér, aki „éjszemével, kondorfekete
hajával, sápadt arcával keleties színt ad Budapestnek”. A mese és a valóság
olvad itt össze, a sanyarú sorsú Ben nyilván kitalál egy történetet, megálmodik
egy eseménysort, miután a nőt lovagjával a szomszédos ligeti pádon meglátta. Ám
különleges álomlátás volt ez: az író nem engedte, hogy stilizált, Oscar Wilde-s
mese legyen belőle, vagyis egyike azoknak a légies, szimbolista
elbeszéléseknek, amelyeket a századforduló körül nálunk is többen műveltek, pl.
Szini Gyula, Szép Ernő és mások. Álmodott Ben, de az álom alkalmat ad Krúdynak
arra, hogy égy szinte sablonos, bár nála visszatérő eseménysort képzeltessen el
Bennel, eseménysort, amely a 14-es háború előtti
Pestnek társadalomrajza is, legalábbis annak a meggazdagodott kereskedő
középrétegnek, amelyet Krúdy jól ismert.
Jegyezzük
meg mindjárt, hogy ez a fogás: az álom, amelyben az ember vágyai megvalósulnak
– (mert mint végső cél Ben azért álmodik, hogy az álom teremtette új világ
szerelmet és jólétet, mindenekelőtt korgó gyomrának kitűnő vacsorát szerezzen)
– Krúdynál gyakran jelentkezik. Többnyire azonban nem ennyire konkrét, szinte
élesen realisztikus körvonalakkal, mint ebben a novellában.
Krúdynál
az elvágyódás valami régi, megélt, soha el nem feledett emlék, a sokszor emlegetett
idő-probléma is a jelen és múlt keverésével függ össze és akkor válik különösen
szembetűnővé, amikor a stilisztikai, nyelvi megoldások kiküszöbölik az
átmenetet. A múltba merülő ábránd, az a jellegzetesen Krúdys elvágyódás,
amelynek az iránya az élet egy korábbi korszaka, s amelyhez mintegy kötődik a
hős jelene, könnyen igazolható. Bizonyíthatjuk például A silbak című
rövid elbeszéléssel, amely először Az Újság 1913. október 19-i számában
jelent meg.1
Matskási Miklós, Füreden üdülő nyírségi gavallér szerelmes Fruzsinába,
vallomás helyett azonban éjjelente szerelmes leveleket ír hozzá, ahelyett, hogy
átadná őket az ugyanott tartózkodó hölgynek, valamennyit (mind a százegyet,
mondja Krúdy) elégeti azon az éjjel, amikor Fruzsina elutazik. Mi van a
levelekben? Matskási múltjából események, élmények,
színek, emlékek, a jelenből való elvágyódás motívumai.2
Az
elvágyódás a múlt század negyvenes éveinek biedermeyer
világa felé irányul; úgy érezzük, hogy ebben van díszlet, dekoráció és talán
bizonyos póz is. Egy azonban nincs: nem meseszerű ez a múlt-idézés, az a világ
tényleg létezett, mint ahogy a katonáskodás ténye is, valamint a „lombard-venetói nagyvilág” is (ahogy Szauder
József nevezi az osztrák-olasz tartományt). Viszont a mi novellánkban szó sincs
a múlt külsőségeiről, az elvágyódás összekeveredik a korabeli valósággal: Ben
álma révén jócskán beletekintünk abba a 14-es háború előtti pesti valóságba,
egy bizonyos réteg életébe, amely oly gyakran tér vissza Krúdy írásaiban.
És valóság
maga Ben személye is: hogy kiről mintázta Krúdy, nem tudjuk, az azonban
nyilvánvaló, hogy a lóverseny és turf világát jól ismerte, nemcsak Kellér Andor Zöld gyep, zöld asztal című könyve3 tartalmaz számos utalást a lóversenyző
Szemere Miklós és Krúdy baráti kapcsolataira, hanem maga a novella is nem egy
helyen teszi nyilvánvalóvá Krúdy ebbeli jártasságát. Főként a hasonlatok
mutatnak erre, nézzünk meg egy-kettőt:
„Ben, az elcsapott zsoké, olyan
zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész
vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben legnagyobb meglepetésére a
kanca sárlani kezdett. Nem is nyerhette volna meg a versenyét, ha barátja, Cleminson ki nem segíti, nekilovagolván a veszélyessé váló
lónak” (Krúdy Gyula: Válogatott novellák, Szépirodalmi, 1957, 303.).
„Ben eddig
csak annyit tudott a papokról és apácákról, hogy lóverseny napján kész
veszedelem találkozni velük. Cleminsont egy öreg pap
átkozta meg, amikor fejhosszal elveszítette a Legert”
(uo. 309.).
Kellér Andor idézett művéből tudjuk, hogy az angol Cleminson
zsoké jelentékeny szerepet töltött be Szemere Miklós istállójában.4 Hogy Cleminson
volt-e a minta Krúdy számára (a szerencse forgandósága Bent is elérte), nem
tudjuk és számunkra nem is lényeges. Csak azt kívántuk megmutatni, hogy Krúdy
az életből választotta a figurát: a Ben sorsa a zsokék közös sorsa volt, hisz
pl. könnyen elhízhattak, megsérülhettek vagy más módon csökkent teljesítőképességük
s akkor már nem volt rájuk többé szükség. Egyébként a lóverseny-téma több
Krúdy-műben foglal el központi vagy jelentékeny helyet, gondoljunk például a Pesti
Naplóban 1931-ben közölt A kékszalag hőse című regényre
(Szépirodalmi, 1956), amelynek hőse Alvinczi Eduárd, tehát Szemere Miklós – Cleminsonról azonban ott nem esik szó.
II.
A mese és
a valóság összemosása, a modern valóság ábrázolása a Ben ábrándozásából kilépő
asszony személyében, ez az első meghatározó eleme a novellának és az
egyúttal sajátos, Krúdyra jellemző motívum. A második ugyancsak
általánosan ismert Krúdynál és ez a groteszk kedvelése. Bővebb esztétikai
tárgyalása messzebb vezetne, a konkrét példaanyag alapján a következőket
mondhatjuk: voltaképp meglepő és sokszor gúnyoros
ötletekről van szó. Éppen a nem várt fordulat kelt ironikus hatást, az, hogy az
oda nem illő közlés és az azt közvetlenül megelőző tartalom nem a szokvány
logika szabályai szerint kapcsolódnak.
Kezdjük a
novella első mondataival.
Ben
elveszítette állását s attól kezdve „egy fehér fejkötős, töpörödött öreg
asszonykára kezdett gondolni, aki egész életében rágni való dohányt csomagolt Sidney és Monkey urak üzletében
egy londoni magazin verejtékes, gázlángos mélységében”.
Dehát miért? mi köze van az állástalanságnak és a zsokénak a londoni
raktárhoz és a rágni való dohányhoz? Talán az anyja jutott eszébe? Erről a
feltevésről minden bizonnyal le kell mondanunk, semmi további utalás nincs
erre, azután pedig a zsokék, még a kikopott zsokék is fiatalok, itt pedig „töpörödött
öregasszonyká”-ról van szó,
aki Bennek nagyanyja lehetne. A magyarázat másutt
keresendő, Krúdy bizarr ötletet talált ki, hogy a póruljárt
Ben helyzetét oda nem illő asszociációval jellemezze, ez a fura asszociáció
óhatatlanul kelt gunyoros hatást. A cél nyilván a tragikus alaphang tompítása,
az állástalanság soha sem öröm, az olvasó nem rokonszenvezne a drámai
hangvétellel, ezt azonban az író ezzel az ötlettel jócskán enyhítette.
Nem
szokatlan eljárása ez egyébként Krúdynak, az ilyen oda nem illő, a történetbe
nem vágó, emlékező gondolatok másutt is jelentkeznek. Telitalálat a Rezeda
Kázmér szép élete című regényben Rezeda Kázmér és Császár Fruzsina
kamaraerdei kirándulása; a kirándulás folyamán Császár Fruzsina megesketi
Rezedát, hogy senkinek sem mondja el az erdei jelenetet és a szerelmeskedést.
És ekkor ezt mondja Krúdy Rezedáról:
„Mert a kalandos és menyországinak számító percben valamely megfejthetetlen
rejtély révén, az évek óta nem látott Nekolni, a
földalatti Olimpia mulató életúnt karmestere jutott
eszébe, aki parókás fejével, szőkére festett bajszával fásultan fogadta a
színésznők hízelkedését, akik szólószámokat kértek tőle.” (Szépirodalmi, 1957.
114– 15; első kiadása folytatásokban 1933-ban a Pesti Naplóban.)
Nekolni úgy kerül a szövegbe, mint a Sidney és Monkey urak üzletében tevékenykedő öreg asszonyka a jelen
novellában, még a szimmetria is azonos. Nekolni
topográfiailag, helyileg is meghatározott, a földalatti Olimpia mulatóban
tevékenykedik, ugyanúgy, mint az asszony egy londoni magazin „mélységében”.
Mindkét esetben ugyanaz a cél: Krúdy egy patetikusnak ígérkező, sőt líraian
aláfestett szituációt „tönkre akar tenni”; Rezeda esetében a kamaraerdei
kirándulás a szerelem mélyebb és őszintébb hangjait szólaltatná meg, az erdei
ölelkezés nemcsak kalandnak ígérkezik, hanem már-már komolyabb érzelemnek,
szinte szerelemnek. Krúdy azonban saját esztétikai világának megfelelően
alakítja a helyzetet, nevetésre ingerlő kajánsággal, groteszk fintorral, a
jelenhez távolról sem illő megjegyzéssel el akarja érni, hogy az olvasó ne
vegye túlságosan komolyan az esküt, fogadalmat.
A groteszk
egyebütt is gyakran jelentkezik a novellában, mindjárt a bizarr kezdést követő
lapokon, amikor megismerkedünk Ben szállásviszonyaival, öltözködésével.
Tudjuk,
hogy Ben úgy jut ingyenes szálláshoz, hogy egész éjszakára kifizetett szobát
vesz igénybe az ismert garniszállóban, ahonnan a szerelmesek dolguk végeztével
távoznak.
„Egyszer-másszor meggondolták
magukat a szerelmesek, visszatértek a hajnali utcáról, mintha a szobában
felejtettek volna valamit, Bennek ilyenkor jó darab
ideig kellett az ajtó előtt várakoznia, amíg a szerelmesek megtalálták azt,
amit kerestek.” (uo. 299.)
Egy másik
kaján megjegyzés olvasható ugyanitt „a nagyon tisztességes, nagyon szolid,
szigorú tekintetű férfiak”-ról, akik
„nem mondtak le Ben kedvéért
délelőtti szórakozásukról, és Ben már tíz órakor az utcán találta magát, mert
egy budai professzor úr szabad délelőttjén Pestre tévedt, és engedett egy
Nagymező utcai kisasszony kacsintásának”.
Jellemző a
Ben ruházata is. Nem tartozott a legrongyosabb csavargók közé, állapítja meg
róla az író.
„Igaz, hogy a bokáig érő esőkabát
alatt fogyatékos ruházat rejtőzött. Így például: tőből hiányzott kabátjának
egyik ujja, és nadrágját hátulról nem nagyon lehetett volna mutogatni a Derby napján. Ám szürke esőköpenyében bizonyos gavalléros
külseje volt Bennek, mint azoknak az embereknek,
akikről azt szokás mondani, hogy jobb időket láttak.” (uo. 300.)
Groteszk
az a kontraszt, amivel a novella második részét intonálja az író, vagyis az
„úrnőnek” a bemutatása; ott ült udvarlójával a ligeti pádon, minden bizonnyal
ott látta meg
Ben, aztán
köréje fonta álmodozásából fakadó történetet (azt, amelyiket az író a realista
környezetrajz és korrajz megvalósítására felhasznált). Itt is egy voltaképp
patetikus, érzelmes jelenet szétzúzásáról van szó, a ligeti padon
„üldögélő férfiú az orrát fújja és
a szemét törülgeti (...) a nő szigorúan és konokul elfordítja a fejét”. (uo.
301.)
Majd:
„Néhány parancsoló szót mondott
most társának az asszony, mire az megtörten felemelkedett helyéről,
boldogtalanul, bocsánatkérőleg állott egy darabig,
mint egy sorsüldözött költő (...) Szépen leemelte kalapját, (...) szégyenkező
léptekkel távozott...” (uo. 302.)
És akkor,
a szinte melodramatikus búcsú után, amely mintha az
olvasót akarná meghatni szentimentális hangvételével, hirtelen bekövetkezik a
groteszk fordulat, a gunyoros fintor:
„Az asszony (...) felemelkedett, és
Ben legnagyobb elképedésére, a ritkuló bokrok közé ment, gyorsan körülnézett,
majd szűk szoknyáját Ben szemeláttára térden felül húzta, mintha igazítani való
volna ruháján... de nem. Ben, az elcsapott zsoké olyan zavarba jött és
következik egy lóversenyhasonlat. ... Bennek
egyébként eszébe sem jutott máskor, hogy a nők éppen olyan természeti
törvényeknek engedelmeskednek, mint a férfiak.” (uo. 303.)
És nem
sokkal utána, hogy a kissé illetlen jelenet groteszk voltát fokozza, Krúdy nem
habozik utalni a hölgy nagypolgári társadalmi helyzetére:
„Az elcsapott zsoké mind távolabbra
maradt el az úrnő mögött, mind inkább tudatára ébredt annak a nagy távolságnak,
amely az ő társadalmi helyzetét az előkelő hölgyétől elválasztja. Ő bizonyosan
gazdag, a kékhasú bankjegyeket (amelyekre mindig
epedve gondolt Ben) megparfőmözi, mielőtt táskájába
tenné, gondtalan, jóltáplált, életerős férfiak állnak
körülötte szolgálatra készen, Ben pedig olyan kicsi, fonnyadt, kiéhezett volt,
mint egy állatkertből megszökött majom.” (uo. 304.)
III.
Ez a bemutatás, ezzel a sétával indul Ben víziója, a novella ugyanis szerkezetileg igen világosan tagolt. Az első, jól elhatárolható egység Ben életmódja, helyzete, ligeti tűnődése, a szerelmespár megpillantása a pádon. A második rész az asszony története, amely Ben álma, ábrándozásának szülötte; azonban, hogy nem tündérmese kerekedett ki belőle, ez Krúdy-féle intenció. Éppen ezért a második részben fantázia és valóság keveredik: Ben egy előkelő, csodálatos, nem e világból való hölgyet talál ki, egy segíteni kész tündért, aki majd a novella harmadik részében Ben vágyainak engedelmeskedve meg is jutalmazza őt mindazzal, amivel az élet jelenleg adósa Bennek: szerelemmel, étellel, itallal. Az asszony tehát Ben kielégítetlen vágyából kelt életre; Krúdy ugyanakkor saját korának, saját élményvilágának gyermekét formálta meg benne, aki – érdekes kettősség folytán – éppúgy elégedetlen sorsával, mint Ben, éppúgy elvágyódik kötöttségeiből, mint a zsoké, csak az elvágyódás okai mások:
„Férjeim tőzsérek, kereskedők,
vállalkozók, akik az üzleti szavakon kívül egyebet sohasem mondanak ebéd és
vacsora felett. (...) Azoknak a feldíszített asszonyságoknak üres, örömtelen
életét éltem, amely asszonyságokat páholyokban oly igen nagyon irigyelnek a kis
masamód lányok a karzaton.”
Férjei
érdekében gazdag, öreg kereskedőkkel, férje cégének üzletbarátaival kellett
nemegyszer túlságosan is kedvesnek lennie, hogy megnyerje támogatásukat. Krúdy
nem tisztázza: az elvágyódásnak volt-e erkölcsi indoka, jogos mozgató rugója.
„Mit tudhatta ti. Ben, hogy a jól
táplált, gondtalan életű, jómódú és egészséges asszonyok negyvenedik évük felé
mily forró vágyakat hordanak a vállfűzőjük alatt? A paráznaságot igaz
szerelemnek vélik, a kielégítetlen kéjvágyat boldogtalanságnak, akadályozott
élvhajhászatukat szerencsétlen házasságnak minősítik.” (uo. 324.)
Így
mondatja vele Krúdy, és már-már azt hisszük, elítéli az asszony vágyát, amikor
azt is jelzi, hogy a nő őszintétlen életén változtatni akart, kiutat keresett
és valódi (vagy csak annak vélt) érzelmeket.
„Ha író lett volna az úrnő,
bizonyosan egy regény született volna az ő szerelmeiről, de csak közép
műveltségű pesti úrhölgy volt, akit a szerelem tett költővé, a szerelem tett őszintévé”. (uo. 315.)
(Kiemelés tőlem, H. Gy.)
Vagyis ez
nem pózos játék annak ellenére, hogy azért a szokásos Krúdy témák sorra
felvonulnak.
Az asszony
társadalmilag meghatározott helyzetéből ki akart lépni és kereste a módokat,
más rétegekből választott szeretőt. Először választotta magának Frigyest a
költőt, akivel Ben a ligetben látta. Romantikus érzelgés vagy valódi szerelem
volt-e? az író nem mondja meg világosan, de az utóbbi a valószínűi mindenesetre
az elvágyódás megvalósult: nászút Vácra, abba a kényelmetlen szállodába, ahová
a zsokék is jártak versenyek idején, hazakocsizás dűlő utakon, tücsökdalos
mezőkön át, poros akácok alatt, napraforgók árnyékában, búvóhely a
Császárfürdőben, gyaloglás a Kutya-villába halászlére, ismét Vác, de a Kúria
szállóval, várakozás péntek délután a Dohány utcai zsidótemplom előtt, poste restante levelezés, a
Mátyás templom, végül a névcsere, a szeretett Császár Fruzsina név,
mindmegannyi, korábban kevésbé gyakran, később annál többször visszatérő
motívum. Az asszony első szerelmére vonatkozó epizódok is, de még inkább a
további események mint Ben fantáziájának szüleményei jelennek meg az olvasó
előtt. Senki előtt sem kétséges azonban, hogy az álomlátás csak ürügy: benne
vagyunk az élet sodrában és Krúdy az élet, az általa ismert kor egy darabját
ábrázolja. Az asszony őszinte érzelmei ellenére Frigyes, a költő megcsalja őt
saját szobaleányával, az asszony bosszút áll: leleplezi Frigyest és a lányt
férje előtt, így Frigyes kénytelen elmaradni. Ám egy őszi napon, amikor újra
oly üresnek érzi életét, az asszony mégis visszakívánja Frigyest, vagy jobban
mondva, új kalandot kíván. Újra szükséges a szenvedély, az elvágyódás: elege
van neki a dologtalan, gazdag nők üres életéből. Így tesz szert második
udvarlójára, a katonára. Szinte mint egy rendőrségi ügy, úgy bonyolódik tovább
a történet; az asszony rájön, megmondják neki, hogy a katona lakására másik nő
is jár. Erre meglesi vetélytársnőjét, jelenetet rendez, idegrohamot kap, haza
kell vinni, ágynak dől a megrázkódtatástól. Végül a kalandok utolsó állomása: a
megcsalt, elgyötört asszony a vallás vigaszát keresi. Ismét csak csalódás: a
pap visszaél vigasztalónak álcázott szerepével. A költő, a katona és a pap:
mindmegannyi kiábrándulás és bizalmi válság; akkor választja Bent, a
becsületesnek látszó kisembert.
Mind a
katona, mind a pap figurája pontosan ábrázolt, részletesen jellemzett, a
realista Krúdy remeke a két típus, egyúttal társadalmi és politikai
állásfoglalás is. Különösen szigorú, amikor a katonát szerepelteti,
operett-figurának láttatja a tiszteket, szerelmi kalandok állandó hőseinek, a
legjobb valcer-táncosoknak, akik „üres erszénnyel is a legnagyobb gavallérok
voltak”. Ám „fuldokoltak a piszkos adósságokban”, így nem meglepő, hogy a
főhadnagy még egykori szerelmétől is kénytelen pénzt elfogadni, pedig már
szakított vele az asszony hűtlensége miatt. És itt olvasható egy oldalvágás is
Herczeg és Pekár felé, akik kultuszt űztek a főhadnagyokból, mondja Krúdy.5
A pap sem
járt jobban. Krúdy ízléstelennek tartja a pap térítési szándékait: miközben az
igaz hitről prédikál („az ön lelke nem nélkülözheti az anyaszentegyház vígaszát. Az önök vallása sötét és kegyetlen, nem ismeri a
megbocsátást, csak a bosszút”), „éhes szemmel méregette az asszony alakját”.
(uo. 302.)
A jól
tagolt novella harmadik része, a csúcs következik. Az első részben található
Ben siralmas helyzete, majd a szerelmes pár megpillantása; a másodikban a nő és
udvarlói, a nő története, mint Ben álma; a harmadikban végül az álom kifejlése,
a csodálatos lakoma, amelyre Ben a képzelődés és álmodozás kezdete óta
vágyódott: „gyomrában a Sharp-féle tűhegyű sarkantyúk dolgoztak, amely
sarkantyúk használata miatt Sharp zsokét három napra eltiltották a lovaglástól”
(uo. 323.) Mikor az asszony azt kérdezi tőle: „Szeretsz-e?”, Ben ezt feleli
„Még nem ebédeltem”. És ekkor történik a legnagyobb csoda; szinte a gyermekmesék
világába kerülünk, egy pesti tündérmese bűvkörébe; Bennek
csak kívánnia kell és a terülj-terülj asztalka máris előtte van. „Az úrnő vidoran, kedvesen mosolyogva vezette Bent az ebédlőbe... A
fehér kesztyűs inas már kimerte a levest... a szolga nesztelenül járt ki és
be.” (uo. 325.)
Követik
egymást a Krúdyra oly jellemző étkek. A levesestálból kakasfej kandikál ki, az
előételeket sokféle pástétomból keverték, a sültek, szárnyasok sem maradnak el.
Változatos italok után a szerelmi gyönyör zárja le a mulatozást, ámbár a gúnyos
fintor itt is kijár a „pesti negyvenéves asszonyoknak”, akik a gyönyör titkait
külön iskolában tanulgatják, „mert mindnyájan jól tudják feladatukat”.
Ahogy az
asszony kalandjai, elvágyódásai rendre kudarcot szenvedtek, és egyik barátjával
sem tudott boldog lenni, ugyanúgy Bennek sincs
szerencséje. Valódi deus ex machina, irracionális, igazi tündérmesébe illő a
kifejlés: a három elképzelt egykori lovag, mint büntető angyalok, túlvilági
lények megjelennek az elszenderedett Ben ágyánál, alaposan elpáholják és
kivetik a villából. Mindennek vége, Ben a rideg valóra döbben: elképzelt
boldogsága, a jólét és a szerelem nem létezik és „Ben még sohasem szenvedett
így életében”. Ben sorsát, a másnapi ligeti találkozás a dámával végleg megpecsételi,
hiába veti magát térdre, az úrnő döbbenten néz rá és elparancsolja maga mellől.
Ben „futni kezdett (...) a lóversenytér felé kellett sietnie, ahol már tudja a
fát, amely várja őt”. A harmadik rész szigorú logikai megoldással lezárja az
előzményeket, a deus ex machina sem meglepő, hisz kezdettől fogva érzékelhető
volt az áttétel, az író sejttette, hogy a cselekménysor két szálon fut és
valóság és álom összemosódik.
IV.
A közkeletű megállapításokkal szemben, hogy ti. Krúdy elidőzik egy motívumnál, azt mintegy körüljárja, kiágazásokat épít, az eredeti motívumba újakat kapcsol be, ez a hosszú novella bizonyíték arra, hogy egy más típus is egyenértékűen jelen van; Krúdy úgy is tudott írni, hogy nem sok szálat bonyolít és azokat világosan, áttekinthetően, racionálisan rendezi logikus és zárt szerkezeti felépítés és ugyanannyira az előadás tónusa. Hiányzanak a Krúdyra jellemző nyelvi bravúrok; a terjengősség, a jelzők, a képlátás egyes formái fegyelmezettebben, nagyobb ökonómiával jelentkeznek, mint a megelőző évtizedben, tehát az 1913-ban kinyomtatott Vörös postakocsi című regénye utáni korszakban. Merészség volna stílusváltásról beszélni és azt mondani, hogy száraz, ösztövér logikus mondatokat írt; annyi bizonyos, hogy új stílus van kialakulóban, bizonyára egyelőre a korábbi retorikusabb stílussal párhuzamosan.
A nagy
mondatok száma az elemzett novella terjedelméhez képest nem jelentékeny, talán
hét olyan összetett mondatot találunk, amelyeket a szimmetrikus, ritmikus
felépítés, a mondattagok viszonylag jelentékeny száma és azoknak egymás közti
párhuzamossága jellemez. Lényegében véve lazán szerkesztett, lazán egymáshoz
illesztett mondatokról van szó, amelyek bár kétségkívül egységbe vonhatók – a
központi rendező elv feltétlenül a szimmetrikus elhelyezés –, mégsem hatnak
túlméretezetteknek.
Ennek igazolására emeljünk ki kettőt a hét közül. Az első nagy
mondat mindjárt a novella kezdetén található:
„És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe,
amelyre majd felhurkolja magát
akár a
Stefánia úti víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy
elhagyott kerítésre ...
akár
egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a
másodosztályú hely végére ...
és letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fik
között ... ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet”. (uo. 298.)
Az első
terjedelmesebb összetett mondat alapját egy akár ... akár típusú
megengedő választó mellérendelés alkotja, az író szempontjából mindegy – és ezt
a közömbös magatartást fejezi ki a megkettőzött kötőszó –, melyik felvetett
lehetőségre fog esni a választás: Akár felhurkolja magát ... akár egyszerűen
kisétál... és talál helyet stb. Említsük meg, hogy az első akár helye
nem szabályos azért, mert az első mondat végeredményben jelzői mellékmondat, amelyre
vezeti be. Ha az akár az állítmány előtt állt volna, a másik akár
is a tőmondattól függne, tehát lényegében véve az amelyre vonatkozó
névmástól. így azonban értelmetlenség jött volna létre, azért helyezte Krúdy
odébb az akár-t. Ha azonban elhagynánk a vonatkozó névmást – és
voltaképp a jelzői mondat itt lazán kapcsolódik a főmondathoz, a felhurkolást
tartalmazó mondat lényegében véve főmondat a két akár miatt –, és formájára
nézve is főmondatot hozunk létre, az akár ugyanúgy helyezhető el, mint a
második mondatban, tehát így:
„És Ben, az elcsapott zsoké,
kötőféket dugott a zsebébe, akár felhurkolja magát a Stefánia úti víztoronynál,
a Kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre, akár
egyszerűen kisétál (...) a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú
hely végére” (...).
Az akár
kezdetű második megengedő választó mellérendelt mondathoz és-sel
bevezetett kapcsolatos mondat csatlakozik; az és ellenére nehéz volna
ezt is választó mellérendelő mondatnak tekinteni, ha kísérletet tennénk,
kiderülne, hogy az akár nem helyezhető el benne. így inkább arról van
szó, hogy az eredetileg célhatározói alárendelést Krúdy mellérendelésre
változtatta: kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya
közelébe, a másodosztályú hely végére, hogy (...) fák közt ( ...) ólmos
novemberi ég alatt majd csak találjon egy helyet stb.
Az
alárendelés viszonylagos korlátozottságára jellemző, hogy az összetett mondatban,
csak jelzői és helyhatározói mellék-mondat található:
„...kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd stb., ... utolsó percig
hallja a pohos, madárfejű Grinzinger bácsi
zenekarának játékát a vendéglőből, ahol
reggelenként (...) táncolnak stb., kisétál (...) a városligeti versenypálya
közelébe, a másodosztályú hely végére, ahol
elvégződik a korlát, stb.”
Végűi két ahol
kezdetű mellékmondat szimmetrikusan helyezkedik el:
„...letaposott, ingyenes
nézőközönségtől letördelt gallyú fák között,
ahol a
versenypályáról kitiltottak szoktak a fűben heverészni és a palánkon át
fogadásaikat lebonyolítani,
és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd házmesterek, facér pincérek,
tönkrement játékosok ájtatosan hallgatnák” stb.
A negyedik példában a ritmus a
nagyjából azonos hosszúságú és azonos struktúrájú főmondatok közt jön létre.
Éppen a nyomatékosabb főmondat ritmusa miatt kevés a mellékmondat, bár azoknak
egymás közti párhuzamossága észrevehető.
Mintha azt jelentené a láthatatlan
helyről küldött őszi szél, hogy az örömök múladozóban
vannak a földről;
még ragyog a nap a dáma gyalogsétáján,
még porzik az út a fürge cipősarkak alatt,
még emelt a fő,
a száj édésded szomjúságokkal teli,
az őszi darázs mohó étvágya csiklandozza az ínyt,
és az orrcimpák megremegnek a sarjú lassan terjedő illatától, melyet ingujjas városi szolgák
kaszálnak a réteken, a kereknek megmaradott kebel még
várja azokat a csókokat, amelyek felűdítik,
az alig hervadó telt karok forróbb ölelést igérnek a szüzek
fa-vékony karjainál,
és a deréknak alakja még hasonlatos a buja cserebogár potrohához,
amely tavasszal a barackfa üde virágai között lakmározik, –
de már halk őszi szél fujdogálja körül a hölgy ruházatát,
lengeti rókavörös szoknyáját,
pergeti kis lába körül a falevelet,
meglóbálja kalapjánál a tollat,
fanyar vonalat hoz ajka mellé
melyet nem tudnak többé eltüntetni a kendőző szerek (uo. 308.)
Az
összetett mondat a pontosvessző után kezdődik, a kilenc, azonos típusú, nagyjából
azonos hosszúságú, ritmikusan elhelyezkedő főmondat egy gondolatot fejez ki, a
delelőre érkezett emberi élet helyzetét. Ezt a gondolatsort követi a „De...”
kezdetű ellentétes mellérendelt főmondat, amely ötágú: az alany ugyanaz: halk
őszi szél, ehhez csatlakozik öt állítmány, az első két állítmányt csak
tárgy, a másik hármat tárgy és határozó egészíti ki, végül az ötödik taghoz
jelzői mellékmondat járul.
Szemantikailag
vizsgálva a mondatszövevényt, kiderül, hogy a kilenc kis főmondatban az alanyok:
nap, fő, száj, étvágy, orrcimpák, kebel, karok, derék, csupa konkrét
dolog, csupa külsőség, az első kettő a szituációt vezeti be, a többi viszont
jóformán mind a női testtel kapcsolatos. Itt egy filozófiai problémát
boncolgathatna a szerző, a téma a lassankezdődő
hanyatlás, a túlérettség, a delelő, majd az elválás a földi javaktól. Ha Krúdy
filozófus alkat lett volna, fejtegetésekbe bocsátkozott volna, ő azonban
impresszionista volt, jobban szeretett láttatni, apró, de jellemző külső
részlettel tenni megfoghatóvá a belső gondolatot, ezért van mind az első, mind
a második részben annyi külső megfigyelés: formák, színek, mozgások. Az
impresszionista látás egyébként a novella más helyén is jelentkezik, főként a
portrék leírásában, annyiban, hogy az író nem részletez, nem aprólékos, hanem a
szembeötlő, sokszor nem is legjelentősebb részleteket emeli ki. Amikor
megismerkedünk a dáma első lovagjával, a költővel, akkor főként a kalapjával
jellemzi és írja le Krúdy:
„A kalapja, ez a zergetollas, kerek
bécsi kalap, amelyet Kaiserhutnak neveztek Ferenc
József uralkodása idejében, jámbor csalás volt a szomorkás főn. Kerek,
elbizakodott, ripők mosolyú arc illet volna ez életvidám kalap alá.” (uo.
301–2.)
A képlátás
terén is jelentékeny visszafogottság tapasztalható. Mind a sajátos jelzők, mind
a hasonlatok és metaforák vonatkozásában Krúdy jelentékeny mértékben
megcsillapodott és racionálisabbá vált, mondjuk pl. a Napraforgó, az N.
N. vagy A hét bagoly nyelvi tűzijátékához képest.
Alig
találunk érdekesebb jelzőt, mondjuk a préposthangú hordók típusából.
Ritkák az olyan jelzők, amelyek egy hasonlat tömörítéséből jönnek létre és
metaforikus hatásúak. Szerkezetileg ilyenkor két főnév szokatlan kombinációja
adódik, Krúdy az ilyen kapcsolatot előszeretettel változtatja melléknévvé, -ú, -ü, -i rag hozzátételével, tehát így:
hidegvíz-arcú, forró szavú keresztény nőknek a gyónását stb.
(323.), itt hidegvíz és arc került össze s lett belőle melléknév
(olyan az arca, mint a hidegvíz). Teljesen azonos: fekete orrlyukú, cukrásztészta-arcú,
szemtelen zsidó nő (310.: olyan az arca, mint a cukrásztészta). És tovább: ...
az asszony ópiumfüst tekintetével találkozott (301.) Elhozta Szent Anna őszialma pirosságú arcképét (321.). Azok a viaszgyertya
szagú sekrestyések (322.).
Nemigen
tudnánk szaporítani a sajátos jelentésű jelzők számát. Ugyanez a helyzet a
hasonlatokkal és metaforákkal, alig találunk egyebet, mint szokványos képet,
valamennyit idézzük, kitűnik, hogy számuk sem nagy:
... kis
szájukkal olyan mohón csókolnak, mint a vámpírok (301). Az antilopcipők
úgy feszültek meg az egyenes lábakon, mint a kesztyűk (302). Majd olyan
szertartásosan köszönt, mint egy hivatalnok főnökének (uo). Az ősz öreganyóka módjára gunnyasztott az
elhagyott partokon (304). Olyan hosszú lépésekkel mérte az avart, mint azok
az ügynök kisasszonyok, akik újabb időben Budapest irodáit, kereskedőit
látogatják aktatáskával a hónuk alatt, és előfizetéseket gyűjtenek Szent Antal
röpirataira vagy a bujdosó király lapjára (308, nyilván IV. Károlyról van szó,
tehát a novella meg a király 1922-ben bekövetkezett halála előtt íródott). Úgy
simultam hozzá, mint a repkény a fához (316). A kert felől hervadtan ásított
az ősz (uo., ez metafora, de szokványos). Olyan szeme van, mint a
Szentháromságnak, olyan hangja, mint a villámnak, ... s olyan mélázó
kedve, mint a szélnek, amely (320). Nem szerencsétlenek azok sem, akik
egy titkos szerelmet dugdosnak szívük szoknyája alatt (uo.: újabb
metafora, de végtére ez sem különös). Bennek a
gyomrában a Sharp-féle tűhegyű sarkantyúk dolgoztak (323, ismét egy
metafora, az éhségérzetet hasonlítja sarkantyúhoz). A háttérben sárgult nagy fa
teregeti szét gyönyörű szoknyáját (324, a negyedik metafora, de ez sem
érdemleges). Zöld hajú, lehelet-lombozatú fenyő állott a sarokban (...)
elfonnyadt, elfinomodott, mint a szép parasztlányok, akik huzamosabb
ideig szobaleányok Pesten (324). Amint a sárgabarna bokrok eltüntették előtte
mennyországát, úgy kúszott fel a fájdalom kígyója agyvelejében (328., az
ötödik és utolsó metafora, bizony ez sem nagyon méltó Krúdyhoz).
*
Miért szép
ez a hosszú Krúdy-novella? Tárgyánál és nyelvénél fogva. A tárgy az a
realisztikus, első világháború-körüli pesti körkép, amelyet Krúdy kissé Ben
látószögéből ábrázolt (ám ez a látószög összeesett az íróéval is; úgy tűnik,
hogy Ben helyenként az író szócsöve). Minden ennek a körképnek a függvénye, az
asszony története és Ben szegénysége és elvágyódása is. A monarchiabeli,
egykori Pest elevenedik meg Ben víziója révén, mintha régi fényképeket
nézegetne az olvasó; enyhén ironikus, néha groteszk is, de alapvetően hű és
pontos ez a korrajz még olyankor is, amikor az álom és a belső látás kissé
szürrealista eszközeivel fejti fel az író. Ennek a tematikus helyzetnek, a kor
ábrázolásának és feltámasztásának igényéből fakad Krúdy stílusa, amely talán
ezektől az évektől fogva bizonyos átalakuláson megy keresztül. A novella
arányos: világos és logikus a felépítése, összhang van az egyes részek között,
a cselekmény meghatározott cél felé halad, a csattanó természetesen nő ki az
előzményekből. Mérsékletet találunk a kifejezetten nyelvi megformálásban: a
megelőző évtized túldíszített, erősen szecessziós vagy ha tetszik, barokkos
szerkesztésével szemben itt a nagy mondatok száma nem jelentős. Feltűnő a
képlátás és a jelzői használat egyszerűsége, köznapisága, legalábbis a
megszokott Krúdy-féle különleges asszociációkhoz képest. Mondhatnánk talán azt
is, hogy a tartalom és a forma közötti kapcsolat ebben a novellában megfelelően
érvényesül.
Az, hogy
társadalmi körkép kerekedik ki, nagyobb szerkezeti és nyelvi fegyelmet ró az
íróra, aki élete utolsó évtizedében, talán éppen ettől a novellától kezdve
ennek a mérsékletnek és érezhető nagyobb tartózkodásnak a jegyében fogja
alkotni műveit.
Herczeg
Gyula
1 Kötetben kétszer is, a Mákvirágok kertje (Franklin 1914) és az Első szerelem (Athenaeum 1914) című kötetekben, legutoljára az Éji zene című novellaválogatásban; Magvető, 1961.
2 „...ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős házai feltünedeznek a völgyben, és a gráci Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át, gondolás éjszaka Velencében régi paloták árnyékában, holdas este egy kis útszéli fogadóban Milano felé, és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó, barna kis fejét, hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinusok sírboltjában, ahol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában, az olasz csatamezőkön masírozván, bejárta e helyeket, húszéves volt, az anyjától kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algíri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napkeltekor vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket... Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez, valamely kis olasz templomocskában.” (86 – 87.) (Kiemelések tőlem, H. Gy.)
3 Szépirodalmi, 1957.
4 Nevezetes eset volt az 1895. évi Szent István napi verseny. Szemere ezer fontot ígért a zsokénak, ha nyer, az Eltoli lovat lovagolta, mindenekelőtt Üchtritz Zsigmond Ignác nevű lovát kellett megvernie, amelyet az ugyancsak angol Bulford lovagolt. A finisben hol az egyik, hol a másik ló feje volt elöl, csak amikor a verseny eredményét hirdető táblát kitették, derült ki, hogy Eltoli győzött. Azonban a szerencse forgandó: 1897-ben Cleminson vesztett a Sebaj nevű lovon a német Oppenheimer báró Saphir nevű lovával szemben, Szemere rövidesen elbocsátja Cleminsont szolgálatából és a szűkebb hazájából való Bonta Ferire bízza lovait, miután Angliában taníttatta ki a zsoké mesterségre.
5
Tudjuk, hogy 1920. február
21-én Krúdy Herczeg Ferenchez címzett nyílt levelében bejelentette, hogy kilép
a Petőfi Társaságból, mert nem akar tagja lenni olyan szervezetnek, amelynek
egyik vezetője az ellene acsarkodó Pekár Gyula államtitkár. Pekár volt az egyik
szerkesztője a Magyar Múzsa című folyóiratnak, ahol 1920-ban
Négyesy
László Az író erkölcsi hitele című cikkben támadta Krúdyt egy annak 1918
novemberében megjelent cikke miatt.
(Irodalomtörténet, 1973/3. 645-662.
p.)