KRÚDY GYULA: ŐSZI VERSENYEK

NOVELLAELEMZÉS

I.

Ben, az elcsapott zsoké (ez az állandó jelző gyakran tér vissza) kötőféket dug a zsebébe, hogy a Ligetben felakassza magát egy fára. Második éve teng-leng, állását elvesztette, betevő falatja is alig van. Délelőttjeit „gondolkodással” tölti a ligetben, majd déli harangszókor útnak indul, mintha várnák valahol. Egy nap aztán „csoda” történik, megjelenik előtte a mesebeli tündér egy negyvenéves pesti úrnő személyében, egy olyan tündér, aki „éjszemével, kondorfekete hajával, sápadt arcával keleties színt ad Budapestnek”. A mese és a valóság olvad itt össze, a sanyarú sorsú Ben nyilván kitalál egy történetet, megálmodik egy eseménysort, miután a nőt lovagjával a szomszédos ligeti pádon meglátta. Ám különleges álomlátás volt ez: az író nem engedte, hogy stilizált, Oscar Wilde-s mese legyen belőle, vagyis egyike azoknak a légies, szimbolista elbeszéléseknek, amelyeket a századforduló körül nálunk is többen műveltek, pl. Szini Gyula, Szép Ernő és mások. Álmodott Ben, de az álom alkalmat ad Krúdynak arra, hogy égy szinte sablonos, bár nála visszatérő eseménysort képzeltessen el Bennel, eseménysort, amely a 14-es háború előtti Pestnek társadalomrajza is, legalábbis annak a meggazdagodott kereskedő középrétegnek, amelyet Krúdy jól ismert.

Jegyezzük meg mindjárt, hogy ez a fogás: az álom, amelyben az ember vágyai megvalósulnak – (mert mint végső cél Ben azért álmodik, hogy az álom teremtette új világ szerelmet és jólétet, mindenekelőtt korgó gyomrának kitűnő vacsorát szerezzen) – Krúdynál gyakran jelentkezik. Többnyire azonban nem ennyire konkrét, szinte élesen realisztikus körvonalakkal, mint ebben a novellában.

Krúdynál az elvágyódás valami régi, megélt, soha el nem feledett emlék, a sokszor emlegetett idő-probléma is a jelen és múlt keverésével függ össze és akkor válik különösen szembetűnővé, amikor a stilisztikai, nyelvi megoldások kiküszöbölik az átmenetet. A múltba merülő ábránd, az a jellegzetesen Krúdys elvágyódás, amelynek az iránya az élet egy korábbi korszaka, s amelyhez mintegy kötődik a hős jelene, könnyen igazolható. Bizonyíthatjuk például A silbak című rövid elbeszéléssel, amely először Az Újság 1913. október 19-i számában jelent meg.1

Matskási Miklós, Füreden üdülő nyírségi gavallér szerelmes Fruzsinába, vallomás helyett azonban éjjelente szerelmes leveleket ír hozzá, ahelyett, hogy átadná őket az ugyanott tartózkodó hölgynek, valamennyit (mind a százegyet, mondja Krúdy) elégeti azon az éjjel, amikor Fruzsina elutazik. Mi van a levelekben? Matskási múltjából események, élmények, színek, emlékek, a jelenből való elvágyódás motívumai.2

Az elvágyódás a múlt század negyvenes éveinek biedermeyer világa felé irányul; úgy érezzük, hogy ebben van díszlet, dekoráció és talán bizonyos póz is. Egy azonban nincs: nem meseszerű ez a múlt-idézés, az a világ tényleg létezett, mint ahogy a katonáskodás ténye is, valamint a „lombard-venetói nagyvilág” is (ahogy Szauder József nevezi az osztrák-olasz tartományt). Viszont a mi novellánkban szó sincs a múlt külsőségeiről, az elvágyódás összekeveredik a korabeli valósággal: Ben álma révén jócskán beletekintünk abba a 14-es háború előtti pesti valóságba, egy bizonyos réteg életébe, amely oly gyakran tér vissza Krúdy írásaiban.

És valóság maga Ben személye is: hogy kiről mintázta Krúdy, nem tudjuk, az azonban nyilvánvaló, hogy a lóverseny és turf világát jól ismerte, nemcsak Kellér Andor Zöld gyep, zöld asztal című könyve3 tartalmaz számos utalást a lóversenyző Szemere Miklós és Krúdy baráti kapcsolataira, hanem maga a novella is nem egy helyen teszi nyilvánvalóvá Krúdy ebbeli jártasságát. Főként a hasonlatok mutatnak erre, nézzünk meg egy-kettőt:

„Ben, az elcsapott zsoké, olyan zavarba jött, mint akár a kilencszáz méteres villámdíjban, amikor egész vagyonát feltette egy kancára, és verseny közben legnagyobb meglepetésére a kanca sárlani kezdett. Nem is nyerhette volna meg a versenyét, ha barátja, Cleminson ki nem segíti, nekilovagolván a veszélyessé váló lónak” (Krúdy Gyula: Válogatott novellák, Szépirodalmi, 1957, 303.).

„Ben eddig csak annyit tudott a papokról és apácákról, hogy lóverseny napján kész veszedelem találkozni velük. Cleminsont egy öreg pap átkozta meg, amikor fejhosszal elveszítette a Legert” (uo. 309.).

Kellér Andor idézett művéből tudjuk, hogy az angol Cleminson zsoké jelentékeny szerepet töltött be Szemere Miklós istállójában.4 Hogy Cleminson volt-e a minta Krúdy számára (a szerencse forgandósága Bent is elérte), nem tudjuk és számunkra nem is lényeges. Csak azt kívántuk megmutatni, hogy Krúdy az életből választotta a figurát: a Ben sorsa a zsokék közös sorsa volt, hisz pl. könnyen elhízhattak, megsérülhettek vagy más módon csökkent teljesítőképességük s akkor már nem volt rájuk többé szükség. Egyébként a lóverseny-téma több Krúdy-műben foglal el központi vagy jelentékeny helyet, gondoljunk például a Pesti Naplóban 1931-ben közölt A kékszalag hőse című regényre (Szépirodalmi, 1956), amelynek hőse Alvinczi Eduárd, tehát Szemere Miklós – Cleminsonról azonban ott nem esik szó.

II.

A mese és a valóság összemosása, a modern valóság ábrázolása a Ben ábrándozásából kilépő asszony személyében, ez az első meghatározó eleme a novellának és az egyúttal sajátos, Krúdyra jellemző motívum. A második ugyancsak általánosan ismert Krúdynál és ez a groteszk kedvelése. Bővebb esztétikai tárgyalása messzebb vezetne, a konkrét példaanyag alapján a következőket mondhatjuk: voltaképp meglepő és sokszor gúnyoros ötletekről van szó. Éppen a nem várt fordulat kelt ironikus hatást, az, hogy az oda nem illő közlés és az azt közvetlenül megelőző tartalom nem a szokvány logika szabályai szerint kapcsolódnak.

Kezdjük a novella első mondataival.

Ben elveszítette állását s attól kezdve „egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett gondolni, aki egész életében rágni való dohányt csomagolt Sidney és Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos mélységében”.

Dehát miért? mi köze van az állástalanságnak és a zsokénak a londoni raktárhoz és a rágni való dohányhoz? Talán az anyja jutott eszébe? Erről a feltevésről minden bizonnyal le kell mondanunk, semmi további utalás nincs erre, azután pedig a zsokék, még a kikopott zsokék is fiatalok, itt pedig „töpörödött öregasszonyká-ról van szó, aki Bennek nagyanyja lehetne. A magyarázat másutt keresendő, Krúdy bizarr ötletet talált ki, hogy a póruljárt Ben helyzetét oda nem illő asszociációval jellemezze, ez a fura asszociáció óhatatlanul kelt gunyoros hatást. A cél nyilván a tragikus alaphang tompítása, az állástalanság soha sem öröm, az olvasó nem rokonszenvezne a drámai hangvétellel, ezt azonban az író ezzel az ötlettel jócskán enyhítette.

Nem szokatlan eljárása ez egyébként Krúdynak, az ilyen oda nem illő, a történetbe nem vágó, emlékező gondolatok másutt is jelentkeznek. Telitalálat a Rezeda Kázmér szép élete című regényben Rezeda Kázmér és Császár Fruzsina kamaraerdei kirándulása; a kirándulás folyamán Császár Fruzsina megesketi Rezedát, hogy senkinek sem mondja el az erdei jelenetet és a szerelmeskedést. És ekkor ezt mondja Krúdy Rezedáról:

„Mert a kalandos és menyországinak számító percben valamely megfejthetetlen rejtély révén, az évek óta nem látott Nekolni, a földalatti Olimpia mulató életúnt karmestere jutott eszébe, aki parókás fejével, szőkére festett bajszával fásultan fogadta a színésznők hízelkedését, akik szólószámokat kértek tőle.” (Szépirodalmi, 1957. 114– 15; első kiadása folytatásokban 1933-ban a Pesti Naplóban.)

Nekolni úgy kerül a szövegbe, mint a Sidney és Monkey urak üzletében tevékenykedő öreg asszonyka a jelen novellában, még a szimmetria is azonos. Nekolni topográfiailag, helyileg is meghatározott, a földalatti Olimpia mulatóban tevékenykedik, ugyanúgy, mint az asszony egy londoni magazin „mélységében”. Mindkét esetben ugyanaz a cél: Krúdy egy patetikusnak ígérkező, sőt líraian aláfestett szituációt „tönkre akar tenni”; Rezeda esetében a kamaraerdei kirándulás a szerelem mélyebb és őszintébb hangjait szólaltatná meg, az erdei ölelkezés nemcsak kalandnak ígérkezik, hanem már-már komolyabb érzelemnek, szinte szerelemnek. Krúdy azonban saját esztétikai világának megfelelően alakítja a helyzetet, nevetésre ingerlő kajánsággal, groteszk fintorral, a jelenhez távolról sem illő megjegyzéssel el akarja érni, hogy az olvasó ne vegye túlságosan komolyan az esküt, fogadalmat.

A groteszk egyebütt is gyakran jelentkezik a novellában, mindjárt a bizarr kezdést követő lapokon, amikor megismerkedünk Ben szállásviszonyaival, öltözködésével.

Tudjuk, hogy Ben úgy jut ingyenes szálláshoz, hogy egész éjszakára kifizetett szobát vesz igénybe az ismert garniszállóban, ahonnan a szerelmesek dolguk végeztével távoznak.

„Egyszer-másszor meggondolták magukat a szerelmesek, visszatértek a hajnali utcáról, mintha a szobában felejtettek volna valamit, Bennek ilyenkor jó darab ideig kellett az ajtó előtt várakoznia, amíg a szerelmesek megtalálták azt, amit kerestek.” (uo. 299.)

Egy másik kaján megjegyzés olvasható ugyanitt „a nagyon tisztességes, nagyon szolid, szigorú tekintetű férfiak”-ról, akik

„nem mondtak le Ben kedvéért délelőtti szórakozásukról, és Ben már tíz órakor az utcán találta magát, mert egy budai professzor úr szabad délelőttjén Pestre tévedt, és engedett egy Nagymező utcai kisasszony kacsintásának”.

Jellemző a Ben ruházata is. Nem tartozott a legrongyosabb csavargók közé, állapítja meg róla az író.

„Igaz, hogy a bokáig érő esőkabát alatt fogyatékos ruházat rejtőzött. Így például: tőből hiányzott kabátjának egyik ujja, és nadrágját hátulról nem nagyon lehetett volna mutogatni a Derby napján. Ám szürke esőköpenyében bizonyos gavalléros külseje volt Bennek, mint azoknak az embereknek, akikről azt szokás mondani, hogy jobb időket láttak.” (uo. 300.)

Groteszk az a kontraszt, amivel a novella második részét intonálja az író, vagyis az „úrnőnek” a bemutatása; ott ült udvarlójával a ligeti pádon, minden bizonnyal ott látta meg

Ben, aztán köréje fonta álmodozásából fakadó történetet (azt, amelyiket az író a realista környezetrajz és korrajz megvalósítására felhasznált). Itt is egy voltaképp patetikus, érzelmes jelenet szétzúzásáról van szó, a ligeti padon

„üldögélő férfiú az orrát fújja és a szemét törülgeti (...) a nő szigorúan és konokul elfordítja a fejét”. (uo. 301.)

Majd:

„Néhány parancsoló szót mondott most társának az asszony, mire az megtörten felemelkedett helyéről, boldogtalanul, bocsánatkérőleg állott egy darabig, mint egy sorsüldözött költő (...) Szépen leemelte kalapját, (...) szégyenkező léptekkel távozott...” (uo. 302.)

És akkor, a szinte melodramatikus búcsú után, amely mintha az olvasót akarná meghatni szentimentális hangvételével, hirtelen bekövetkezik a groteszk fordulat, a gunyoros fintor:

„Az asszony (...) felemelkedett, és Ben legnagyobb elképedésére, a ritkuló bokrok közé ment, gyorsan körülnézett, majd szűk szoknyáját Ben szemeláttára térden felül húzta, mintha igazítani való volna ruháján... de nem. Ben, az elcsapott zsoké olyan zavarba jött és következik egy lóversenyhasonlat. ... Bennek egyébként eszébe sem jutott máskor, hogy a nők éppen olyan természeti törvényeknek engedelmeskednek, mint a férfiak.” (uo. 303.)

És nem sokkal utána, hogy a kissé illetlen jelenet groteszk voltát fokozza, Krúdy nem habozik utalni a hölgy nagypolgári társadalmi helyzetére:

„Az elcsapott zsoké mind távolabbra maradt el az úrnő mögött, mind inkább tudatára ébredt annak a nagy távolságnak, amely az ő társadalmi helyzetét az előkelő hölgyétől elválasztja. Ő bizonyosan gazdag, a kékhasú bankjegyeket (amelyekre mindig epedve gondolt Ben) megparfőmözi, mielőtt táskájába tenné, gondtalan, jóltáplált, életerős férfiak állnak körülötte szolgálatra készen, Ben pedig olyan kicsi, fonnyadt, kiéhezett volt, mint egy állatkertből megszökött majom.” (uo. 304.)

III.

Ez a bemutatás, ezzel a sétával indul Ben víziója, a novella ugyanis szerkezetileg igen világosan tagolt. Az első, jól elhatárolható egység Ben életmódja, helyzete, ligeti tűnődése, a szerelmespár megpillantása a pádon. A második rész az asszony története, amely Ben álma, ábrándozásának szülötte; azonban, hogy nem tündérmese kerekedett ki belőle, ez Krúdy-féle intenció. Éppen ezért a második részben fantázia és valóság keveredik: Ben egy előkelő, csodálatos, nem e világból való hölgyet talál ki, egy segíteni kész tündért, aki majd a novella harmadik részében Ben vágyainak engedelmeskedve meg is jutalmazza őt mindazzal, amivel az élet jelenleg adósa Bennek: szerelemmel, étellel, itallal. Az asszony tehát Ben kielégítetlen vágyából kelt életre; Krúdy ugyanakkor saját korának, saját élményvilágának gyermekét formálta meg benne, aki – érdekes kettősség folytán – éppúgy elégedetlen sorsával, mint Ben, éppúgy elvágyódik kötöttségeiből, mint a zsoké, csak az elvágyódás okai mások:

„Férjeim tőzsérek, kereskedők, vállalkozók, akik az üzleti szavakon kívül egyebet sohasem mondanak ebéd és vacsora felett. (...) Azoknak a feldíszített asszonyságoknak üres, örömtelen életét éltem, amely asszonyságokat páholyokban oly igen nagyon irigyelnek a kis masamód lányok a karzaton.”

Férjei érdekében gazdag, öreg kereskedőkkel, férje cégének üzletbarátaival kellett nemegyszer túlságosan is kedvesnek lennie, hogy megnyerje támogatásukat. Krúdy nem tisztázza: az elvágyódásnak volt-e erkölcsi indoka, jogos mozgató rugója.

„Mit tudhatta ti. Ben, hogy a jól táplált, gondtalan életű, jómódú és egészséges asszonyok negyvenedik évük felé mily forró vágyakat hordanak a vállfűzőjük alatt? A paráznaságot igaz szerelemnek vélik, a kielégítetlen kéjvágyat boldogtalanságnak, akadályozott élvhajhászatukat szerencsétlen házasságnak minősítik.” (uo. 324.)

Így mondatja vele Krúdy, és már-már azt hisszük, elítéli az asszony vágyát, amikor azt is jelzi, hogy a nő őszintétlen életén változtatni akart, kiutat keresett és valódi (vagy csak annak vélt) érzelmeket.

„Ha író lett volna az úrnő, bizonyosan egy regény született volna az ő szerelmeiről, de csak közép műveltségű pesti úrhölgy volt, akit a szerelem tett költővé, a szerelem tett őszintévé”. (uo. 315.) (Kiemelés tőlem, H. Gy.)

Vagyis ez nem pózos játék annak ellenére, hogy azért a szokásos Krúdy témák sorra felvonulnak.

Az asszony társadalmilag meghatározott helyzetéből ki akart lépni és kereste a módokat, más rétegekből választott szeretőt. Először választotta magának Frigyest a költőt, akivel Ben a ligetben látta. Romantikus érzelgés vagy valódi szerelem volt-e? az író nem mondja meg világosan, de az utóbbi a valószínűi mindenesetre az elvágyódás megvalósult: nászút Vácra, abba a kényelmetlen szállodába, ahová a zsokék is jártak versenyek idején, hazakocsizás dűlő utakon, tücsökdalos mezőkön át, poros akácok alatt, napraforgók árnyékában, búvóhely a Császárfürdőben, gyaloglás a Kutya-villába halászlére, ismét Vác, de a Kúria szállóval, várakozás péntek délután a Dohány utcai zsidótemplom előtt, poste restante levelezés, a Mátyás templom, végül a névcsere, a szeretett Császár Fruzsina név, mindmegannyi, korábban kevésbé gyakran, később annál többször visszatérő motívum. Az asszony első szerelmére vonatkozó epizódok is, de még inkább a további események mint Ben fantáziájának szüleményei jelennek meg az olvasó előtt. Senki előtt sem kétséges azonban, hogy az álomlátás csak ürügy: benne vagyunk az élet sodrában és Krúdy az élet, az általa ismert kor egy darabját ábrázolja. Az asszony őszinte érzelmei ellenére Frigyes, a költő megcsalja őt saját szobaleányával, az asszony bosszút áll: leleplezi Frigyest és a lányt férje előtt, így Frigyes kénytelen elmaradni. Ám egy őszi napon, amikor újra oly üresnek érzi életét, az asszony mégis visszakívánja Frigyest, vagy jobban mondva, új kalandot kíván. Újra szükséges a szenvedély, az elvágyódás: elege van neki a dologtalan, gazdag nők üres életéből. Így tesz szert második udvarlójára, a katonára. Szinte mint egy rendőrségi ügy, úgy bonyolódik tovább a történet; az asszony rájön, megmondják neki, hogy a katona lakására másik nő is jár. Erre meglesi vetélytársnőjét, jelenetet rendez, idegrohamot kap, haza kell vinni, ágynak dől a megrázkódtatástól. Végül a kalandok utolsó állomása: a megcsalt, elgyötört asszony a vallás vigaszát keresi. Ismét csak csalódás: a pap visszaél vigasztalónak álcázott szerepével. A költő, a katona és a pap: mindmegannyi kiábrándulás és bizalmi válság; akkor választja Bent, a becsületesnek látszó kisembert.

Mind a katona, mind a pap figurája pontosan ábrázolt, részletesen jellemzett, a realista Krúdy remeke a két típus, egyúttal társadalmi és politikai állásfoglalás is. Különösen szigorú, amikor a katonát szerepelteti, operett-figurának láttatja a tiszteket, szerelmi kalandok állandó hőseinek, a legjobb valcer-táncosoknak, akik „üres erszénnyel is a legnagyobb gavallérok voltak”. Ám „fuldokoltak a piszkos adósságokban”, így nem meglepő, hogy a főhadnagy még egykori szerelmétől is kénytelen pénzt elfogadni, pedig már szakított vele az asszony hűtlensége miatt. És itt olvasható egy oldalvágás is Herczeg és Pekár felé, akik kultuszt űztek a főhadnagyokból, mondja Krúdy.5

A pap sem járt jobban. Krúdy ízléstelennek tartja a pap térítési szándékait: miközben az igaz hitről prédikál („az ön lelke nem nélkülözheti az anyaszentegyház vígaszát. Az önök vallása sötét és kegyetlen, nem ismeri a megbocsátást, csak a bosszút”), „éhes szemmel méregette az asszony alakját”. (uo. 302.)

A jól tagolt novella harmadik része, a csúcs következik. Az első részben található Ben siralmas helyzete, majd a szerelmes pár megpillantása; a másodikban a nő és udvarlói, a nő története, mint Ben álma; a harmadikban végül az álom kifejlése, a csodálatos lakoma, amelyre Ben a képzelődés és álmodozás kezdete óta vágyódott: „gyomrában a Sharp-féle tűhegyű sarkantyúk dolgoztak, amely sarkantyúk használata miatt Sharp zsokét három napra eltiltották a lovaglástól” (uo. 323.) Mikor az asszony azt kérdezi tőle: „Szeretsz-e?”, Ben ezt feleli „Még nem ebédeltem”. És ekkor történik a legnagyobb csoda; szinte a gyermekmesék világába kerülünk, egy pesti tündérmese bűvkörébe; Bennek csak kívánnia kell és a terülj-terülj asztalka máris előtte van. „Az úrnő vidoran, kedvesen mosolyogva vezette Bent az ebédlőbe... A fehér kesztyűs inas már kimerte a levest... a szolga nesztelenül járt ki és be.” (uo. 325.)

Követik egymást a Krúdyra oly jellemző étkek. A levesestálból kakasfej kandikál ki, az előételeket sokféle pástétomból keverték, a sültek, szárnyasok sem maradnak el. Változatos italok után a szerelmi gyönyör zárja le a mulatozást, ámbár a gúnyos fintor itt is kijár a „pesti negyvenéves asszonyoknak”, akik a gyönyör titkait külön iskolában tanulgatják, „mert mindnyájan jól tudják feladatukat”.

Ahogy az asszony kalandjai, elvágyódásai rendre kudarcot szenvedtek, és egyik barátjával sem tudott boldog lenni, ugyanúgy Bennek sincs szerencséje. Valódi deus ex machina, irracionális, igazi tündérmesébe illő a kifejlés: a három elképzelt egykori lovag, mint büntető angyalok, túlvilági lények megjelennek az elszenderedett Ben ágyánál, alaposan elpáholják és kivetik a villából. Mindennek vége, Ben a rideg valóra döbben: elképzelt boldogsága, a jólét és a szerelem nem létezik és „Ben még sohasem szenvedett így életében”. Ben sorsát, a másnapi ligeti találkozás a dámával végleg megpecsételi, hiába veti magát térdre, az úrnő döbbenten néz rá és elparancsolja maga mellől. Ben „futni kezdett (...) a lóversenytér felé kellett sietnie, ahol már tudja a fát, amely várja őt”. A harmadik rész szigorú logikai megoldással lezárja az előzményeket, a deus ex machina sem meglepő, hisz kezdettől fogva érzékelhető volt az áttétel, az író sejttette, hogy a cselekménysor két szálon fut és valóság és álom összemosódik.

IV.

A közkeletű megállapításokkal szemben, hogy ti. Krúdy elidőzik egy motívumnál, azt mintegy körüljárja, kiágazásokat épít, az eredeti motívumba újakat kapcsol be, ez a hosszú novella bizonyíték arra, hogy egy más típus is egyenértékűen jelen van; Krúdy úgy is tudott írni, hogy nem sok szálat bonyolít és azokat világosan, áttekinthetően, racionálisan rendezi logikus és zárt szerkezeti felépítés és ugyanannyira az előadás tónusa. Hiányzanak a Krúdyra jellemző nyelvi bravúrok; a terjengősség, a jelzők, a képlátás egyes formái fegyelmezettebben, nagyobb ökonómiával jelentkeznek, mint a megelőző évtizedben, tehát az 1913-ban kinyomtatott Vörös postakocsi című regénye utáni korszakban. Merészség volna stílusváltásról beszélni és azt mondani, hogy száraz, ösztövér logikus mondatokat írt; annyi bizonyos, hogy új stílus van kialakulóban, bizonyára egyelőre a korábbi retorikusabb stílussal párhuzamosan.

A nagy mondatok száma az elemzett novella terjedelméhez képest nem jelentékeny, talán hét olyan összetett mondatot találunk, amelyeket a szimmetrikus, ritmikus felépítés, a mondattagok viszonylag jelentékeny száma és azoknak egymás közti párhuzamossága jellemez. Lényegében véve lazán szerkesztett, lazán egymáshoz illesztett mondatokról van szó, amelyek bár kétségkívül egységbe vonhatók – a központi rendező elv feltétlenül a szimmetrikus elhelyezés –, mégsem hatnak túlméretezetteknek.

Ennek igazolására emeljünk ki kettőt a hét közül. Az első nagy mondat mindjárt a novella kezdetén található:

„És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát

akár a Stefánia úti víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre ...

akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére ...

és letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fik között ... ólmos novemberi ég alatt majd csak talál egy helyet”. (uo. 298.)

Az első terjedelmesebb összetett mondat alapját egy akár ... akár típusú megengedő választó mellérendelés alkotja, az író szempontjából mindegy – és ezt a közömbös magatartást fejezi ki a megkettőzött kötőszó –, melyik felvetett lehetőségre fog esni a választás: Akár felhurkolja magát ... akár egyszerűen kisétál... és talál helyet stb. Említsük meg, hogy az első akár helye nem szabályos azért, mert az első mondat végeredményben jelzői mellékmondat, amelyre vezeti be. Ha az akár az állítmány előtt állt volna, a másik akár is a tőmondattól függne, tehát lényegében véve az amelyre vonatkozó névmástól. így azonban értelmetlenség jött volna létre, azért helyezte Krúdy odébb az akár-t. Ha azonban elhagynánk a vonatkozó névmást – és voltaképp a jelzői mondat itt lazán kapcsolódik a főmondathoz, a felhurkolást tartalmazó mondat lényegében véve főmondat a két akár miatt –, és formájára nézve is főmondatot hozunk létre, az akár ugyanúgy helyezhető el, mint a második mondatban, tehát így:

„És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe, akár felhurkolja magát a Stefánia úti víztoronynál, a Kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre, akár egyszerűen kisétál (...) a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére” (...).

Az akár kezdetű második megengedő választó mellérendelt mondathoz és-sel bevezetett kapcsolatos mondat csatlakozik; az és ellenére nehéz volna ezt is választó mellérendelő mondatnak tekinteni, ha kísérletet tennénk, kiderülne, hogy az akár nem helyezhető el benne. így inkább arról van szó, hogy az eredetileg célhatározói alárendelést Krúdy mellérendelésre változtatta: kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére, hogy (...) fák közt ( ...) ólmos novemberi ég alatt majd csak találjon egy helyet stb.

Az alárendelés viszonylagos korlátozottságára jellemző, hogy az összetett mondatban, csak jelzői és helyhatározói mellék-mondat található:

„...kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd stb., ... utolsó percig hallja a pohos, madárfejű Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol reggelenként (...) táncolnak stb., kisétál (...) a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére, ahol elvégződik a korlát, stb.

Végűi két ahol kezdetű mellékmondat szimmetrikusan helyezkedik el:

„...letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fák között,

ahol a versenypályáról kitiltottak szoktak a fűben heverészni és a palánkon át fogadásaikat lebonyolítani,

és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan hallgatnák” stb.

A negyedik példában a ritmus a nagyjából azonos hosszúságú és azonos struktúrájú főmondatok közt jön létre. Éppen a nyomatékosabb főmondat ritmusa miatt kevés a mellékmondat, bár azoknak egymás közti párhuzamossága észrevehető.

Mintha azt jelentené a láthatatlan helyről küldött őszi szél, hogy az örömök múladozóban vannak a földről;

még ragyog a nap a dáma gyalogsétáján,

még porzik az út a fürge cipősarkak alatt,

még emelt a fő,

a száj édésded szomjúságokkal teli,

az őszi darázs mohó étvágya csiklandozza az ínyt,

és az orrcimpák megremegnek a sarjú lassan terjedő illatától, melyet ingujjas városi szolgák kaszálnak a réteken, a kereknek megmaradott kebel még várja azokat a csókokat, amelyek felűdítik,

az alig hervadó telt karok forróbb ölelést igérnek a szüzek fa-vékony karjainál,

és a deréknak alakja még hasonlatos a buja cserebogár potrohához, amely tavasszal a barackfa üde virágai között lakmározik, –

de már halk őszi szél fujdogálja körül a hölgy ruházatát,

lengeti rókavörös szoknyáját,

pergeti kis lába körül a falevelet,

meglóbálja kalapjánál a tollat,

fanyar vonalat hoz ajka mellé

melyet nem tudnak többé eltüntetni a kendőző szerek (uo. 308.)

Az összetett mondat a pontosvessző után kezdődik, a kilenc, azonos típusú, nagyjából azonos hosszúságú, ritmikusan elhelyezkedő főmondat egy gondolatot fejez ki, a delelőre érkezett emberi élet helyzetét. Ezt a gondolatsort követi a „De...” kezdetű ellentétes mellérendelt főmondat, amely ötágú: az alany ugyanaz: halk őszi szél, ehhez csatlakozik öt állítmány, az első két állítmányt csak tárgy, a másik hármat tárgy és határozó egészíti ki, végül az ötödik taghoz jelzői mellékmondat járul.

Szemantikailag vizsgálva a mondatszövevényt, kiderül, hogy a kilenc kis főmondatban az alanyok: nap, fő, száj, étvágy, orrcimpák, kebel, karok, derék, csupa konkrét dolog, csupa külsőség, az első kettő a szituációt vezeti be, a többi viszont jóformán mind a női testtel kapcsolatos. Itt egy filozófiai problémát boncolgathatna a szerző, a téma a lassankezdődő hanyatlás, a túlérettség, a delelő, majd az elválás a földi javaktól. Ha Krúdy filozófus alkat lett volna, fejtegetésekbe bocsátkozott volna, ő azonban impresszionista volt, jobban szeretett láttatni, apró, de jellemző külső részlettel tenni megfoghatóvá a belső gondolatot, ezért van mind az első, mind a második részben annyi külső megfigyelés: formák, színek, mozgások. Az impresszionista látás egyébként a novella más helyén is jelentkezik, főként a portrék leírásában, annyiban, hogy az író nem részletez, nem aprólékos, hanem a szembeötlő, sokszor nem is legjelentősebb részleteket emeli ki. Amikor megismerkedünk a dáma első lovagjával, a költővel, akkor főként a kalapjával jellemzi és írja le Krúdy:

„A kalapja, ez a zergetollas, kerek bécsi kalap, amelyet Kaiserhutnak neveztek Ferenc József uralkodása idejében, jámbor csalás volt a szomorkás főn. Kerek, elbizakodott, ripők mosolyú arc illet volna ez életvidám kalap alá.” (uo. 301–2.)

A képlátás terén is jelentékeny visszafogottság tapasztalható. Mind a sajátos jelzők, mind a hasonlatok és metaforák vonatkozásában Krúdy jelentékeny mértékben megcsillapodott és racionálisabbá vált, mondjuk pl. a Napraforgó, az N. N. vagy A hét bagoly nyelvi tűzijátékához képest.

Alig találunk érdekesebb jelzőt, mondjuk a préposthangú hordók típusából. Ritkák az olyan jelzők, amelyek egy hasonlat tömörítéséből jönnek létre és metaforikus hatásúak. Szerkezetileg ilyenkor két főnév szokatlan kombinációja adódik, Krúdy az ilyen kapcsolatot előszeretettel változtatja melléknévvé, , , -i rag hozzátételével, tehát így:

hidegvíz-arcú, forró szavú keresztény nőknek a gyónását stb. (323.), itt hidegvíz és arc került össze s lett belőle melléknév (olyan az arca, mint a hidegvíz). Teljesen azonos: fekete orrlyukú, cukrásztészta-arcú, szemtelen zsidó nő (310.: olyan az arca, mint a cukrásztészta). És tovább: ... az asszony ópiumfüst tekintetével találkozott (301.) Elhozta Szent Anna őszialma pirosságú arcképét (321.). Azok a viaszgyertya szagú sekrestyések (322.).

Nemigen tudnánk szaporítani a sajátos jelentésű jelzők számát. Ugyanez a helyzet a hasonlatokkal és metaforákkal, alig találunk egyebet, mint szokványos képet, valamennyit idézzük, kitűnik, hogy számuk sem nagy:

... kis szájukkal olyan mohón csókolnak, mint a vámpírok (301). Az antilopcipők úgy feszültek meg az egyenes lábakon, mint a kesztyűk (302). Majd olyan szertartásosan köszönt, mint egy hivatalnok főnökének (uo). Az ősz öreganyóka módjára gunnyasztott az elhagyott partokon (304). Olyan hosszú lépésekkel mérte az avart, mint azok az ügynök kisasszonyok, akik újabb időben Budapest irodáit, kereskedőit látogatják aktatáskával a hónuk alatt, és előfizetéseket gyűjtenek Szent Antal röpirataira vagy a bujdosó király lapjára (308, nyilván IV. Károlyról van szó, tehát a novella meg a király 1922-ben bekövetkezett halála előtt íródott). Úgy simultam hozzá, mint a repkény a fához (316). A kert felől hervadtan ásított az ősz (uo., ez metafora, de szokványos). Olyan szeme van, mint a Szentháromságnak, olyan hangja, mint a villámnak, ... s olyan mélázó kedve, mint a szélnek, amely (320). Nem szerencsétlenek azok sem, akik egy titkos szerelmet dugdosnak szívük szoknyája alatt (uo.: újabb metafora, de végtére ez sem különös). Bennek a gyomrában a Sharp-féle tűhegyű sarkantyúk dolgoztak (323, ismét egy metafora, az éhségérzetet hasonlítja sarkantyúhoz). A háttérben sárgult nagy fa teregeti szét gyönyörű szoknyáját (324, a negyedik metafora, de ez sem érdemleges). Zöld hajú, lehelet-lombozatú fenyő állott a sarokban (...) elfonnyadt, elfinomodott, mint a szép parasztlányok, akik huzamosabb ideig szobaleányok Pesten (324). Amint a sárgabarna bokrok eltüntették előtte mennyországát, úgy kúszott fel a fájdalom kígyója agyvelejében (328., az ötödik és utolsó metafora, bizony ez sem nagyon méltó Krúdyhoz).

*

Miért szép ez a hosszú Krúdy-novella? Tárgyánál és nyelvénél fogva. A tárgy az a realisztikus, első világháború-körüli pesti körkép, amelyet Krúdy kissé Ben látószögéből ábrázolt (ám ez a látószög összeesett az íróéval is; úgy tűnik, hogy Ben helyenként az író szócsöve). Minden ennek a körképnek a függvénye, az asszony története és Ben szegénysége és elvágyódása is. A monarchiabeli, egykori Pest elevenedik meg Ben víziója révén, mintha régi fényképeket nézegetne az olvasó; enyhén ironikus, néha groteszk is, de alapvetően hű és pontos ez a korrajz még olyankor is, amikor az álom és a belső látás kissé szürrealista eszközeivel fejti fel az író. Ennek a tematikus helyzetnek, a kor ábrázolásának és feltámasztásának igényéből fakad Krúdy stílusa, amely talán ezektől az évektől fogva bizonyos átalakuláson megy keresztül. A novella arányos: világos és logikus a felépítése, összhang van az egyes részek között, a cselekmény meghatározott cél felé halad, a csattanó természetesen nő ki az előzményekből. Mérsékletet találunk a kifejezetten nyelvi megformálásban: a megelőző évtized túldíszített, erősen szecessziós vagy ha tetszik, barokkos szerkesztésével szemben itt a nagy mondatok száma nem jelentős. Feltűnő a képlátás és a jelzői használat egyszerűsége, köznapisága, legalábbis a megszokott Krúdy-féle különleges asszociációkhoz képest. Mondhatnánk talán azt is, hogy a tartalom és a forma közötti kapcsolat ebben a novellában megfelelően érvényesül.

Az, hogy társadalmi körkép kerekedik ki, nagyobb szerkezeti és nyelvi fegyelmet ró az íróra, aki élete utolsó évtizedében, talán éppen ettől a novellától kezdve ennek a mérsékletnek és érezhető nagyobb tartózkodásnak a jegyében fogja alkotni műveit.

Herczeg Gyula



1 Kötetben kétszer is, a Mákvirágok kertje (Franklin 1914) és az Első szerelem (Athenaeum 1914) című kötetekben, legutoljára az Éji zene című novellaválogatásban; Magvető, 1961.

2 „...ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, amelyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős házai feltünedeznek a völgyben, és a gráci Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át, gondolás éjszaka Velencében régi paloták árnyékában, holdas este egy kis útszéli fogadóban Milano felé, és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó, barna kis fejét, hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Júlia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapucinusok sírboltjában, ahol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katonakorában, az olasz csatamezőkön masírozván, bejárta e helyeket, húszéves volt, az anyjától kapott amulett megőrizte minden veszedelemtől. Tehát nem írhatott másról, mint a gráci gyorskocsiról, amelyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algíri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napkeltekor vagy Madrid lámpásait, amint a felhőkre vetik fényüket... Matskási csupán velencei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, amely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez, valamely kis olasz templomocskában.” (86 – 87.) (Kiemelések tőlem, H. Gy.)

3 Szépirodalmi, 1957.

4 Nevezetes eset volt az 1895. évi Szent István napi verseny. Szemere ezer fontot ígért a zsokénak, ha nyer, az Eltoli lovat lovagolta, mindenekelőtt Üchtritz Zsigmond Ignác nevű lovát kellett megvernie, amelyet az ugyancsak angol Bulford lovagolt. A finisben hol az egyik, hol a másik ló feje volt elöl, csak amikor a verseny eredményét hirdető táblát kitették, derült ki, hogy Eltoli győzött. Azonban a szerencse forgandó: 1897-ben Cleminson vesztett a Sebaj nevű lovon a német Oppenheimer báró Saphir nevű lovával szemben, Szemere rövidesen elbocsátja Cleminsont szolgálatából és a szűkebb hazájából való Bonta Ferire bízza lovait, miután Angliában taníttatta ki a zsoké mesterségre.

5 Tudjuk, hogy 1920. február 21-én Krúdy Herczeg Ferenchez címzett nyílt levelében bejelentette, hogy kilép a Petőfi Társaságból, mert nem akar tagja lenni olyan szervezetnek, amelynek egyik vezetője az ellene acsarkodó Pekár Gyula államtitkár. Pekár volt az egyik szerkesztője a Magyar Múzsa című folyóiratnak, ahol 1920-ban Négyesy László Az író erkölcsi hitele című cikkben támadta Krúdyt egy annak 1918 novemberében megjelent cikke miatt.

 

(Irodalomtörténet, 1973/3. 645-662. p.)