MONDATSZERKEZETEK KRÚDY STÍLUSÁBAN

 

Írta: Herczeg Gyula

 

Az irodalomtörténeti impresszionizmus, amikor a harmincas évek táján olyan népszerűvé vált Krúdy stílusának meghatározásáról vagy éppen csak leírásáról volt szó, nem adhatott mást, mint lényegét: az irodalommal rokon művészetek formanyelvének frazeológiáját használta ott, ahol pontos nyelvi és nyelvészeti definíciókkal kellett volna élnie. Gyakran hivatkozott zenei mágiára, színekre és „valamilyen túltelített édességre, mely olyan, mint az agyoncukrozott, soká a napon érlelt befőtteké, amely visszacsalogat újból és újból Krúdy műveihez.” Jellemezte azután Krúdy stílusát úgy is, mint „magányos, senki máséval össze nem téveszthető, mélyen zengő hangot” , elmondta róla, hogy „művészete egy zseniális cigányprímás művészete, aki ösztönére bízza magát; írásművészete a mélyhegedű játékához hasonlít, amelyen nem egy bizonyos, meghatározott melódiát játszik, csak jártatja a vonót, fantaziál, ..., ábrándos hangok rezegnek ki a húrok alól, hol sötéten, hol átvilágosodva, de mindig mélázón, néha nekiindul egy bánatos dallal, hogy aztán játékos, tréfás futamok következzenek.” Van olyan kritikus, aki szerint Krúdy „prózája a zenéhez áll legközelebb. A legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez... Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kótázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Magányos cigány tud csak így muzsikálni – magának. Mélázó futamaira figyelve éjfelek és delek kongó óraütéseit halljuk a rövid szünetekben s a végtelen inga megállíthatatlan lengését látjuk hajnalból alkonyatba szállani.”

Kelemen László 1938-as értekezése (Szegedi Magyar Irodalomtörténeti Intézet 17. sz.) az egyetlen jelentős lépés a stílusképletek tisztázása útján, bár általában ő is elfogadja az impresszionista kritika elsietett állításait; ő is párhuzamot tételez fel Proust és Krúdy közt, Krúdyt a magyar Proustnak tartván. (Sőtér Játék és Valóság c. tanulmánykötetében Krúdyt viszont Giraudoux-hoz hasonlítja a 125. l.-on). – Elfogadható Kelemen álláspontja az asszociációkat illetően, melyek, mint az események folyamán felvetődő sajátos ötletek, felbontják a novellai egységet. Ezzel szemben a mondatszerkezetek konkrét tanulmányozása terén Kelemen mindvégig a felszínen marad. Egy helyütt pl. helyesen rögzíti le, hogy „Krúdy mondatai túlnyomó részben romantikus tirádák. Kompozíciójuk zenei (nem logikai) és az asszociáció szabályos hullámai (nem periódusok) építik fel. Mellérendelésekkel... terhes” (91). Viszont a tézis részletekbe menő, mondattanilag is elfogadható kifejtése elmaradt, mert hiszen az a magában álló megjegyzése, hogy Krúdy „leggyakoribb színező fogása az, hagy a hosszú tiráda után egy, esetleg több rövid mondatot iktat” (92) nem tekinthető a kérdés még csak elemi taglalásának sem.

Az elmondattak után nem kell bizonyítani, hogy – minthogy Krúdy stílusa valójában mind ez ideig nem került a beható vizsgálat boncolókése alá – elérkezett az ideje, hogy a szorosan vett nyelvészeti (mondattani) kutatás legújabb eredményeit figyelembe véve, új módszerrel kíséreljük meg újat mondani. Hiszen Krúdy irodalomtörténet írásunk nagy adóssága, aki mélyebb elemzést is megérdemel a sok helyütt, sokszor elmondott, lelkes, jóindulatú, de általánosságokban mozgó megállapítások után.

I. Krúdy szívesen és gyakran alkalmazta az összetett mondatot és stílusának az impresszionisták által feltételezett zeneisége minden bizonnyal ezzel a tapasztalati ténnyel van összefüggésben. Általánosan elfogadott tétel terjengőssége, mondatainak kanyargós, dallamos és pongyola áradása, amely felszínes olvasásra is élesen szembeállítja őt a rövid, sokszor kifejezetten tőmondattal dolgozó, a pontos körvonalakat kedvelő Kosztolányival. Találomra idézünk Kosztolányi 1919-ben megjelent Páva c. kötetének Kék gyász c. novellájából:

Kisöcsém alig élt huszonnégy órát. Szemei kinyíltak a tavaszra és meghalt. Szemei is kékek voltak, mint a tavasz. Halálában volt valami derűs, boldog. Az üvegburás barokk órát egyszer se kellett fölhúzni s az ő kis szíve már lejárt. Másnap reggel házunk halottas házzá változott. Kék takarókat hoztak, ezüst rojtokkal, lepleket s bevonták velük a kis tiszta szobát. Egy fényezett asztalra állították az érckoporsót, amely inkább játékdobozhoz hasonlított. A kisgyereknek picike a játéka, s picike a koporsója is.

Az átlagolvasó számára is nyilvánvaló, hogy Krúdy stílusa az idézett írásmóddal szöges ellentétben áll. Viszont teljes egészükben ismeretlenek azok a módozatok, amelyek segítségével e stílus megvalósítása lehetségessé válik.

Az alábbiakban megkíséreljük Krúdy mondatszerkezeteinek egészen aprólékosan részletes taglalását. Mint látni fogjuk, terjengős mondatai nem egy módon, azonos vezérelv szerint jönnek létre, hanem két főirányt kell megkülönböztetni szerkesztésmódjai közt, amelyek közül az eredetibb eljárása, s ez újabb és egyénibb, mint a később tárgyalandó, egyébként éppoly gyakran használt másik összetevőmód, abból áll, hogy bizonyos esetekben rövid mondatokat helyez egymás mellé, szinte halmozza őket. Csakhogy e mondatok valamely oknál fogva szorosan egymáshoz tapadnak, egymástól elválaszthatatlanok, mintha titokzatos erők tartanák össze őket.

A szerelemnek azon napjai felejthetetlenek, midőn teljes bizonyossággal egyik sem tudja, mi történik körülötte. Az órákon a fekete mutatók oly gyorsan forognak, mint a szemhatáron a szélmalom szárnyai. Az embereket csupán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja az ólomkarikás ablakon; – valahol vásár van és a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek. Koldusok, tarka rongyaikban és dús urak cifra öltönyeikben: kétkerekű kocsikon olajárusok és bormérők; fogaton ülnek kövér és pirosra festett arcú nők, akik majd a cingár kötéltáncosra rámeresztik vággyal bevont szemüket és tajtékos szegletű szájukat, bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek kehes lovaikba káromkodva töltik a pálinkát; cipót visz a hátán az ősz hajú, sandaszemű vásári tolvaj, míg a fiatal zsebmetsző tarka nadrágjában nyurgán, lengve, tollas kalapjával mulatva méri az országutat; fiatal nők lesütik a szemüket hetykén zörgő, lármás katonák előtt, míg magukban olyanokat gondolnak, hogy nem győzné elég miatyánkra ítélni őket a barát.

Néha így látja s szerelmes az életet... (Őszi utazások a vörös postakocsin (126.)

Mint a pók, a régi mesterember szövi a fonalát magányos, kora őszi alkonyaton elhagyott kerti házak, egykor derűs lugasok zugában, ahová legfeljebb sírni jár az emlékezet. Nagybotos Viola egyedül csavargott a bástyasétányon és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese hagyta el.

Az új Egyesület tagjai kutyabőrből való szíjat viselnek jelvényül a gomblyukban, hol egykor nefelejcs vagy gyöngyvirág illatozott, amilyen éppen a hölgy színe volt... Néhány gyilkosság is tervbe volt véve, éjjel a Dunán, csónakázás közben bőrzsákba varrják a nőt és a folyam medrébe leeresztik, hogy sohase kerüljön napfényre a tett. Máskor elhagyott városvégi házakba hurcoltatnak el bizonyos nők, korbácsot kapnak meztelen testükre és a kertbe ölnyi mélységű sírt ás az egylet sekrestyése.

Három fejfa álldogál egymás mellett, három női név a fejfákon és az éjfél itt mozgalmas lesz, midőn a halott nők, Nagybotos egykori kedvesei felébrednek és egymás hajába ragadnak.

– Szegénykék – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik nőről tudott valami megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől megmentse hölgyeit. (Aranykézutcai szép napok, 1916, 43 l.)

Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságban.

A Suhanc, A Denevér... Sűrűn havazik a vidéki kisváros felett és narancsillata van a színházi öltözőnek. Furcsa fésűk, eldobált fehérneműek, vaksi tükrök és kegyetlen léghuzam valamerről... A karnagy boros állapotban átalussza a felvonásközöket és a lámpások bágyadtan fénylenek a színpad előtt, mintha félálomban történne minden... A dobos fehér mellényben ül a zenekarban és ünnepélyesen riadót ver, midőn Melléki asszony a színpadra lép.

– Elmegyek és megölöm magam, ha ez lesz az én sorom is – szólalt, meg Melléki Ida lánya a járásbíró elbeszélése közben. (Aranykézutcai szép napok, 110 l.)

Az idézett példákban a bevezető és befejező részek közé sajátos egységet alkotó, többnyire egyszerű, rövid mondatokból álló szakaszok ékelődtek, amelyek hatása mégis úgy nyilatkozik meg, mint valami tirádáé, véget érni nem akaró mondatszövevényé. Egyes példákban a mondatokat elválasztó pontok következetesen elmosódnak, a mondatok egybefonódnak, körvonalaik eltűnnek: a pontokat gondolatjel, illetve három pont helyettesíti.

Evelin bizakodva mosolygott, mintha gyermekkora csilingelne valahol a ház körül, mint betlehemes fiúk csengője. Tél van. És majd szánkáznak... És majd disznót ölnek... És korcsolyáznak életként fénylő délben a Tisza berkei között... Hószagú könyveket, átfázott folyóiratokat, az utazásban megviselt karácsonyi újságot hoz a gyalogpostás, amelyeket együtt nézegetnek... Az ispán ákom-bákomjait átvizsgálták... Beszélgetnek az elhalt szülőkről, másvilági öreg barátokról, eltáncolt asszonyokról, Pestről mint egy rejtelemről... Hosszan ugatnak a házőrző ebek. Talán a vén halál repült a tájon a hófúvásban, de itt nem vette észre a régi házat. A fejpárnának hervadt virágillata van, az álomra mi jó megfejtést találni a falusi álmoskönyvben! Mit mutat a naptár? A karácsonynak és újesztendőnek illata elandalító, mint a reményteljes ifjúkor, midőn fakult, szinte testünkké válott iskolakönyvek és az álom pápaszemén át is fenyegető vén tanítók még fátylat vonnak szemeink elé, boldog fátyolt... amelynek semmi köze a bekövetkezendő élethez.

Evelin megfogta barátja csontos kezét. (Napraforgó, 1918, 12. l.)

Az ilyen és ezekhez hasonló helyzetekből vettek indítékot a Krúdy időábrázolása körüli elméletek. „Az idő, melyben Rezeda él, tehát nem is lehet a tényleges jelen, a történés folyamatának ideje, hanem az a másik, elmúlt s az aktuálishoz mérve időtlen szféra, mely úgy lappang az aktuális mögött, mint a tárgyakban az azokat létrehívó, a belőlük kifejthető folyamat” , írja Szauder az Újhold 1948. február-májusi számában (2. l.). Majd pedig: „Már a fejmozdulat, pillantás, nevetés, a gesztusok s a léleknek szinte észrevétlen rezdülései idők s módok szerint is élesen elkülönítik az aktuálistól a mögötte rejtőző múltat, ezt a lezárt s tetszés szerint aktualizálható belső időt.” Később az emberi gesztusok elidőtlenítéséről, a történetek vonalának bizonytalanságáról beszél. „A személyes élet folyamatát bármikor befejezetlenül hagyhatja a szerző, bármely pillanatban újra kezdheti. Nem veszi fel újra a fonalat, hanem tetszés szerint eltépi vagy újra kezdi gombolyítani.”

Az irodalomtörténész¹ filozófiai eszmefuttatásai az aktuális és elmúlt, de bármikor aktualizálható időtlen időről megsejtenek valamit, amelynek meghatározása azonban mégiscsak nyelvészeti fogalmak segítségével sikerülhet. Szauder is állítja egy helyütt, hogy „e képek, jelenetek értelmét a feltételesből a múltba, majd a múltból a jelenbe csapongó igeidő hangsúlyozza” és az általunk idézett példákban is egészen feltűnő, sőt első pillantásra illogikusnak tetsző időcserék, időváltozások szerepelnek. – Ezeket nem tudjuk máskép magyarázni, mint az ú. n. átképzelés feltételezésével: a szakaszok belső egysége pedig a román nyelvekből (de a németből., angolból és egyes szláv nyelvekből is) ismert megelevenítő függő beszéd (style indirect libre) révén valósul meg. Krúdy lelkes és következetes művelője volt ennek a külföldön, főleg a naturalizmus korában elterjedt stiláris fogásnak, mely az egyenes és függő beszéd mellett harmadik lehetőség mások gondolatainak közlésére.

Az általunk használt szakkifejezés valamivel pontosabb, mint Gyomlay Gyuláé, aki a jelenséget a század elején észrevette és átképzeléses előadásnak nevezte el.^1a Gyomlay az átképzeléses előadást a függő beszéd alfajának tartja, amelytől – szerinte – csak a bevezető kötőszó elmaradása különbözteti meg. Ez a meghatározás ma már nem kielégítő, viszont Gyomlay helyesen látta meg az átképzeléses előadás lényegét abban, hogy ennél nem tudjuk egész határozottsággal, az író elbeszélésével, avagy valamely szereplő közlésével van-e dolgunk.

Gyomlay konkrétan a Toldira hivatkozik és megállapítja, hogy „Arany Toldijában egész csomó olyan hely van, hol csak a helyzet döntheti el, magának a költőnek nyilatkozatával van-e dolgunk, vagy valamelyik szereplő személyének kell tulajdonítanunk az illető nyilatkozatot.” Végül pedig szemléletesen és szemelvényekben világítja meg Gyomlay a költő és a cselekvő szereplő személy egymáshoz való viszonyát. Azt akarja bizonyítani, hogy bizonyos esetekben kétséges, vajon a szerző mondja-e el a szövegrészt, vagy inkább a hősnek a szavai-e azok. A Toldi I. ének 7. versszakában:

 

Ilyenforma Toldi Miklós gondolatja,
Mely sóvárgó lelkét mélyen szántogatja;
S amint fő magában, amint gondolkodik,
Szíve búbánatban összefacsarodik.

Mert vitéz volt apja, György is, álnok bátyja,
A királyfi mellett nőtt fel, mint barátja;
S míg ő béresekkel gyűjt, kaszál egy sorban,
Gőgösen henyél az a királyudvarban.

 

nyilvánvaló, hogy a második négy sor Toldi gondolatait tartalmazza, ellenben vitatható, vajon Arany szavai, vagy inkább Toldi eszmélkedései-e azok. Gyomlay találóan jegyzi meg, hogy „a Toldi nevében beszélő és az ő keserűségét átérző szavaló akár a saját mellére üthet az ő névmás kiejtésekor. A költő nevében szavaló előadónak higgadtabb hangot és mérsékeltebb taglejtést kell használnia. Az ilyennek az ő névmás ejtésekor a képzeletében előtte álló Toldira rá lehet mutatnia az ujjával.”

A kérdés ismerete ma lényegesen előbbre van, mint 40 évvel ezelőtt, bár magyar viszonylatban az említetten kívül más tanulmányt nem ismerünk. Nem célunk itt, hogy a megelevenítő függő beszéd jeleit részletesen tárgyaljuk, csak egész röviden óhajtjuk összefoglalni főbb sajátságait. A megelevenítő függő beszéd létrejöttéhez a függő beszéddel szemben szükséges a kötőszó kiesése, hogy a függő beszédet bevezető ige ne legyen tárgyas (ne legyen egyike a verba dicendi és sentiendi-knek); a függő beszéddel szemben e szerkezetben lehetséges bizonyos beszéltnyelvi sajátságok megőrzése: felkiáltások, érzelmi aláfestettségű szavak szerepelhetnek, végül pedig igen fontosak az állítmány időhasználatában bizonyos eltolódások, amelyeknek főleg a francia imparfait használata szempontjából van jelentőségük.

Ismeretes a filmtechnikusok azon megelevenítő eljárása, amellyel a cselekmény folyamatába más síkú cselekménysort ékelnek be. Az egyik szereplő-személy példának okáért visszaemlékezik és előadja emlék-élményeit. Az emlékek felelevenítését beszéd formájában is elég meggyőzően lehet érzékeltetni: az előadó taglejtésével, hanghordozásával, arca és szeme játékával előadhat úgy egy régebbi történetet, hogy az előttünk teljesen érthetően, sőt érdekesen, színesen jelenhet meg. S mégis rendszerint más eljáráshoz szokás folyamodni a puszta közlés helyett. Kezdetben még látjuk a beszélő szájmozgását, hallunk néhány kiejtett mondatot, majd az arc fokozatosan eltűnik a vásznon és következik a szereplő által elmondott visszaemlékezés, emlékélmény dramatizált előadása. Az élmény szereplői, akik pedig csak az elmondás révén léteznek, mintegy varázsszóra megelevenednek, testet öltenek, s bár az eredeti filmtörténethez semmi közük, hisz rövidesen eltűnnek a homályban, hogy többé elő se kerüljenek, éppúgy mozognak, tesznek-vesznek, ugyanazon a síkon léteznek, mint a történet eredeti, szabályos szereplői, akik a főcselekményt megvalósítják. – Ez a példa megvilágítja a megelevenítő kötött beszéd lényegét. Miről is van szó? A tulajdonképpeni történetbe beékelődik egy közlés-tartalom, amely azonban megelevenedik: a közlés-tartalom szereplői eljátsszák, dramatizálják az író mondanivalóját, de úgy, hogy azért az önállósult cselekmény, az azonos-síkú új cselekmény függésben marad attól a cselekménysortól (az író közlésétől), amely az egész regény alapanyagát alkotja.

Ha most a fent idézett Krúdy-példákra gondolunk, nem fog nehezünkre esni az ismertetett mondattani sajátságok szemléltetése. Az első példában a megelevenítő függő beszédet az alábbi utalás vezeti be:

Az embereket csupán messziről láthatni, mint a középkori várkastély ablakából a fóliánsai között élő könyvtáros látja ólomkarikás ablakon.

Az író elmélkedése végeredményben folytatódhatnék, azonban nem ez történik, a középkori könyvtáros kerül sorra és már nem az író beszél, hanem a könyvtáros mondja el, gondolja át benyomásait, amelyekre könyvtára ablakából tesz szert, a középkori tájra kitekintve. A könyvtáros gondolatait nem vezeti be tárgyas ige és kötőszó, pl. ilyenformán: János barát gyakran tekintgetett ki ablakából és időnként látta, hogy a kanyargó országúton az emberek a vásárra igyekeznek, koldusok tarka rongyaikban, stb. Nem, erről szó sincsen: az átmenet hirtelen következik be. Az előadásmód is megváltozik, hasonló lesz az élő beszédhez, mely mentes a stiláris bonyolultságtól, szereti a mellérendelést és a rövid mondatokat: a stílus megelevenedik (koldusok tarka rongyaikban, bársonynadrágos, piros mellényes lókupecek, cipót visz a hátán az ősz hajú, sandaszemű vásári tolvaj, fiatal nők lesütik szemüket, stb.) és az egész gondolatsor úgy jelenik meg egymás mellé helyezett mellérendelt mondataival, mint valamely festményen a szeszélyesen, különösebb, látható cél nélkül egymás mellé rakott színfoltok. amelyeknek együttes értelme azonban mégis érthető egész.

A második példában az utolsó mondat így hangzik:

Nagybotos Viola egyedül csavargott a bástyasétányon és legkedvesebb gondolata az volt, hogy vallást alapít a nők ellen, vagy ligát, megvédelmezésére a szegény férfiaknak. Egyszerre három kedvese hagyta el.

Nem meglepő, ha a rákövetkező részben az író helyett Nagybotos fog elmélkedni, belső monológ formájában részletezve azt, amit közvetlenül a megelevenítő függő beszéd után egyenes beszédben, tömör felkiáltásban juttat kifejezésre:

– Szegénykék – sóhajtott fel Nagybotos a bástyasétányon, mert mindegyik nőről tudott valami megható, szentimentális vonást, ami a kivégzéstől megmentse hölgyeit.

A harmadik példában az utaló mondat nem a megelevenítő függő beszéd előtt, hanem utána foglal helyet. Melléki Ida asszony néhány dalt énekelt, amelyre mindnyájan emlékeztek a társaságban. Az író ezen tárgyilagos, múltban álló közlése után minden előzetes jelzés nélkül csupa jelen idejű állítmány kezd szerepelni: a cselekménytől teljesen független, réges-rég történt események lepik meg az olvasót, amelyeket az első pillanatban nincs hová lokalizálni. Néhány sorral lejjebb értesülünk csak arról, hogy ez a cselekménysor a járásbíró elbeszélése. A járásbíró ugyanis Melléki Ida asszony éneke alatt, az ének hatására felelevenítette ifjúkori emlékeit: a színházat, az akkor még fiatal Melléki kisasszonyt, a színházi öltözőt és felszerelését.

A negyedik példában Evelin mosolygása vezeti be a megelevenítő függő beszédet. A mosoly olyan beszédes, mintha mondani akarna valamit, s az író félreáll, hogy helyét a mosolygó Evelin elegye át. És Evelin elkezd álmodozni, elkezdi szövögetni jövő terveit, jövő élete ábrándos fonalát. Milyen költőietlenül hangzanék itt a függő beszéd ilyenformán: Evelin mosolyogva mondta, hogy télen majd szánkázni fognak, disznót fognak ölni, korcsolyázni fognak a Tisza berkei között, hogy majd várni fogják a megviselt karácsonyi újságokat hozó gyalogpostást, stb.

Példaképen idézünk olyan esetet, amelyben az író nem nyúlt a megelevenítő függő beszédhez, hanem megmaradt a szokott, kötőszavakkal terhes egyszerű függő beszédnél. A hatás, a hangulati atmoszféra, lelkünkre tett benyomások nem olyan teljesek, mint a fenti példákban:

Szájához illesztette a palackot és hosszút, boldogot kortyintott belőle. Amíg a bor torkán leszaladt: édes őszi illatot érzett, – Leonóra illatát: régi évszámmal ellátott, mohos présházat látott, amelyből a kékkötényes vincellér most gurítja a buta, kövér hordót, mint Leonóra piros kendővel lekötött fejjel forgolódik a szabad tűzhely körül, amelyből kesernyésen szálldos a venyige füstje. Látta aztán saját magát is, piros arcú, ezüstszínű öregemberként egy karosszékben üldögélve,...

Végezetül nagyon fontos kérdésre kell választ adnunk: nem elegendő ugyanis, hogy meghatároztuk az alkalmazott stílusformulát és azt alaki szempontból elemzés alá vetettük, igyekeznünk kell ezen túlmenően megtalálni a lélektani, belsőleg determináló okokat. melyek az írót éppen ezen stílus-sajátság használatára indítják. Ne felejtsük el, hogy az író bátran élhet a másik két közlésmóddal: az egyenes és függő beszéddel és voltak igen nagy stiliszták minden nemzet irodalmában és minden irodalmi korszakban. akik az említett két lehetőséggel teljes mértékben beérték. Milyen helyzetek azok, melyek azok a belső, lélektani: a közlés tartalmával összefüggő okok, amelyek következtében a megelevenítő függő beszéd időnként előtérbe nyomulhat a másik kettő rovására? Nem gondolunk itt bizonyos, a történeti mondattan eleve determinálóan ható tényeire, melyek pl. eleve megakadályozhatták érvényesülését. A 17. sz. francia írói a klasszikus körmondat, a kötőszavakkal szerkesztett prímér és szekundér alárendeléseket halmozó stílus divatozása idején alig nyúltak a megelevenítő függő beszéd kötetlen formáihoz, Boccaccionál és az ő stílushagyományait folytató közép- és újkori olasz novellistáknál teljesen ismeretlen ez a szerkezet, ellenben a klasszikus mondatszerkesztést nem kedvelő La Fontaine szívesen él vele.

A történeti tényeket tehát figyelmen kívül hagyjuk: eleve adottnak vesszük a megelevenítő függő beszéd számára kedvező mondattani és stiláris légkört: ezek után azt fogjuk kutatni, melyek azok a közlési tartalmak (illetve egyúttal: belső, lélektani élmények), amelyek fennforgása esetén leginkább tud érvényesülni, leginkább kerül sor alkalmazására.

Az eddigi kutatások szerint leginkább akkor szerepel megelevenítő függő beszéd, amikor a közlő személy kifejezésre kerülő gondolattartalmai nemcsak intellektuális vonatkozásúak, hanem éppen ellenkezőleg, elsősorban képzeleti, érzelmi elemekkel töltöttek. Így olyan cselekmények, látomások, élmények, amelyek érzelmi feszültséget, izgalmi állapotot idéztek elő a közlő személy (az író) lelkivilágában, mintegy fokozottabban igénybe vették a képzeletét, szívesen kerültek közlésre megelevenítő függő beszéd formájában. Jellemző a Buddenbrooks c. regényből idézendő alábbi példa, amelyben a fiatat Hanno Buddenbrook izgalmas élménye kerül közlésre az iskolai feleltetés kapcsán:

Most Mantelsack dr. állásközben keresztbe rakta lábát és noteszében lapozott. Buddenbrook Hanno előrehajolva ült és a pad alatt kezét tördelte.

Idáig tart az író elbeszélése: most következik sorra a feleléstől remegő diák lázas lelkiállapotát tükröző gondolatsor.

A bé, a bé betű volt soron. Mindjárt elhangzik a neve, ő fel fog állni, de nem fog egy sort sem tudni, botrány lesz, hangos, szörnyű katasztrófa, bármennyire jókedvű is legyen az osztályfőnök... Ezek az órák kínosan hosszúra nyúltak. „Buddenbrook” ... most azt mondja, hogy „Buddenbrook” ... „Edgar” , szólt Mantelsack dr.

Az érzelmi, affektív motívumok döntő szerepe a megelevenítő függő beszéd alkalmazását illetően Krúdy sem kivétel. A tőle fentebb idézett, más célt szolgáló példák egyöntetűen bizonyíthatják álláspontunkat. Az alábbiakban a kérdés illusztrálásába egész részletességgel bele fogunk menni és látni fogjuk, hogy az affektív háttér Krúdynál szinte teljes egyoldalúsággal az álomképek, az álmodozás síkjából adódik. E szerint megelevenítő függő beszéd van Krúdynál általában, ha a közlés tartalma, a közlő személy lelkét megrázó vagy elandalító álmodozásból fakad. – Az ez alkalommal idézésre kerülő példában az álmodozásnak határozott célja van: a jövőre irányul, egész életprogram rejtőzik benne (azonban, mivel tudjuk, hogy nem fog megvalósulni a terjedelmes felsorolás, mely olyan aránytalanul viszonylik a végeredményhez, hatása erősen ironikus):

Ezután nemsokára történt, hogy Végsőhelyi Kálmán elhagyta a Veterán szívringató és lélekaltató bolthajtásait, miután belsejében azt érezte, hogy csodálatos változáson ment keresztül. Ezután soha nem ácsorog kártyaasztalok körül, az utcán elkerüli értéktelen, könnyen eléldegélő és szemhunyorítás nélkül a halállal cimboráló pajtásait, kibékül nagybátyjával, egy falusi sündisznóval, akitől már nem lehetett egyetlen fillért sem kipréselni, vizsgáit rendben lerakja és ügyvédi irodát nyit Pesten a belvárosban. Minden élet céltalan és nyugtalanító, amely a családi boldogságot nélkülözi. Asszonyt vesz, – a Józsefvárosból, – ahol Evelinnel megismerkedett. Jó lakatot csináltat az ajtókra, nyitva tartja a szemét, csak a Nemzeti Színházba viszi a feleségét, a budai korzóra mennek sétálni, kis bölcső fölé hajolnak, halkan éldegélnek, minden gondolatról beszámolnak, együtt fényképeztetik le magukat és vasárnap délután kirándulnak a farkasréti temetőbe, ahol atyafiaik nyugosznak. Jó konyha lesz, ízes pecsenye, tiszta asztalkendő, puha ágy, ébresztő óra és boldog, csendes nappalok. Lesz idő az ősz és a tavasz szépségeinek a megfigyelésére. Hangos szó nem kergeti el a házból a nyugalom néma madarát. Legfeljebb a varrógép pörög, a postás csenget és pénzt hoz. Egy nyugalomba vonult öreg szomszéd átballag vacsora után és meséket mond a porosz hadjáratról. A háziorvos csak politizálni jár el a házhoz és délután kávét isznak a felesége barátnői, józsefvárosi, cekkeres öregasszonyságok.

Így folytatódik Végsőhelyi lelkendezéseinek, álmodozásainak közlése még jódarabon keresztül – megelevenítő függő beszéd formájában, míg végül az író maga veszi át a szót és megjegyzi:

minden hajnalon így fogadkozott Kálmán, boldog megtisztulással tért aludni, míg este lett s mindent elfelejtett ismét a jóravaló határozatokból. (Napraforgó, 19, 66-67).

Vannak azonban más típusú álmok és álmodozások, olyanok, amelyek nem irányulnak valamely jövőbeli helyzetre, életprogramra, tartalomra, hanem a léleknek titokzatos, tudatalatti rétegeiből származnak. A révület ködfátyolán keresztül csodálatos dolgok merülnek fel a közlő képzeletében, amelyek mitikus és meseszerű légkörrel vonják be az író előadását. Az idézendő példa éjjeli utazással van kapcsolatban; érdekessége a titokzatos légkörön kívül az is, hogy maga a közlő személy nincs pontosan meghatározva: mindnyájan, a vonatban ülők – kollektíve érzik, ízlelik az éjszaka leple alatt, a kerekek egyhangú kattogása, a kalauzok monoton állomáskiáltása mellett – ezeket a közös tudatuk mélyéből felszálló, palackbazárt kísértetekhez hasonló, az emberiség ősi, közös tudatában mind ez ideig bezártan élő vízióképeket.

Éjjel – alvó, panoráma-képű, holdas, népmese szomorúságú magyar falvak mentén mendegélt a vonat. Álmos, halottas kocsi mögött bólongató vasutasok lépkedtek el az állomások előtt, mint a néma, utcai járókelők a színpad hátterében; a városkák neveit úgy kiáltotta a vonat elején a konduktor, mint félálomban halljuk az imént leejtett regénykönyv végső szavait, a reménytelen boldogtalanság teregette a megholt menyasszonyok csaláningét a rétekre, – az erdőben a bűvös vadász kopói hangtalan ugatással űzik a szarvasgímet, egy nagy tó fehérlik balról, mint a másvilág és a parton a vízbefúltak lelkei kis fekete szárcsák, alvó vadkacsák módjára a szárnyuk alá dugják fejüket, magányos parkban romba dőlt kapubálvány mellett fehér asszonyárnyék, valaki, egy csuklyás, fiatal férfi titokzatosan leszáll a vonatról, a túlsó oldalon, hogy majd a hajnali vonattal ismét továbbutazzon; mond, szeret, sír és esküszik, szavak jönnek ajkára, amelyeket azelőtt nem ismert, képzetek szívében, amelyekről fogalma sem volt, holdvilágtánc, délibáb, almavirág-lepkék a szeme előtt, amíg a csendes kert mögött vásáros kocsi ponyvája alól kidugja lábát a hajnal, – és ekkor az éjjeli vonaton, mélázó szüneteket tartva, beszélgettünk az elmúlt nyárról, szerelemről... (Pest a világháborúban, 1943, 25 l.).

E példában az író szavai nyilvánvalóan az idézett rész elején és végén foglalnak helyet, a középső rész mindannak a víziónak a tartalma, amely egy titokzatos és különös éjjeli utazás folyamán a felfokozott képzeletű személyek lelkében támad.

Hasonló az előbbihez egy rövidebb példa, amelyben az író kifejezetten megmondja az álomról, hogy az telve szokott lenni „megfejthetetlen” tartalommal és mutatóban mindjárt színes és meglepő asszociációkkal lép elő:

Az álom mégis telve volt megfejthetetlenül szép képekkel, piros bajuszú kisemberekkel és szán csilingelt valamerre, kis falvak tornyaiban lakodalmi harangozás, pajkos falusi fiúk másznak át a palánkokon és a vörös bajuszú kisember egyszerre csak rongyos vándorló által eldobott fakó kabátját veszegeti magára, tavaszodik, fél az olvadástól – és a kedves nő ajka szemére tapadt: Álmodj tovább a hóemberekkel. (Aranykézutcai szép napok, 28 l.).

A befejezésül idézendő példa a képzelet játékának újabb oldalát mutatja meg. A történelem egy korszakára van szükség, hogy az álmodozás testet öltsön: talán szimbolikus jellegűek ezek az álomképek; ilyen volt dolgozatunk elején az Őszi utazások a vörös postakocsin c. regényből idézett, középkori vonatkozású megelevenítő függő beszéd példája, amely a fóliánsai közt élő könyvtárosra vonatkozott; – talán csak a romantikus díszre van itt szükség, hogy az álmodozás határozott irányt vegyen.

Blankának hívták és már harminc esztendős volt. – Mintha egy félig romba dőlt vár toronyablakában üldögélt volna, a sokat próbált falakat enyhén födi be a repkény, mint az elhagyott sírokat a bolyongó emlékezet, a vár alatt csillogó és rongyos lovagcsapat vonul el, talán éppen a szentföldről jönnek a daliák és a fájószívű férfiak meg-megállnak a toronyablak alatt, hogy az álombeli nő kárpótolja és megvigasztalja őket azokért a nőkért, akik hosszú utazásuk alatt kést vertek a szívükbe, miután az éjszaka mámora és a szerelem elmúlott; kondor feketékért, mélyszemű barnákért és fehérnyakúakért, akiknek kövérkés álla alatt a megvillanó test szinte bolonddá teszi az élőfát is. (Aranykézutcai szép napok, 94).

Az elmondottak által, úgy hisszük, sikerült némiképp megvilágítani a Krúdy-stílus egyik lényeges alkatrészét, a különös terjengős, sokszor végeláthatatlanul hosszú mondatszövevényt, amelynek az a sajátsága, hogy mégis rövid mondatokból tevődik össze: az irodalomtörténeti impresszionisták által annyira magasztalt Krúdy-” dallam” , amelynek számos kis tételét szoros egységbe vonja a modern próza nemrégiben felszínre került stílusreformjainak egyike: a megelevenítő függő beszéd létezik tehát. A mellérendelő, sokszor praktikusan, kötőszavak nélkül szerkesztő Krúdy stílusa szervesen kapcsolódik e tekintetben az európai stílusáramlatok „impresszionizmus” néven ismert jelenséghalmazához.

 

 

II. A mellérendelésre való törekvés kiindulópontul szolgál számunkra akkor, amikor Krúdy másik jellegzetes stílusképletét akarjuk meghatározni. A másik „formánál” is koordinálásról van szó, a háttér és a vezérlő motívumok azonban gyökerében mások, mint a style indirect libre esetében, ahol a belső monológ, az író és a közlő személy közti ingadozás létesíti a mondatok kötőszótlan mellérendelését, A másik módszernél is mellérendeléses mondatok szerepelnek, azonban a mondatok elosztása bizonyos szabályok szerint történik, amelyek a szónoki beszédből erednek, ahol szükséges volt az előadásmódnak bizonyos zengzetességet, „dallamot” kölcsönözni. Azt találjuk ugyanis, hogy bizonyos mondatrészek azonos helyzetben ismétlődnek, sokszor többszörösen is.

Ez alkalommal Krúdy jól bevált, régóta alkalmazott stílusmegoldáshoz nyúlt, olyan stílusképlethez, amelyet Norden, Die antike Kunstprosa, 1909. c. művében sűrűn emleget. Norden ott szembeállítja a klasszikus és késői latin irodalom két ellentétes stílustörekvését, amelyek közül az első, a cicerói stílus, főleg melléknévi és főnévi igenévi szerkezetekkel, továbbá a főmondatba különböző pontokon szabálytalanul beágyazódó mellékmondatokkal, illetve a mellékmondatokból kinövő újabb mellékmondatokkal dolgozik. A késői latin, római és afrikai keresztény írók a concinnitást, a zengzetességet a halmozás által akarják elérni: a feltétlenül szükségesre csökkentik az igeneves mellékmondatok hálózatát, nagymértékben leegyszerűsítik s mindezt azért, hogy az azonos szintaktikai helyzetben lévő mondatrészek, illetve azonos módon elhelyezkedő mellékmondatok kétszeres, háromszoros ismétlődése könnyűszerrel bekövetkezhessék.

A két stílusmegoldás, illetve a köztük levő időközi harc, majd hol az egyik, hol a másik felülkerekedése, nemcsak a latinoknál fordult elő, hanem integráns részévé vált a modern népek prózastílusának. Az olaszra nézve a 14. században a szerző mutatta be a két irányzat érvényesülését, vetélkedését, illetve Boccaccionál és a reneszánsz prózaíróknál a cicerói formák győzelmét, megmagyarázva a stílusmegoldások technikai kérdéseit is.² Sperber³ rámutat, igaz, csak a felszínen mozogva, a német barokk és felvilágosodás kora némely mondatszerkesztő sajátosságára, aláhúzva a barokk mondatszövevény kötőszavas és alárendeléses típusát. A magyar irodalomban ez a fontos prózatörténeti kérdés mind ez ideig még nem nyert megnyugtató elintézést.⁴ – Mondottuk már, hogy Krúdy prózája kerüli az alárendelő szerkezeteket: háttérbe szorulnak a mellérendelt mondatok javára, amelyek kétféle irányító szempont hatóereje szerint rendeződhetnek. A megelevenítő függő beszéd körébe tartozó megoldásokat ismerjük: a ritmikus próza⁵ a maga részéről kimeríthetetlen lehetőségeket rejt magában. – Feladatunk a továbbiakban az lesz, hogy pontosan meghatározzuk, csoportosítsuk a Krúdynál fellelhető típusokat. Lássunk mindenekelőtt egy jellegzetes példát:

A tücsök csak énekelt.

Énekelt azoknak, akiknek egyéb örömük nem volt már estéjükön, mint kovácsműhely csengő kalapácsainak hallgatása.

Elringatta azokat, akik már nem tudnak megnyugodni bűs fejükkel semmilyen nő ölében se. A szemük láz, a szívük seb, az ajkuk jég, az álmuk a börtönök lakóinak álmával azonos. A boldogtalanokat mulattatta a tücsök.

Dalt mondott a hosszant hallgatónak, a csillagváróknak, a szótlan búsaknak, a panasztalan némáknak, a sötétlő kertbe meredő szeműeknek, az őrület fantomjaival viaskodó dézsafejűeknek.

Ciripelt azoknak, akik évek óta várják, hogy a kapu előtt megjelenjen a levélhordó, valamely olyan üzenettel; amilyent csak egyszer lehet kapni az életben. Vagy megálljon egy kocsi, benne utazó, akit szívrepesve várnak a tunyán elmúladozó évek.

Danolgatott a tanyák, kerti házak, lugasok, toronyszobák magányos lakóinak, akikre sohasem nyitja rá senki az ajtót, bár ők ezt napjában százszor elképzelik.

Himnuszt fújt az ágyak sóhajtozó, nyögő betegeinek, a lábtörötteknek, a kuckóban guggoló bénáknak, a mankójukkal homokba író sántáknak, a végképen megsiketülteknek és a mélázó, figyelmező vakoknak.

Szép hangokat pengetett az életuntnak, aki csak akkor áll töltött vadászfegyverrel az ablaknál, midőn a hold merőlegesen néz le az udvarra, a kutyák veszettül ugatnak: hátha megjelenik az őszi éjszakában egy árnyék, amelybe bele lehet lőni a töltést, ahelyett, hogy önmagába lőne?

A tücsök tehát mindenkinek a szívében lakott, aki nem volt az élet kiválasztottja, boldog ember... Talán nincs is boldog ember a világon. És így a tücsöknek igen sok házikója volt Magyarországon (N. N. 10.).

Prózaritmus jön létre azonos helyzetben lévő mondatrészek: alany, állítmány, tárgy, de mindenekelőtt és legtöbbször a határozók ismétlődése által. Ezen az egyszerű nyelvtani tényen alapszanak a sokszor olyannyira bombasztikus hatású szerkezetek, amelyek időnként alkalmasak – tartalmuk köznapiassága miatt (az ellentétes hatás következtében) – a komikum kihangsúlyozására is.

Még reménykedett, hogy porciója nem tellett be: valahol várakozik reá egy tarka szoknyácska, amelynek meglendülésére, megrázására visszatér étvágya a véresre sütött húsokhoz, a fanyar mustárokhoz, a hagymafejekhez és a ropogós retkekhez (Szindbád megtérése, 49).

Ismertem sok kis magyar fürdő kopott evőeszközeit, csizmás pincéreit, savanyú borait, dohos szobácskáit, töredezett zsalugátereit, ólálkodó csizmahúzóit, elmélyedt, esős délutánjait, melankolikus estéit (amikor a fürdővendég ráér a hosszú levelek írására), megváltó énekes madarait a hajnalodásban és a séták boldog élveit (N. N., 56).

A prózaritmus legjelentősebb tényei azonban fő- és mellékmondatokhoz fűződnek: nemcsak mondatrészek, hanem maguk a mondatok egymáshoz való viszonyában is tapasztalunk állandóan visszatérő, jellegzetes ismétlődéseket. A lényeges itt éppen az, hogy meg kell pontosan állapítani, miként jönnek létre az ismétlődések, illetve mely elemek ismétlődése idézhet elő parallelizmust a mondatok között. Az ismétlődések két szempontból tekinthetők: fontosak bizonyos alaki és bizonyos tárgyi követelmények. Az előbbiek közül leglényegesebb az a feltétel, hogy „azok a mondatrészek, amelyek ismétlődése folytán a ritmus kialakul, azonos helyzetben legyenek; például, ha az első állítmány a mondat elején van, a második vagy a harmadik mondat állítmányának is ugyanott kell lennie”.⁶ Megvilágításképpen álljon itt az alábbi Krúdy-idézet:

Szerette a dalokat, amelyeket a cselédlányok a vízmerítő-kút körül vagy a tollfosztásnál énekeltek. Szerette a befüggönyözetlen ablakokat, amelyek alatt sokáig leskelődött, ha asszonyféle vetkőzött az ablak mögött. Szerette ősszel a régi borházakat és a szedőasszonyokat. Ám legjobban mégis a délutáni álmát szerette, amikor az ebédutáni hangulatban a legfurcsább dolgokat szokta álmodni (Szindbád ifjúsága, é. n. 119).

A tárgyi követelmények közül igen fontos két-két tag következetes egyezése. Elegendő lehet esetleg egy tag tökéletes azonossága mellett a másik tag alaki egyezése helyett a jelentésbeli rokonság.

1. Az első megoldás esetén az alanyok és állítmányok egyezése mellett más ismétlődés is előfordulhat, persze ritkán. Leginkább azonos módon beékelődő jelzői mellékmondatok szerepelhetnek, mint többlet-ismétlődések.

Csókolt, izgatott húsos nyelvével, amelyről most eltűntek a mindennapi szavak, mint elröppen a verébcsapat. Csókolt a fogaival, amelyek máskor oly tündökölve villognak, mint a ragadozóé. Csókolt a torkával, amelyből elfutamodtak a hazugság, a mesterkéltség, a csalfaság hangjai, csak egyetlen búgás maradt ott, a gyönyör, a szerelem búgása, nyögdécselése (Hét bagoly, 1922, 203).

2. Krúdy által is igen kedvelt az a világirodalomban széltében elterjedt megoldás, amikor az alanyok alakra és jelentésre azonosak, az állítmányok pedig végeredményben különböznek, úgy azonban, hogy jelentésileg összetartozzanak: rendszerint valamely érzelmileg determinált jelentésskála egymásután következő jelentésfokait képviselik. Az alakiság szempontjából nagyon fontos, hogy az állítmányok mondatbeli viszonyai azonosak legyenek, tehát azonos módban és időben álljanak, illetve, miként az alábbi példa mutatni fogja: ha az első állítmány tagadó alakú, valamennyinek tagadó alakúnak kell lennie.

Bemutatunk egy tízes ütemű szerkezetet: az alanyok végig ugyanazok, az állítmányok folyton fokozódó tempóban ugyanazon jelentésskála egyes állomásait képviselik.

Nem mondhatják a dicsőséges korok harangjainak, hogy másképpen konduljanak a mennybeli szentekről elnevezett templomok felett, mint talán II. Rákóczi Ferenc alatt kondultak; nem mondhatják az óráknak, hogy más időt mutassanak és nem az elrejtett szíveknek, hogy ne érezzenek; nem fordíthatják ki a gondolatot, az álmot, de még a szót sem, amelyre mától fogva titkon tanítják a megszületendő gyermeket; nem tilthatják meg az imádságot, amely évről-évre lázadóbb, hogy végül megostromolja az eget; nem égethetik el a Károli Gáspár bibliájából a Jób szenvedéseit; nem semmisíthetik meg Vörösmarty verseit; nem törölhetik el a memóriákból ezer esztendő históriáját, sem a kálvinisták zsoltárait; nem tehetnek semmit, hogy Szűz Mária elvegye pártfogását a szegény magyaroktól; nem mondhatják, hogy Petőfi meghalt és nem kelhetnek versenyre a magyar kultúrával, amely bizonyosan fokozott mértékben, minden erők megfeszítésével, minden gyümölcsöző energia felhasználásával lendül új fejlődésnek, hisz oly szegények lettünk, hogy a tihanyi kecskekörmöt is meg kell ezentúl becsülnünk (Pest a világháborúban, 108).

3. Krúdy legkedveltebb, leggyakrabban előforduló ritmikus alakzata kétségkívül az előző, amikor azonos alany mellett az állítmányok ugyan különböznek, az alaki különbségeken túl azonban szoros jelentéstani összetartozás van közöttük. – Sokkal ritkábban előfordul olyan megoldás is, amikor nemcsak az állítmányok különböznek, hanem az alanyok is, azonban mind az alanyok, mind az állítmányok érzelmileg és értelmileg összetartoznak és csak intenzitásbeli, fokozati árnyalatok különítik el őket egymástól.

Gondoljon arra, hogy minden második ember szívbajos Magyarországon. Nem lehet az másként olyan országban, ahol a böjtöket kijátszák, tavaszkor is bundában járnak, májusban is fűtnek a szobában, nyáron is dunyhával takaróznak, éjjel-nappal pipáznak, a húsféléknek legzsírosabb részeit eszik, elég nekik egy nóta, hogy megszerelmesedjenek a mezítlábas szolgálóba, a városi kaszírosnéért komolyan szenvednek, a bort (mikor másként nem lehet) behunyt szemmel isszák, mindig azon törik a fejüket, hogy valami nagyot kacagjanak, a kezükkel szeretnek tisztátalan helyen kotorászni, a lábukkal belépnek a legnagyobb pocsolyába is, ha az szép lány ablaka alatt van, a szájukkal azért káromkodnak, mert az lelki örömet okoz nekik, az ujságot azért olvasnák, hogy a káröröm megvigasztalja őket más emberek gyarlóságán, a kutyákat egymásra uszítják, a kántornak a szakállát az íróasztalhoz pecsételik, a baglyot megvakítják, az idegen macskának üres dióhéjat kötnek a farkára, a vénasszonyt boszorkánynak mondják, falra ragasztott képekben csak akkor gyönyörködnek, ha a ház hátulsó kamrácskájában üldögélnek, a padlásra csak akkor másznak fel, ha kövér asszonyszemély megy fel előttük a létrán, a vásáron a lacipecsenyét a cigányszemű asszonytól veszik, holott tudják, hogy kész veszedelem, azt hiszik, hogy mindennapi polgári kötelességüknek eleget tettek, ha a bajszukat vasárnap kipödrik, néha kilencet ütnek egy dobásra a kuglizóban, ha hashajtót kevernek a muzsikus cigányok borába, ha nagyvásárkor a megyei székvárosban megfogdossák a trafikosnék kezét-lábát, ha épkézláb kerülnek haza valamely téli névnapról, ha egyetlen gomb sem hiányzik mellényükről, ha furkósbotjukkal oldalba üthetnek egy falusi kutyát, ha nagyot szívtak ott, ahol senki sem látja őket, ha álmukban kibeszélték mindazokat a fájdalmakat, amelyek nyomják őket, ha a sötétség beálltával az ágyba menekedhetnek mindazon veszedelmek elől, melyek a hátukat környékezik (Dudorászi, 118).

4. Végül pedig meg kell említenünk még egy Krúdy által szívesen alkalmazott stiláris képletet. Mind ez ideig a főmondatok elhelyezése állott a szerkesztés középpontjában. Egy alkalommal ugyan láthattuk (az 1. pont alatti esetekben), hogy a mellékmondatok szívesen tapadnak bizonyos rendszerességgel a párhuzamosan elhelyezett főmondatokhoz. A most tárgyalandó kategóriában nincs szó ritmikus főmondatokról: ezeket helyettesítik a mondatrész-ismétlődések: azonos helyzetben lévő szinonim szavak, mint fent. Mostani csoportunknál a kiindulópontot éppen ezek az azonos helyzetben lévő szinonim mondatrészek teszik, ezekhez kapcsolódnak amely, amellyel, amelynek, stb. névmás által bevezetett jelzői mondatok, amelyek általában azonos hosszúságúak és értelmük rokonságban van egymással.

A teknősbéka külsejű vasvári ügynök tehát vastag téli kesztyűiben, amelyeket mindig szabályosan egymás mellé illesztett, amikor levetette őket, mintha megmérni akarná szenvedésüket, duplán talpalt vízhatlan cúgos cipőiben, melyeknek az orra kissé felfelé kunkorodott, mintha a sok lépcsőfok, amelyeket Tiroli úr az életben megjárt, mind hagyott volna valamely nyomot a cipőkön, gyapjúharisnyájában, gyapjúingében, amelyet minden esztendőben már nyár végen beszerzett a legszolidabb cégnél, asszonyoskendőbe burkolt nyakával és kopottas télikabátjával, amelyre mindig vigasztaló szavakat kellett kitalálni, amikor a tél elkövetkezett – a vasgyári ügynök ballagott Szvoboda és Szeg irodája felé (Dudorászi, 1948, 17).

Mintha mindez, az egész élet csak arra való volna, hogy egykor egy karosszékből visszanézhessünk a régi országutakra, amelyeken lábnyomunkat behavazta a tél, kis házikónkra, amelynek ablakán a pók szövi a felejtés szemfedőjét a régi arcokra, amelyek úgy vándorolnak el egy öregség emlékezete előtt, mint a folyó hullámai, az emberképű hegyek a felvidéken, őrházak a vonat ablakából (Pest a világháborúban, 51).

Kocsma? Csak a vidéki ember tudja, hogy mi vagy te igazában, a petróleumlámpásoddal, amely tán még a bederesedett ablakon át is visszahívogat a temetőből; kéményeddel, amely mindig úgy füstölög, mint szójárása egy tarka, ráncos szoknyájú, barátságos nőszemélynek, ajtóddal, amelynek nyílásával a friss éjszakai hideggel idegen, víg, okoskodó, vidámkodó, nyiladozó emberek nyomulnak be, mindegyiknek más és más verkli a kabátja alatt, amelynek zenedarabjait lejátszadozza a kocsmaasztal mellett, – okoskodik, vidul, ugyanazokat a dalokat énekli, végül hazamegy a temetőbe. (N. N., 36 l.).

5. Érdekes megjegyezni, hogy Márai, akiről általában azt hiszik, az impresszionista kritika megállapításai folytán, hogy Krúdy stílusát kongeniális beleérzéssel, a lehetőséghez képest hűen és megbízhatóan utánozta Szindbád hazamegy c. művében, egy nagyon fontos körülményre nem ügyelt, mégpedig arra, hogy Krúdy ritmikus prózája kerüli az alárendelést, a cicerói stílust. Krúdy mondatszerkesztése kizárólag a párhuzamos hagyományokhoz kapcsolódik. A megíratlan magyar stílustörténet, amelynek nemlétéről Zolnai Béla is felpanaszló említést tesz idézett cikkében, nem engedi megállapíttatni velünk, milyen magyar elődöktől tanult e téren, de elemzésünk nyomán nem lehet senki számára kétséges, hogy az egymásba fonódó mondatok szövevénye, az alárendelés, a mellékmondatból kiinduló újabb mellékmondat (ezekkel egy időben a főmondat másik részén keletkező másik mellékmondatnak hasonló szekundér mellékmondata lehet): egyszóval a kötőszavakon alapuló, az ismétlődéseket nem szívesen tűrő bonyolult, valóban klasszikus, cicerói, boccacciói körmondatrendszer nem talált szíves fogadtatásra Krúdynál: számtalan művében talán sohasem találnánk nyomát az efféle szerkesztőmódnak.

Márai, aki idézett regénye elején mértéktartóan kezeli a mondatszövevényeket, később nem tud ellentállni a kísértésnek és – bár fenntartja a ritmikus képletek vázát – túlkomplikálja a részleteket és a párhuzamosan elhelyezkedő mondatokból egyszerre csak minden oldalon primér és szekundér mellékmondatok kezdenek kinőni. Számtalan bizonyítékot találhatunk a regény 100-tól 150. lapjáig terjedő részletében, főként pedig ott, ahol Szindbád írói működősének érzelmi, lelki okadatolását szolgáltatja. Legtöbbnyire azzal kapcsolatban fordulnak elő az alábbi példához hasonló mondatszövevények.

Írt a Tabánról, ... melynek fülharsogtatóan hamis romantikáját a hajós szívből megvetette, de senki sem tudta nála jobban, mit éreznek az ömlengő szerelmesek, mikor végigmennek a szűk utcákon s a múlt és a Tabán ürügyén a férfi a kisasszony csípőjét szorongatja s akkorákat hazudik, hogy a ráctemplom harangja ijedtében ütni kezd, mintha vészjeleket küldene szét a világba (Márai, Szindbád hazamegy, 1940, 136 l.).

Írt, mert le akarta kótázni a tücskök zenéjét, melyek Szent György napján kezdik és a hévízi békák koncertjét, melyek az Anna-bál éjszakáján olyan konokul brácsáznak bele a rezgőcsárdás lampionos, izzadt, rikkantó és önkívületes fergetegébe, mint a kívül rekedt cigánypurdék, akik már tudnak cincogni az apák hangszerén, de nem szabad még beülniök a bandába (Márai, Szindbád hazamegy, 140).

A módszer, a váz és az alapgondolat Krúdyé. A bonyolultság, a ritmikus prózát klasszicizáló körmondatba átcsúsztatni akaró törekvés azonban Márai stílusötleteit tükrözi.

Krúdy stílusának megértése felé az első lépés mondatszerkezeteinek értelmezése, amely különleges szakmai szempontjai miatt a nyelvész hatásköréhez tartozik, az ő munkaterülete. Ezután végre egyszer sor kell, hogy kerüljön különös jelzőinek, hasonlatainak, metaforáinak magyarázatára, de ezek a kérdések inkább vágnak az irodalomtörténet író feladatai közé. Így lépésről-lépésre haladva, a két rokon szak vállvetett munkájával fog csak sikerülni, hogy egy szép napon szakszerűen és nem felszínesen, ahogy az irodalomtörténeti impresszionizmus tette, megírhassuk Krúdy stílusának elemzését, amellyel a magyar kritika napjainkig adósa a nagy írónak és stílusművésznek.

 

¹ Rónay György: A regény és az élet, 1947. c. tanulmánykötetében Krúdyról szólva szintén felveti az időproblémát az irodalomtörténész szemszögéből. „A műfaj bomlása – a cselekmény elveszése, az alkotó, erkölcsi idő fölcserélődése az esztétikai értékű idővel, tettek helyett hangulatok a regény gerinceként ... mintegy irodalmi tükre, irodalmi megnyilatkozása a lélek dekomponálódásának (287).”

^1a Gyomlay Gyula, Az átképzeléses előadás és az oratio obliqua Arany Toldijában Beöthy-Emlékkönyv 464.

² Herczeg Gyula, Boccaccio helye az olasz prózastílus történetében, Egyetemes Philológiai Közlöny, 71 : 41.

³ H. Sperber, Die Sprache der Barockzeit; ua., Die Sprache der Aufklärung. Zeitschrift f. Deutschkunde, 1929. 670–684 és 777–794 l.

⁴ Zolnai Béla Körmondat és tiráda c. tanulmányában (Minerva 8 : 92), bár a fejlődéstörténet három állomásának, a klasszikus, barokk és romantikus mondatszerkezetnek a fontossága kiemelésre kerül, az egyes korok mondatszerkezeteinek sajátságai nem kapnak pontos körvonalú, nyelvészeti taglalást (a barokk szövevényről és a romantikus tirádáról írott részeket pedig megzavarja a mondatszerkesztés pusztán nyelvtani tényébe belemagyarázott filozófiai szempont).

⁵ L. Rubinyi Mózes: Mikszáth Kálmán stílusa és nyelve 1910 (Ismétlés és ritmus c. fejezetét 17. l.) s különösen a 26. l.-t, ahol a szóhalmozásról van szó. „Itt fogalmak ismétlődnek, más és más árnyalatokkal. Ez szintén jellemzi Mikszáth stílusát, ha nem is olyan mértékben, mint az alaki ismétlés.” Alaki ismétlésen érti a szerző a közvetlen, közvetett, fokozó, nyomatékosító ismétlő módokat, amelyeknél minden esetben ugyanaz a szó szerepel: ,,homályban maradt minden, minden; dehogy küldte, dehogy; a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott; jaj úgy szégyenlem, de úgy szégyenlem – szólt elhalóan. A Rubinyi említette szóhalmozás a ritmikus próza körébe tartozik; s ha Mikszáthnál Rubinyi kevés példát is talált, a „tanítvány” Krúdy annál bőségesebben élt vele. Lássunk néhány Mikszáth-példát: Nézte ... azt a gyönyörű két szemet, amely ragyog, elborul, melegít, éget, világít és harmatozik; gyorsan tudott átváltoztatni vígra, szomorúra, megríkatni, megkacagtatni és extázisba hozni; végrehajtotta, tűzzel-vassal, furfanggal, erőszakkal, minden poklon keresztül.

⁶ Herczeg Gy., id. cikk, 44. l.

 

(Magyar Nyelvőr, 1951/5. 324-332. és 1951/6. 420-425.)