Íróink
nyelve
Század eleji prózánknak egy
impresszionista fordulatáról
1.
Radnóti Miklós jó negyedszázaddal ezelőtt Kaffka Margit stílusáról szólva
érdekes nyelvi felfedezést tett. Megfigyelte ugyanis az írónak egy általa
impresszionistának nevezett sajátos stiláris eljárását, melyet az alábbi
példával szemléltetett:
A szálló portása közömbösen
tisztelgett; majd halkan, bizonytalanul csendítve ütődött a feljárat fokaihoz a
sarkantyú, és két szolid fekete leánycipő könnyű toppanása kísérte a szőnyegen.
Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak, és mindketten utánanéztek,
amíg el nem tűnt a huszas számú ajtóban a pár, – e
sötét katonaköpeny és gyászfátyolos kicsiny kalap. Hátha testvérek! – mondta a
szobaleány hirtelen –, de aztán kinevette önmagát ezért (Radnóti Miklós: Kaffka
Margit művészi fejlődése. Szeged, 1934. Olvasható Radnóti Miklósnak
Tanulmányok, cikkek c. kötetében. Magyar Könyvtár, Budapest, 1956. 33).
A költő
az alkotó művész érzékenységével fontos stiláris jelenségre tapintott rá
értekezésében. A példa részletesebb nyelvészeti elemzése megvilágíthatja század
eleji nyugatos hangvételű prózánk egyik el nem hanyagolható jellemvonását. Az
idézett két szereplő: a katonatiszt és a hölgy szerelmi légyottra igyekszik. Az
írónő azonban nem nevezi meg őket, nem mondja meg nevüket sem, nem adja meg
külső ismertető jegyeiket, nem jellemzi őket. Nem mondja például azt, hogy „a tiszt
bizonytalan sarkantyúpengetéssel haladt felfelé a lépcsőn, a leány pedig
könnyedén kísérte gyászfátyolos kicsiny kalapjában, szolid fekete cipőjében”.
Nem így mondja Kaffka Margit, mert – mint Radnóti helyesen állítja – a látási
elemek kapnak döntő súlyt prózájában, és ezért a személyiség egészét, a
szemantikai szempontból elvont fogalmat (mely lehetne tulajdonnév, esetleg
foglalkozásnév, talán köznév) kisebb és feltétlenül konkrét egységekre bontja
fel. Az érzéki észrevevés szempontjából tekintetbe jövő (itt például a látási)
elemek helyettesítik a szereplőt. Azt is mondhatnánk, hogy az írónő a festőt
érdeklő részletekkel fejezi ki, alkotja meg a maga személyeit. Az idézett
példában a tisztet a sarkantyú, kissé tovább a sötét katonaköpeny; a leányt
pedig a szolid fekete cipő, illetve a gyászfátyolos kicsiny kalap határozza
meg.
Ez a
módszer filmszerű, mint ahogy ezt Radnóti is megjegyzi: „...a látási elemek
olyannyira dominálnak Kaffka Margitnál, hogy a képpel való kifejezés sokszor
már a film technikájával rokon. A film pars
pro toto elve érvényesül itt” (uo.). Képzeljük el,
hogy a Kaffka Margittól megörökített jelenetet filmre vennénk. Ebben az esetben
kezdetben alakok helyett egy sarkantyú, csizma, illetőleg fekete leánycipő
jelennék meg premier plánban a vásznon, hogy azután – ahogy a sarkantyút és
fekete leánycipőt viselő szereplők felfelé haladnak a lépcsőn és fokozatosan
megkisebbednek, egyre inkább kiformálódjék a két alak (mindaddig, amíg el nem
tűnik a szállodai szobaajtó mélyedésében).
2.
Ha figyelmesen vizsgáljuk az idézett példát, az alábbit tapasztaljuk: az írói
eljárásnak két lényeges mozzanata van: a) az élő személy (alany)
helyettesítése (több) élettelen tárggyal; b) a helyettesítés
következtében az állítmányi szintagmán belüli szemantikai viszony módosulása.
Csak akkor beszélhetünk a fejtegetésünk tárgyát alkotó, úgynevezett
impresszionista stilisztikai fordulatról, ha mindkét feltétel megvan.
Elsősorban
az alany helyettesítése lényeges. Tárgyaknak alanyként való puszta felsorolása,
anélkül, hogy helyettesítésről is szó volna, nem elegendő ennek a sajátos
fordulatnak a létrejöttéhez, bár nem tagadjuk, hogy a dolog természetétől fogva
impresszionista hatás így is elérhető. Az alábbi Babits-idézettől, bár nem
tartozik az elemzett sajátos impresszionista fordulat körébe, a vizualitás nem
vitatható el (s így az impresszionista hatás sem); de távolról sem uralkodik
oly mértékben, mint néhány később bemutatandó, a helyettesítés következtében
erősen vizuális hatású példában.
Fehér abroszok, fénylő ezüst
borstartók, fekete pincérfrakkok, festett, meztelen combok s emlők a fal
freskójáról, egy tarka hímzésdarab egy nőnek a válláról, egy kalap a fogasról,
arany asszír betűk, egy zenehang, egy hegedűnyak, egy zsidóvigyor, mint
kaleidoszkóp üvegmorzsái, forogtak előtte a táblabíró stilizált, fésült,
szakállas, finom mosolyú arca körül (Babits: Kártyavár 178).
A
példában a tárgyak felsorolása emeli a vízualitást,
sőt a pincérfrakkok és a zsidóvigyor esetleg helyettesítésként
fordul elő, míg a többi tárgy esetében nincs szó helyettesítésről. A példa
mégsem sorolható a mi kategóriánkba, melyben világosan, félreérthetetlenül
éreznünk kell, hogy az új alany kiszorított egy másikat, egy meghatározott, pontosan
megnevezhető-, körülírható személyt. Hogy történik ez, milyen eszközökkel?
Adataink
alapján számításba jönnek elsősorban a személyekkel kapcsolatban álló, azokra
többé-kevésbé jellemző a) ruházati tárgyak; b) egyéb, a személyi
használatra vonatkozó tárgyak a ruhadarabokon kívül; c) ritkábban, de
ezért bizonyos gyakorisággal valamilyen testrész. – Ezeket állítja be az író az
élő személy helyébe azzal a szándékkal, hogy a hagyományos jellemző és
meghatározó írói eljárást felfrissítse, az elvontabb, irodalmibb kifejezési
módot tárgyiasabbá, élénkebbé, színesebbé tegye.
Az a)
csoportban uralkodó kép a kalap, de a cipő, csizma és a kabát
is elég gyakori.
A vörösbegyszínű kalapka felfigyelt, valahol messze ... krákogó hangot adott
egy öreg fa (Krúdy: Rezeda Kázmér 42). – A melegebb tavaszi napokra a fekete,
púpos, igen fura szalmakalap jelent meg, s egészen a nyár végéig uralkodott
(Kosztolányi: Aranysárkány 27). – Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s
szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat
szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova (Krúdy: Vörös postakocsi.
1948. 14). – A kivágott lakkcipő vagy a narancsszínű, magas sarkú fűzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra (uo.:
116). – Rövid idő múlva egy barna kockáskabát imbolygott el a cukrászbolt
ablakai előtt (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 81). – És egyszer, mikor két
nehéz cipő jött le a főlépcsőn, s mi odaillantunk a tábla alá, s néztük
gondterhesen azokat a buta neveket... (Szép Ernő: Úri emberek vagyunk.
Válogatott elbeszélések. Magvető, 1957. 336). – És az a két recsegő,
tekintélyes cipő megállott, és megszólított bennünket (uo.). – A gyenge sárban csuszkálnak jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák, kicsi
csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leánytopánkák s közbe-közbe polgári
cúgos cipők – meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi cipellők, meg kapkodó,
szegény, mezítelen lábak (uo.: 116).
Más
ruházati tárgyak, mint: nyakkendő, bunda, kesztyű, harisnya, blúz, szalag stb.
is előfordulhat személyt helyettesítő szerepben. A most idézendő példában Szép
Ernő a különféle szabású és színű nyakkendőkkel jellemzi az államtitkári
előszobában várakozó kérelmezőket:
Az
államtitkár úr előszobájában ül Fehér Nyakkendő mindenféle más nyakkendő között
... Szerepel itt Öméltósága előszobájában vaskos selyemnyakkendő meg könnyed habos foulard,
meg azután egy-két hetyke csokor, hernyóselyem-é vagy
műselyem ... Egy skót kockás szövetből való hurkanyakkendőt is látni az
előszobában, puha gallér alatt (i. m. 403).
Ab) csoport rendszerint nem fordul elő
„tisztán”; a személyi használatra vonatkozó tárgyakon kívül ruházati tárgyak is
szerepelnek a példákban, sőt nemegyszer olyan példánk is van, amely az a),
b) és c) csoport sajátságait közösen tartalmazza.
Sohasem látott sártaposó csizmák,
nagy görbe kutyaütő botok, bundák, amelyek száz esztendő óta utaznak, kofferek,
amelyek valami vidéki állomáson hallgatták a hosszú éjszakákon a telegráf
hivatal csilingelését, és ebben megöregedtek: érkeztek ezekkel a vonatokkal a pasasérokon kívül (Krúdy: Az élet álom. 1957. 96).
Az
idézett példa az a) és b) csoport sajátságait közösen
tartalmazta. Meg kell jegyeznünk, hogy a b) csoporttól eltérően, mely –
mint említettük – nem igen fordul elő tisztán, a c) csoport önmagában is
gyakori, tehát jelentős számban találhatók olyan példák, amelyekben kizárólag
testrészek szerepelnek, főként a kéz, láb, fej, nyak, szem, derék, boka, kebel.
Tágabb értelemben ide számíthatjuk a haj, bajusz, frizura és hasonló fogalmakat
kifejező főneveket is.
Egy kezet láttam, egy torzultan
szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett
a levegőben, aztán ökölbe szorult, és siketítő csattanással vágódott a
billentyűkre, az ujjaimra (Kaffka: Válogatott művei. 1956. 414). – A borzas hajam
közt babrált az a fehér kéz, meghajoltam, és ő elfordult hirtelen (uo. 415). –
Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolkodó megjegyzést sem
tett estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas,
elhagyott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan
dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt (Krúdy: Vörös postakocsi. 1948. 17). – Aztán
felemelkedett a szürkülő, pomádés fej, és a hármas toka méltóságosan
elhelyezkedett a kemény galléron (Krúdy: Szindbád ifjúsága 15). – Ezeket a szív
alakú, érzéki, szinte mindig szerelmi vággyal lebegő arcokat mindenütt lehet
látni Pesten, ahol vígság és előkelőség van. Ezek a kerek nyakak és állak, ezek
a fürkésző, nyugtalan setét szemek, a hízásra hajlamos derekak, érzéki bokák,
szabadon hagyott keblek töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat,
utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros
páholyaiban (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 301).
Vonjuk
meg az eddigi példák nyomán keletkezett tanulságok mérlegét. A sajátosan
impresszionista, helyettesítő szerkezet tartalmi, szemantikai feltételeit
vizsgáltuk, és megindokoltuk keletkezésének a pszichológiai hátterét is: az
írók láttatni akarnak, színfoltokkal, dolgoznak, mintha festők volnának, nem
akarják a személy elvont, retorikus, a kor ízlése szempontjából megsápadt
könyvszagú megjelenítését, mert ez a módszer szerintük már nem elég kifejező.
Elemzett szerkezetünk is a prózai stílus megújításának, kifejezőbbé tételének
egyik eszköze. Van azonban egy megjegyzésünk a szerkezet szintaktikai
felépítése szempontjából is. Ez a módszer nagymértékben előmozdítja a
mondattani egyszerűsödést; a helyettesítés révén kevesebb jelzett szóra,
kevesebb mellékmondatra, kevesebb körülírásra van szükség.
Igazoljuk
ezt egy példával:
... a kocsma küszöbén egy vörös
bajusz nyomakodott be (Krúdy: Az élet álom 16)
Néhány
lappal odébb (a 72. lapon) az alábbi, a fentihez nagyjában hasonló jelentésű,
azonban gyökeresen különböző felépítésű példát találunk:
De most új vendég, egy kávébarna
köpenyeges és a régi borok szülét orrán viselő úriember nyomakodott a
törzsasztalhoz.
Az első
példában az író a személy helyett a személyt jellemző vörös bajuszt említi. A
második példában azonban nem élt helyettesítéssel; nem akart, bár élhetett
volna; mondhatta volna így is: „egy kávébarna köpeny és egy rezes orr
nyomakodott a törzsasztalhoz”. Ehelyett azonban megtartotta a személyt jelentő
alanyt: az úriember főnevet, és azt látta el különféle bővítményekkel,
hogy alkalmassá tegye a mondanivaló hiánytalan kifejezésére. A két példa közül
a második feltétlenül nehézkesebb, elvontabb, színtelenebb és nyelvtanilag
bonyolultabb. Uralkodik benne a „szerkesztés”: az első jelző főnévből képzett,
a másik több tagú és bonyolultabb; van benne jelen idejű melléknévi igenév, azt
kiegészítő tárgy és határozó: az egész szerkezet pedig jelzője az alanynak, az úriember-nek. Az impresszionista írók nem érthettek
egyet a nyelvtanilag ugyan helyes, de sokszor elviselhetetlenül nehézkes
szerkesztési móddal; ha a hagyományos nyelvtani követelményeknek eleget tettek
volna, menthetetlenül elveszett volna a stílus ereje és színessége. A
hagyományos szerkesztés révén a dolgokat csakis nyelvtani módszerekkel lehetett
volna belehelyezni a mondatba: minthogy a dolgok a személyt jelentő alanyra
vonatkoznak, és annak részei vagy alkatelemei, nyelvtanilag, vagyis jelzős,
illetőleg határozós szerkezetek révén kell kapcsolatba hozni vele. Ilyen módon
megszaporodnak a szintagmák, és megnyúlnak a mondatok: csökken az egyes főnevek
átütő ereje, mert a szerkezet válik uralkodóvá a mondatban. Az impresszionista
módszer megóv a nyelvtani alakzatok szükségszerű használatától, és kiaknázza az
egyes főnevek rejtett szemantikai tartalékát.
3. A
helyettesítés következtében azonban az alany és állítmány közti viszony, az
állítmányi szintagína jelentése módosul. Példáinkban
az állítmányok túlnyomó többsége a mozgás, helyváltoztatás, járkálás fogalmi
körébe tartozott: vonul tova, imbolyog, lép, benyomakodik, érkezik, eljön,
gyülekezik, rávágódik. Ritka az olyan, az érzéki ész,revevés
körébe tartozó ige, mint: felfigyel. Az alany és állítmány közti
viszony, vagyis az állítmányi szintagma jellege és jelentése szükségszerűen
megváltozik, hiszen megváltozott az alany: a személynév helyébe ruházati
tárgyak, személyi felszerelések, emberi testrészek lépnek. Az állítmányok
viszont változatlanok maradnak; továbbra is a személyek által végzett
cselekményeket jelölik, holott a személyek helyett tárgyak állnak alanyként. A
kalap, kabát, kesztyű stb. mozgásváltozása azonban szokatlan, de különös az az
állítmányi szintagma is, melyben arról értesülünk, hogy a kalapka
felfigyel.
Az új
szemantikai viszony helyenként komikus mozzanatokat tartalmaz. Az alany és az
állítmány szemantikai körének összekapcsolása nemegyszer egész távoli
jelentéstartalmakat egyesít egy szintagmába. Elfogadjuk esetleg mosoly nélkül a
barna kockáskabát imbolygását, mert a barna kockáskabát könnyen helyettesít
bárkit, bármilyen személyt. Mit mondjunk azonban az alábbi példáról:
A szőke és barna kontyok, a
hullámos hajak, a szívben repdeső jókedvek, a pajkoskodó nyelvek, a játékos
szemek, a bérmálás tömj ónillatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők,
felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek,
ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára,
végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön,
belenéztek a kopott aranyozású tükrökbe (Krúdy: Nagy kópé. Szépirodalmi K.
1957. 222).
Ebben a
példában az alanyok és állítmányok szemantikai köre közt viszonylag tetemes
távolság van: a felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők stb.
megszemélyesítése és mozgásfunkciókkal való felruházása: eljönnek, végigjárják,
felszaladnak, benéznek – éppen a jelentések közti feltűnő eltérés miatt –
könnyen indít mosolyra komikus hatása miatt.
A komikus
hatást a felsorolási technika tovább fokozza. Minél több ellentétes szemantikai
kör van összekapcsolva az állítmányi szintagmában, vagyis, minél több az olyan
alany, amelynek a jelentése az állítmány jelentésével nehezen vagy éppenséggel
alig hozható kapcsolatba, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy komikus
hatást érünk el. A felsorolás egyébként önmagában nem komikus; az
impresszionista próza egyik legsajátságosabb jellemzői közé tartozik. Ahogy
valamilyen impresszionista festményen a tárgyrészletek egymás mellé
helyezésével akarjuk érzékeltetni az összetartozó egészről kialakított egységes
képet, ugyanúgy valósítja meg az azonos célt a széppróza impresszionista
válfajában a tárgyakat jelölő főnevek egymásutánisága. A felsorolás mulattatóvá
akkor válik, amikor az író vagy „túlfeszíti a húrt”, és mértéken felül halmozza
az impresszionista hatást célzó főneveket, vagy amikor a főnevek kiválogatása
úgy történik, hogy – főként a meglepő jelzők következtében, melyek kiegészítik
az egyébként esetleg semleges és színtelen főneveket – olyan tárgyak követik
egymást, amelyeknek az összekapcsolása (ellentétességük vagy más ok folytán)
tagadhatatlanul szokatlan.
Az alábbi
példában a felsorolás vitathatatlanul impresszionista hatású, többek közt a
főneveket kísérő szín jelentésű jelzők miatt is; ám nem mondhatjuk, hogy az író
komikus hangulatot kívánt előidézni; inkább mélabús, lágy érzelmeket akart
kelteni, s ezt el is érte:
Álom volt a savanyúvíz szagú
fürdőház, a vidéki tekintetes asszonyok, akiknek arcát többé sohasem látom, a
fürdőzenekar valcere, az Eszti-lak, amely bujdosva állott a lombok között, a
kocsi kerekeinek friss pergése, az út omlós pora, a fák borulása, a vasúti
őrházikó sárga fala, amely az erdei tisztáson kivillant, a kirándulók éneklése,
a kocsis balgatag beszéde, a cincérek a nagy tölgyeken, a só fehérsége az
uzsonnázó asztalon, a közelgő tornyok kéksége,' a holdvilág sárgasága az
erdőszélen ... Minden álom volt (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 283).
Az
idézendő két példa közül az elsőben nyilvánvalóan a véget nem érő felsorolás,
az írótól szándékosan összezsúfolt tárgyak tömege – éppen a halmozás túlzásba
vitele miatt ellenállhatatlanul komikus erejű. Krúdy Szindbád ifjúsága című
novelláskötete harmadik kiadásában a mű elején van egy tájékoztató: ez az írói
bevezetés hemzseg a felsorolástól. Onnan választottuk ki a legtréfásabbat:
nehezen vitatható, hogy humoros jellegét a benne előforduló tárgyak sokasága
okozza. Az író a női jellemet elemezve, azt kutatja, mit szeretnek a nők
mindenek fölött. Egyéb tények és tulajdonságok említése után így vélekedik:
Szerették, ha szerelmi
jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket, zsebkendőket, imakönyveket,
hajtűket, cipőket, zsüpponokat, gyűrűket, apró kis
cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat, szalagocskákat, emlékezetes
faleveleket, fátyolokat, együtt talált patkószegeket, arcképeket,
pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat, cigarettacsutkákat, gombokat,
ingeket, könyveket, fűzőzsinórokat, üres gyufaskatulyákat megőriztek a férfiak
(Krúdy: Szindbád ifjúsága3. Athenaeum, é.n. 8).
A
következő példában a komikus hatást elsősorban nem a felsorolás ter-jengőssége, a halmozás biztosítja: a főnevek olyan
jelzőkkel vannak ellátva, melyek növelik a tréfás hangulatot; de nem is annyira
vagy nem is csupán a jelzők teszik ezt. A felsorolt tárgyak összessége az
ellentétek és az összekapcsolás furcsa játéka következtében kelt mulatságos
benyomást; ezt a jelzők csak fokozzák:
Mállott rókagallérok, kísértetiesen
elrongyosodott köpönyegek, madárijesztő vékony lábszárához idomult nadrágok,
fakult, csurgó, régi zsuptető ereszéhez hasonló
bajuszok, lelkiismeretfurdalásos, ritkult szakállak,
pókhálósán pislogó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökök, gombja
veszett mellények, hervadt falevélként összezsugorodott nyakkendők és
érctelenül kongó pincehangok hazája, molyette Tabán! – itt történt meg az a
csoda, hogy Kuvik dalfüzér-árus fogadalmat tett (Krúdy: Válogatott novellák.
1957. 410).
4. A
felsorolási technika adta komikus lehetőségeket kihasználják az írók (főként
Krúdy); a komikus hatás akkor a legerősebb, amikor az utóbb idézett példához
hasonlóan gyűjtik össze a tárgyakat jelölő főneveket, úgyhogy azok összessége
az ellentétek és az összekapcsolás sajátos játéka következtében már önmagában
is mulatságos (a sajátos jelzők vagy jelzői szerkezetek révén is).
Ellenállhatatlan és tökéletes a komikum akkor, amikor a felsorolásban
jelentkezik az elemzésünknek alávetett impresszionista stilisztikai fordulat:
vagyis a tárgyakat jelölő főnevek élő személyeket helyettesítenek, alanyként
élő személyek helyett állnak; részei egy állítmányi szintagmának, melyben az
állítmány vagy állítmányok és az alanyok közti eltérés, különbözőség is forrása
a komikus hatásnak. Szemléltessük az elmondottakat az alábbi bonyolult példán:
A páholyok elején, hol a zizegő
piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban
színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jószagú,
fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a
marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról,
akik nők miatt halnak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett
női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó
szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű,
nyírott bajuszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában
(Krúdy: A vörös postakocsi. 1948. 39).
Az
idézett példában a helyettesíthető főnevek: frizurák, kesztyűk, legyező,
felhevült arcok, csillogó szemek, friss fehér blúzok a páholyokat megtöltő
női közönség helyett állnak; éppen úgy, mint az első példánkban, melyet Radnóti
fedezett fel, a sarkantyú és a két szolid fekete leánycipő a katonatiszt
és a leány személyét helyettesítette. A jelenet filmszerűségét, képi hatását
növeli a nem helyettesítő tárgyak felsorolása: színlap, narancsok,
cukorkásdobozok, mindezeket azért említi az író, hogy szándékának
megfelelően realisztikus, naturalisztikus hangulatú jellemzés kerekedjék ki. A
mondat állítmánya, a gyűléseztek ige ésszerű használata akkor volna
indokolt, ha a mondat alanya vagy alanyai személyek volnának; de nem így van.
Az író személyeket helyettesítő tárgyakat szerepeltet alanyként, de az
állítmányt megtartja, azt az állítmányt, amely feltétlenül csak személyekre
vonatkozhat. Ám személyekkel kapcsolatban is van bizonyos ünnepélyesség és
választékosság az ige jelentésében, miként – ha az író az üléseztek igét
választotta volna – az utóbbi feltétlen hivatalos és bürokratikus árnyalatú
lett volna. A Krúdy-idézet komikumát biztosítja egyrészt az alanyok közt
érvényesülő felsorolási technika, melynek folytán az alanyok összekapcsolása (a
jelzők miatt és egyéb okoknál fogva is) önmagában mulatságos; de biztosítja
másrészt az állítmányi szintagma, az a körülmény, hogy az alanyok jelentése és
az állítmány értelme közt nagy az eltérés: a mindennapi beszédben
elképzelhetetlen volna a kettő egymásra vonatkoztatása; a szóban forgó
alanyokról nem állíthatnánk azt, amit az idézetben Krúdy állít.
Az előző
példában az elemzésünk tárgyát képező impresszionista stilisztikai eljárás
végső lehetőségeit, túlfinomult stilisztikai felhasználását mutattuk be. A
lényeg itt is az – mint mondottuk –, amit a cikk
elején megállapítottunk: a látási elemek, a vizualitás, a festőiség
érvényesülése a próza stilisztikai megformálásában. Az író előtérbe helyezi az
élő embereket jellemző, velük összefüggésben levő tárgyakat. Ennek a
módszernek a következménye a szintaktikai szerkezet átalakulása és
megkönnyebbedése. Főleg a határozós és igeneves szerkezetek megritkulásával
számolhatunk; figyeljük meg az utolsónak idézett Krúdy-példát: annak ellenére,
hogy a kesztyű és legyező, az író két kedvenc szava képalkotásra
és hasonlat teremtésre indítja Krúdyt – s ez bizonyos túlzott tömörséget idéz
elő a mondatban –, maga a mondat váza, felépítése nem bonyolultabb, mint a
legtöbb összetett mondaté.
A
főmondatot megelőzi egy, a felsorolási technika folytán terjengőssé vált
helyhatározói mellékmondat; ebbe épül bele két másik mellékmondat, egy
feltételes hasonlító (mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának
szabva) és egy jelzői (akik nők miatt halnak meg), de egyik sem
olyan, hogy a mondat felépítését, a mondatvázat összekuszálná vagy
áttekinthetetlenné tenné. Pedig ez a példa az elemzett impresszionista fordulat
legbonyolultabb változatát képviseli; a hasonlatteremtés és színesítésre
törekvés szükségszerűen magával hozná (nyilvánvalóan részben hozza is) a
szerkezeti felépítés összetettebb jellégét.
Mégis
ilyen esetekben is érvényes az a korábban leszögezett megállapításunk, hogy az
írók, amennyiben felhasználták a bemutatott impresszionista fordulatot, a
főnevek szemantikai tartalmának előtérbe helyezésével – az elemzett
helyettesítési eljárás révén – csökkenteni tudták a szerkezeti elemeket. Ilyen
módon kevesebb kötőszóra volt szükségük, mert kevesebb mellékmondattal kellett
számolniuk; de csökkent az igeneves és határozós szintagmák száma is, hiszen
amit a hagyományos fogalmazási eljárás több szóval: egy személynévvel és a rá
vonatkoztatott, dolgokat jelölő főnevekkel fejezett ki, azt (az elemzett
eljárással) kifejezheti egyetlen (tulajdonságjelzős vagy puszta) főnév.
*
A
szemléltetett stilisztikai fordulat is egyike azoknak, melyeknek segítségével
az írók a retorikus, nehézkes, bonyolult szerkezetű, akadémikus prózastílus
fellazítására, feloldására tettek kísérletet. Úgy azonban, hogy keresték a
hatásosabb és színesebb kifejezés lehetőségeit: a hagyományos, emelkedett próza
nemcsak szerkezetében tűnt fel alkalmatlannak, idejét múltnak, beporosodottnak,
hanem színtelennek, kevéssé kifejezőnek, erőtlennek is hatott. Megújításának
módozatai közt szerepel ez az elemzett stilisztikai alakzat is, mely kettős
célt valósít meg: csökkenti a nyelvtani szerkesztés okozta nehézkességet, és
biztosítja a nagyobb fokú, erőteljesebb expresszivitást.
Herczeg
Gyula
(Magyar Nyelvőr, 1962/2.
/április-június/ 172-179. p.)