Íróink nyelve

Század eleji prózánknak egy impresszionista fordulatáról

1. Radnóti Miklós jó negyedszázaddal ezelőtt Kaffka Margit stílusáról szólva érdekes nyelvi felfedezést tett. Megfigyelte ugyanis az írónak egy általa impresszionistának nevezett sajátos stiláris eljárását, melyet az alábbi példával szemléltetett:

A szálló portása közömbösen tisztelgett; majd halkan, bizonytalanul csendítve ütődött a feljárat fokaihoz a sarkantyú, és két szolid fekete leánycipő könnyű toppanása kísérte a szőnyegen. Odafenn egy pincér intett elmenőben a szobaleánynak, és mindketten utánanéztek, amíg el nem tűnt a huszas számú ajtóban a pár, – e sötét katonaköpeny és gyászfátyolos kicsiny kalap. Hátha testvérek! – mondta a szobaleány hirtelen –, de aztán kinevette önmagát ezért (Radnóti Miklós: Kaffka Margit művészi fejlődése. Szeged, 1934. Olvasható Radnóti Miklósnak Tanulmányok, cikkek c. kötetében. Magyar Könyvtár, Budapest, 1956. 33).

A költő az alkotó művész érzékenységével fontos stiláris jelenségre tapintott rá értekezésében. A példa részletesebb nyelvészeti elemzése megvilágíthatja század eleji nyugatos hangvételű prózánk egyik el nem hanyagolható jellemvonását. Az idézett két szereplő: a katonatiszt és a hölgy szerelmi légyottra igyekszik. Az írónő azonban nem nevezi meg őket, nem mondja meg nevüket sem, nem adja meg külső ismertető jegyeiket, nem jellemzi őket. Nem mondja például azt, hogy „a tiszt bizonytalan sarkantyúpengetéssel haladt felfelé a lépcsőn, a leány pedig könnyedén kísérte gyászfátyolos kicsiny kalapjában, szolid fekete cipőjében”. Nem így mondja Kaffka Margit, mert – mint Radnóti helyesen állítja – a látási elemek kapnak döntő súlyt prózájában, és ezért a személyiség egészét, a szemantikai szempontból elvont fogalmat (mely lehetne tulajdonnév, esetleg foglalkozásnév, talán köznév) kisebb és feltétlenül konkrét egységekre bontja fel. Az érzéki észrevevés szempontjából tekintetbe jövő (itt például a látási) elemek helyettesítik a szereplőt. Azt is mondhatnánk, hogy az írónő a festőt érdeklő részletekkel fejezi ki, alkotja meg a maga személyeit. Az idézett példában a tisztet a sarkantyú, kissé tovább a sötét katonaköpeny; a leányt pedig a szolid fekete cipő, illetve a gyászfátyolos kicsiny kalap határozza meg.

Ez a módszer filmszerű, mint ahogy ezt Radnóti is megjegyzi: „...a látási elemek olyannyira dominálnak Kaffka Margitnál, hogy a képpel való kifejezés sokszor már a film technikájával rokon. A film pars pro toto elve érvényesül itt” (uo.). Képzeljük el, hogy a Kaffka Margittól megörökített jelenetet filmre vennénk. Ebben az esetben kezdetben alakok helyett egy sarkantyú, csizma, illetőleg fekete leánycipő jelennék meg premier plánban a vásznon, hogy azután – ahogy a sarkantyút és fekete leánycipőt viselő szereplők felfelé haladnak a lépcsőn és fokozatosan megkisebbednek, egyre inkább kiformálódjék a két alak (mindaddig, amíg el nem tűnik a szállodai szobaajtó mélyedésében).

2. Ha figyelmesen vizsgáljuk az idézett példát, az alábbit tapasztaljuk: az írói eljárásnak két lényeges mozzanata van: a) az élő személy (alany) helyettesítése (több) élettelen tárggyal; b) a helyettesítés következtében az állítmányi szintagmán belüli szemantikai viszony módosulása. Csak akkor beszélhetünk a fejtegetésünk tárgyát alkotó, úgynevezett impresszionista stilisztikai fordulatról, ha mindkét feltétel megvan.

Elsősorban az alany helyettesítése lényeges. Tárgyaknak alanyként való puszta felsorolása, anélkül, hogy helyettesítésről is szó volna, nem elegendő ennek a sajátos fordulatnak a létrejöttéhez, bár nem tagadjuk, hogy a dolog természetétől fogva impresszionista hatás így is elérhető. Az alábbi Babits-idézettől, bár nem tartozik az elemzett sajátos impresszionista fordulat körébe, a vizualitás nem vitatható el (s így az impresszionista hatás sem); de távolról sem uralkodik oly mértékben, mint néhány később bemutatandó, a helyettesítés következtében erősen vizuális hatású példában.

Fehér abroszok, fénylő ezüst borstartók, fekete pincérfrakkok, festett, meztelen combok s emlők a fal freskójáról, egy tarka hímzésdarab egy nőnek a válláról, egy kalap a fogasról, arany asszír betűk, egy zenehang, egy hegedűnyak, egy zsidóvigyor, mint kaleidoszkóp üvegmorzsái, forogtak előtte a táblabíró stilizált, fésült, szakállas, finom mosolyú arca körül (Babits: Kártyavár 178).

A példában a tárgyak felsorolása emeli a vízualitást, sőt a pincérfrakkok és a zsidóvigyor esetleg helyettesítésként fordul elő, míg a többi tárgy esetében nincs szó helyettesítésről. A példa mégsem sorolható a mi kategóriánkba, melyben világosan, félreérthetetlenül éreznünk kell, hogy az új alany kiszorított egy másikat, egy meghatározott, pontosan megnevezhető-, körülírható személyt. Hogy történik ez, milyen eszközökkel?

Adataink alapján számításba jönnek elsősorban a személyekkel kapcsolatban álló, azokra többé-kevésbé jellemző a) ruházati tárgyak; b) egyéb, a személyi használatra vonatkozó tárgyak a ruhadarabokon kívül; c) ritkábban, de ezért bizonyos gyakorisággal valamilyen testrész. – Ezeket állítja be az író az élő személy helyébe azzal a szándékkal, hogy a hagyományos jellemző és meghatározó írói eljárást felfrissítse, az elvontabb, irodalmibb kifejezési módot tárgyiasabbá, élénkebbé, színesebbé tegye.

Az a) csoportban uralkodó kép a kalap, de a cipő, csizma és a kabát is elég gyakori.

A vörösbegyszínű kalapka felfigyelt, valahol messze ... krákogó hangot adott egy öreg fa (Krúdy: Rezeda Kázmér 42). – A melegebb tavaszi napokra a fekete, púpos, igen fura szalmakalap jelent meg, s egészen a nyár végéig uralkodott (Kosztolányi: Aranysárkány 27). – Egy-egy tanárnő siet végig rövid szoknyában s szétvetett lábfejjel a korzón, a téli kalapok megázottan, mintha sokat szenvedtek volna, szinte elkeseredve vonulnak tova (Krúdy: Vörös postakocsi. 1948. 14). – A kivágott lakkcipő vagy a narancsszínű, magas sarkú fűzőscipő teljes biztonsággal lép a pesti aszfaltra (uo.: 116). – Rövid idő múlva egy barna kockáskabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 81). – És egyszer, mikor két nehéz cipő jött le a főlépcsőn, s mi odaillantunk a tábla alá, s néztük gondterhesen azokat a buta neveket... (Szép Ernő: Úri emberek vagyunk. Válogatott elbeszélések. Magvető, 1957. 336). – És az a két recsegő, tekintélyes cipő megállott, és megszólított bennünket (uo.). – A gyenge sárban csuszkálnak jobbra-balra, előre-hátra nagy csizmák, kicsi csizmák, bőrpapucsok, vastag és fénytelen leánytopánkák s közbe-közbe polgári cúgos cipők – meg ténsasszonyi cipők és kisasszonyi cipellők, meg kapkodó, szegény, mezítelen lábak (uo.: 116).

Más ruházati tárgyak, mint: nyakkendő, bunda, kesztyű, harisnya, blúz, szalag stb. is előfordulhat személyt helyettesítő szerepben. A most idézendő példában Szép Ernő a különféle szabású és színű nyakkendőkkel jellemzi az államtitkári előszobában várakozó kérelmezőket:

Az államtitkár úr előszobájában ül Fehér Nyakkendő mindenféle más nyakkendő között ... Szerepel itt Öméltósága előszobájában vaskos selyemnyakkendő meg könnyed habos foulard, meg azután egy-két hetyke csokor, hernyóselyem-é vagy műselyem ... Egy skót kockás szövetből való hurkanyakkendőt is látni az előszobában, puha gallér alatt (i. m. 403).

Ab) csoport rendszerint nem fordul elő „tisztán”; a személyi használatra vonatkozó tárgyakon kívül ruházati tárgyak is szerepelnek a példákban, sőt nemegyszer olyan példánk is van, amely az a), b) és c) csoport sajátságait közösen tartalmazza.

Sohasem látott sártaposó csizmák, nagy görbe kutyaütő botok, bundák, amelyek száz esztendő óta utaznak, kofferek, amelyek valami vidéki állomáson hallgatták a hosszú éjszakákon a telegráf hivatal csilingelését, és ebben megöregedtek: érkeztek ezekkel a vonatokkal a pasasérokon kívül (Krúdy: Az élet álom. 1957. 96).

Az idézett példa az a) és b) csoport sajátságait közösen tartalmazta. Meg kell jegyeznünk, hogy a b) csoporttól eltérően, mely – mint említettük – nem igen fordul elő tisztán, a c) csoport önmagában is gyakori, tehát jelentős számban találhatók olyan példák, amelyekben kizárólag testrészek szerepelnek, főként a kéz, láb, fej, nyak, szem, derék, boka, kebel. Tágabb értelemben ide számíthatjuk a haj, bajusz, frizura és hasonló fogalmakat kifejező főneveket is.

Egy kezet láttam, egy torzultan szétterpesztett ujjú, görcsösen gyötrődő fehér asszonykezet, amint megrepkedett a levegőben, aztán ökölbe szorult, és siketítő csattanással vágódott a billentyűkre, az ujjaimra (Kaffka: Válogatott művei. 1956. 414). – A borzas hajam közt babrált az a fehér kéz, meghajoltam, és ő elfordult hirtelen (uo. 415). – Többé senki sem leste meg a kalandjáró nőket, és csúfolkodó megjegyzést sem tett estve a félhomályban, midőn a padokon szomjas, elhagyott nők csillogó szemmel lesték a gavallérokat, és a lábak hatalmasan dolgoztak a Kioszk asztalkái alatt (Krúdy: Vörös postakocsi. 1948. 17). – Aztán felemelkedett a szürkülő, pomádés fej, és a hármas toka méltóságosan elhelyezkedett a kemény galléron (Krúdy: Szindbád ifjúsága 15). – Ezeket a szív alakú, érzéki, szinte mindig szerelmi vággyal lebegő arcokat mindenütt lehet látni Pesten, ahol vígság és előkelőség van. Ezek a kerek nyakak és állak, ezek a fürkésző, nyugtalan setét szemek, a hízásra hajlamos derekak, érzéki bokák, szabadon hagyott keblek töltik meg az elegáns éttermeket, cukrászdákat, utcákat, ezek a nők ülnek kifinomítva, beillatosítva a színházak piros páholyaiban (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 301).

Vonjuk meg az eddigi példák nyomán keletkezett tanulságok mérlegét. A sajátosan impresszionista, helyettesítő szerkezet tartalmi, szemantikai feltételeit vizsgáltuk, és megindokoltuk keletkezésének a pszichológiai hátterét is: az írók láttatni akarnak, színfoltokkal, dolgoznak, mintha festők volnának, nem akarják a személy elvont, retorikus, a kor ízlése szempontjából megsápadt könyvszagú megjelenítését, mert ez a módszer szerintük már nem elég kifejező. Elemzett szerkezetünk is a prózai stílus megújításának, kifejezőbbé tételének egyik eszköze. Van azonban egy megjegyzésünk a szerkezet szintaktikai felépítése szempontjából is. Ez a módszer nagymértékben előmozdítja a mondattani egyszerűsödést; a helyettesítés révén kevesebb jelzett szóra, kevesebb mellékmondatra, kevesebb körülírásra van szükség.

Igazoljuk ezt egy példával:

... a kocsma küszöbén egy vörös bajusz nyomakodott be (Krúdy: Az élet álom 16)

Néhány lappal odébb (a 72. lapon) az alábbi, a fentihez nagyjában hasonló jelentésű, azonban gyökeresen különböző felépítésű példát találunk:

De most új vendég, egy kávébarna köpenyeges és a régi borok szülét orrán viselő úriember nyomakodott a törzsasztalhoz.

Az első példában az író a személy helyett a személyt jellemző vörös bajuszt említi. A második példában azonban nem élt helyettesítéssel; nem akart, bár élhetett volna; mondhatta volna így is: „egy kávébarna köpeny és egy rezes orr nyomakodott a törzsasztalhoz”. Ehelyett azonban megtartotta a személyt jelentő alanyt: az úriember főnevet, és azt látta el különféle bővítményekkel, hogy alkalmassá tegye a mondanivaló hiánytalan kifejezésére. A két példa közül a második feltétlenül nehézkesebb, elvontabb, színtelenebb és nyelvtanilag bonyolultabb. Uralkodik benne a „szerkesztés”: az első jelző főnévből képzett, a másik több tagú és bonyolultabb; van benne jelen idejű melléknévi igenév, azt kiegészítő tárgy és határozó: az egész szerkezet pedig jelzője az alanynak, az úriember-nek. Az impresszionista írók nem érthettek egyet a nyelvtanilag ugyan helyes, de sokszor elviselhetetlenül nehézkes szerkesztési móddal; ha a hagyományos nyelvtani követelményeknek eleget tettek volna, menthetetlenül elveszett volna a stílus ereje és színessége. A hagyományos szerkesztés révén a dolgokat csakis nyelvtani módszerekkel lehetett volna belehelyezni a mondatba: minthogy a dolgok a személyt jelentő alanyra vonatkoznak, és annak részei vagy alkatelemei, nyelvtanilag, vagyis jelzős, illetőleg határozós szerkezetek révén kell kapcsolatba hozni vele. Ilyen módon megszaporodnak a szintagmák, és megnyúlnak a mondatok: csökken az egyes főnevek átütő ereje, mert a szerkezet válik uralkodóvá a mondatban. Az impresszionista módszer megóv a nyelvtani alakzatok szükségszerű használatától, és kiaknázza az egyes főnevek rejtett szemantikai tartalékát.

3. A helyettesítés következtében azonban az alany és állítmány közti viszony, az állítmányi szintagína jelentése módosul. Példáinkban az állítmányok túlnyomó többsége a mozgás, helyváltoztatás, járkálás fogalmi körébe tartozott: vonul tova, imbolyog, lép, benyomakodik, érkezik, eljön, gyülekezik, rávágódik. Ritka az olyan, az érzéki ész,revevés körébe tartozó ige, mint: felfigyel. Az alany és állítmány közti viszony, vagyis az állítmányi szintagma jellege és jelentése szükségszerűen megváltozik, hiszen megváltozott az alany: a személynév helyébe ruházati tárgyak, személyi felszerelések, emberi testrészek lépnek. Az állítmányok viszont változatlanok maradnak; továbbra is a személyek által végzett cselekményeket jelölik, holott a személyek helyett tárgyak állnak alanyként. A kalap, kabát, kesztyű stb. mozgásváltozása azonban szokatlan, de különös az az állítmányi szintagma is, melyben arról értesülünk, hogy a kalapka felfigyel.

Az új szemantikai viszony helyenként komikus mozzanatokat tartalmaz. Az alany és az állítmány szemantikai körének összekapcsolása nemegyszer egész távoli jelentéstartalmakat egyesít egy szintagmába. Elfogadjuk esetleg mosoly nélkül a barna kockáskabát imbolygását, mert a barna kockáskabát könnyen helyettesít bárkit, bármilyen személyt. Mit mondjunk azonban az alábbi példáról:

A szőke és barna kontyok, a hullámos hajak, a szívben repdeső jókedvek, a pajkoskodó nyelvek, a játékos szemek, a bérmálás tömj ónillatát őrző fehér harisnyák, vállalkozó kis cipők, felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők, álmok, szerelmek, ismeretségek, találkák és rügyező vágyak eljöttek a Fácán ódon udvarára, végigjárták a bolthajtásos folyosókat, felszaladtak a ropogó lépcsőkön, belenéztek a kopott aranyozású tükrökbe (Krúdy: Nagy kópé. Szépirodalmi K. 1957. 222).

Ebben a példában az alanyok és állítmányok szemantikai köre közt viszonylag tetemes távolság van: a felhevült szalagok, pontosan illeszkedő harisnyakötők stb. megszemélyesítése és mozgásfunkciókkal való felruházása: eljönnek, végigjárják, felszaladnak, benéznek – éppen a jelentések közti feltűnő eltérés miatt – könnyen indít mosolyra komikus hatása miatt.

A komikus hatást a felsorolási technika tovább fokozza. Minél több ellentétes szemantikai kör van összekapcsolva az állítmányi szintagmában, vagyis, minél több az olyan alany, amelynek a jelentése az állítmány jelentésével nehezen vagy éppenséggel alig hozható kapcsolatba, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy komikus hatást érünk el. A felsorolás egyébként önmagában nem komikus; az impresszionista próza egyik legsajátságosabb jellemzői közé tartozik. Ahogy valamilyen impresszionista festményen a tárgyrészletek egymás mellé helyezésével akarjuk érzékeltetni az összetartozó egészről kialakított egységes képet, ugyanúgy valósítja meg az azonos célt a széppróza impresszionista válfajában a tárgyakat jelölő főnevek egymásutánisága. A felsorolás mulattatóvá akkor válik, amikor az író vagy „túlfeszíti a húrt”, és mértéken felül halmozza az impresszionista hatást célzó főneveket, vagy amikor a főnevek kiválogatása úgy történik, hogy – főként a meglepő jelzők következtében, melyek kiegészítik az egyébként esetleg semleges és színtelen főneveket – olyan tárgyak követik egymást, amelyeknek az összekapcsolása (ellentétességük vagy más ok folytán) tagadhatatlanul szokatlan.

Az alábbi példában a felsorolás vitathatatlanul impresszionista hatású, többek közt a főneveket kísérő szín jelentésű jelzők miatt is; ám nem mondhatjuk, hogy az író komikus hangulatot kívánt előidézni; inkább mélabús, lágy érzelmeket akart kelteni, s ezt el is érte:

Álom volt a savanyúvíz szagú fürdőház, a vidéki tekintetes asszonyok, akiknek arcát többé sohasem látom, a fürdőzenekar valcere, az Eszti-lak, amely bujdosva állott a lombok között, a kocsi kerekeinek friss pergése, az út omlós pora, a fák borulása, a vasúti őrházikó sárga fala, amely az erdei tisztáson kivillant, a kirándulók éneklése, a kocsis balgatag beszéde, a cincérek a nagy tölgyeken, a só fehérsége az uzsonnázó asztalon, a közelgő tornyok kéksége,' a holdvilág sárgasága az erdőszélen ... Minden álom volt (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 283).

Az idézendő két példa közül az elsőben nyilvánvalóan a véget nem érő felsorolás, az írótól szándékosan összezsúfolt tárgyak tömege – éppen a halmozás túlzásba vitele miatt ellenállhatatlanul komikus erejű. Krúdy Szindbád ifjúsága című novelláskötete harmadik kiadásában a mű elején van egy tájékoztató: ez az írói bevezetés hemzseg a felsorolástól. Onnan választottuk ki a legtréfásabbat: nehezen vitatható, hogy humoros jellegét a benne előforduló tárgyak sokasága okozza. Az író a női jellemet elemezve, azt kutatja, mit szeretnek a nők mindenek fölött. Egyéb tények és tulajdonságok említése után így vélekedik:

Szerették, ha szerelmi jelvényeiket: hajszálakat, harisnyakötőket, zsebkendőket, imakönyveket, hajtűket, cipőket, zsüpponokat, gyűrűket, apró kis cédulákat, vasúti jegyeket, hervadt virágokat, szalagocskákat, emlékezetes faleveleket, fátyolokat, együtt talált patkószegeket, arcképeket, pénzdarabokat, süteménymaradványokat, kavicsokat, cigarettacsutkákat, gombokat, ingeket, könyveket, fűzőzsinórokat, üres gyufaskatulyákat megőriztek a férfiak (Krúdy: Szindbád ifjúsága3. Athenaeum, é.n. 8).

A következő példában a komikus hatást elsősorban nem a felsorolás ter-jengőssége, a halmozás biztosítja: a főnevek olyan jelzőkkel vannak ellátva, melyek növelik a tréfás hangulatot; de nem is annyira vagy nem is csupán a jelzők teszik ezt. A felsorolt tárgyak összessége az ellentétek és az összekapcsolás furcsa játéka következtében kelt mulatságos benyomást; ezt a jelzők csak fokozzák:

Mállott rókagallérok, kísértetiesen elrongyosodott köpönyegek, madárijesztő vékony lábszárához idomult nadrágok, fakult, csurgó, régi zsuptető ereszéhez hasonló bajuszok, lelkiismeretfurdalásos, ritkult szakállak, pókhálósán pislogó szemek, őszi széllel és köddel csimbókozott üstökök, gombja veszett mellények, hervadt falevélként összezsugorodott nyakkendők és érctelenül kongó pincehangok hazája, molyette Tabán! – itt történt meg az a csoda, hogy Kuvik dalfüzér-árus fogadalmat tett (Krúdy: Válogatott novellák. 1957. 410).

4. A felsorolási technika adta komikus lehetőségeket kihasználják az írók (főként Krúdy); a komikus hatás akkor a legerősebb, amikor az utóbb idézett példához hasonlóan gyűjtik össze a tárgyakat jelölő főneveket, úgyhogy azok összessége az ellentétek és az összekapcsolás sajátos játéka következtében már önmagában is mulatságos (a sajátos jelzők vagy jelzői szerkezetek révén is). Ellenállhatatlan és tökéletes a komikum akkor, amikor a felsorolásban jelentkezik az elemzésünknek alávetett impresszionista stilisztikai fordulat: vagyis a tárgyakat jelölő főnevek élő személyeket helyettesítenek, alanyként élő személyek helyett állnak; részei egy állítmányi szintagmának, melyben az állítmány vagy állítmányok és az alanyok közti eltérés, különbözőség is forrása a komikus hatásnak. Szemléltessük az elmondottakat az alábbi bonyolult példán:

A páholyok elején, hol a zizegő piros színlap, apró, szűzleány kebeléhez hasonló narancsok, aranyos pohárban színes virágbokrétával díszített cukorkásdobozok, jószagú, fehér kesztyűk, mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva, a marabu legyező, mint lengő tollbokréta azoknak a férfiaknak temetési lováról, akik nők miatt halnak meg, mindenféle illatok, kifésült, púderrel meghintett női frizurák, az esti világosságban fölhevültnek látszó női arcok, csillogó szemek és friss fehér blúzok gyűléseztek, egy magas termetű, barna, diószemű, nyírott bajuszú és halovány képű fiatalember lépkedett végig sötét ruhában (Krúdy: A vörös postakocsi. 1948. 39).

Az idézett példában a helyettesíthető főnevek: frizurák, kesztyűk, legyező, felhevült arcok, csillogó szemek, friss fehér blúzok a páholyokat megtöltő női közönség helyett állnak; éppen úgy, mint az első példánkban, melyet Radnóti fedezett fel, a sarkantyú és a két szolid fekete leánycipő a katonatiszt és a leány személyét helyettesítette. A jelenet filmszerűségét, képi hatását növeli a nem helyettesítő tárgyak felsorolása: színlap, narancsok, cukorkásdobozok, mindezeket azért említi az író, hogy szándékának megfelelően realisztikus, naturalisztikus hangulatú jellemzés kerekedjék ki. A mondat állítmánya, a gyűléseztek ige ésszerű használata akkor volna indokolt, ha a mondat alanya vagy alanyai személyek volnának; de nem így van. Az író személyeket helyettesítő tárgyakat szerepeltet alanyként, de az állítmányt megtartja, azt az állítmányt, amely feltétlenül csak személyekre vonatkozhat. Ám személyekkel kapcsolatban is van bizonyos ünnepélyesség és választékosság az ige jelentésében, miként – ha az író az üléseztek igét választotta volna – az utóbbi feltétlen hivatalos és bürokratikus árnyalatú lett volna. A Krúdy-idézet komikumát biztosítja egyrészt az alanyok közt érvényesülő felsorolási technika, melynek folytán az alanyok összekapcsolása (a jelzők miatt és egyéb okoknál fogva is) önmagában mulatságos; de biztosítja másrészt az állítmányi szintagma, az a körülmény, hogy az alanyok jelentése és az állítmány értelme közt nagy az eltérés: a mindennapi beszédben elképzelhetetlen volna a kettő egymásra vonatkoztatása; a szóban forgó alanyokról nem állíthatnánk azt, amit az idézetben Krúdy állít.

Az előző példában az elemzésünk tárgyát képező impresszionista stilisztikai eljárás végső lehetőségeit, túlfinomult stilisztikai felhasználását mutattuk be. A lényeg itt is az – mint mondottuk –, amit a cikk elején megállapítottunk: a látási elemek, a vizualitás, a festőiség érvényesülése a próza stilisztikai megformálásában. Az író előtérbe helyezi az élő embereket jellemző, velük összefüggésben levő tárgyakat. Ennek a módszernek a következménye a szintaktikai szerkezet átalakulása és megkönnyebbedése. Főleg a határozós és igeneves szerkezetek megritkulásával számolhatunk; figyeljük meg az utolsónak idézett Krúdy-példát: annak ellenére, hogy a kesztyű és legyező, az író két kedvenc szava képalkotásra és hasonlat teremtésre indítja Krúdyt – s ez bizonyos túlzott tömörséget idéz elő a mondatban –, maga a mondat váza, felépítése nem bonyolultabb, mint a legtöbb összetett mondaté.

A főmondatot megelőzi egy, a felsorolási technika folytán terjengőssé vált helyhatározói mellékmondat; ebbe épül bele két másik mellékmondat, egy feltételes hasonlító (mintha női karoknak a befelé eső részéből volnának szabva) és egy jelzői (akik nők miatt halnak meg), de egyik sem olyan, hogy a mondat felépítését, a mondatvázat összekuszálná vagy áttekinthetetlenné tenné. Pedig ez a példa az elemzett impresszionista fordulat legbonyolultabb változatát képviseli; a hasonlatteremtés és színesítésre törekvés szükségszerűen magával hozná (nyilvánvalóan részben hozza is) a szerkezeti felépítés összetettebb jellégét.

Mégis ilyen esetekben is érvényes az a korábban leszögezett megállapításunk, hogy az írók, amennyiben felhasználták a bemutatott impresszionista fordulatot, a főnevek szemantikai tartalmának előtérbe helyezésével – az elemzett helyettesítési eljárás révén – csökkenteni tudták a szerkezeti elemeket. Ilyen módon kevesebb kötőszóra volt szükségük, mert kevesebb mellékmondattal kellett számolniuk; de csökkent az igeneves és határozós szintagmák száma is, hiszen amit a hagyományos fogalmazási eljárás több szóval: egy személynévvel és a rá vonatkoztatott, dolgokat jelölő főnevekkel fejezett ki, azt (az elemzett eljárással) kifejezheti egyetlen (tulajdonságjelzős vagy puszta) főnév.

*

A szemléltetett stilisztikai fordulat is egyike azoknak, melyeknek segítségével az írók a retorikus, nehézkes, bonyolult szerkezetű, akadémikus prózastílus fellazítására, feloldására tettek kísérletet. Úgy azonban, hogy keresték a hatásosabb és színesebb kifejezés lehetőségeit: a hagyományos, emelkedett próza nemcsak szerkezetében tűnt fel alkalmatlannak, idejét múltnak, beporosodottnak, hanem színtelennek, kevéssé kifejezőnek, erőtlennek is hatott. Megújításának módozatai közt szerepel ez az elemzett stilisztikai alakzat is, mely kettős célt valósít meg: csökkenti a nyelvtani szerkesztés okozta nehézkességet, és biztosítja a nagyobb fokú, erőteljesebb expresszivitást.

Herczeg Gyula

 

(Magyar Nyelvőr, 1962/2. /április-június/ 172-179. p.)