Napraforgó

(Krúdy Gyula új regénye)

 

Írói egyéniségnek teljesebb kibontakozása alig képzelhető, mint ahogyan ez új regényén keresztül jelenik meg előttünk Krúdy. Ez az új regény – a Napraforgó – teljes világításban, őszintén és egészen mutatja a csodás képzeletű költőt, a csendesen szemlélődő filozófust és a lágyszavú mesemondót. Felgyűlt az íróban sok-sok elmondanivalója és mint a megáradt folyam keresztül töri a zsilipet, úgy hull a szívünkre áldott bőséggel, megtermékenyítő esőként a szavak zenéje, szavaké, amik mögé költészet és bölcsesség rejtőzött. Benne van itt minden, amit az író világról, emberekről, életről és halálról gondol. Lírája – szívhúrokon muzsikáló hárfazengés – csak elvétve szólal meg e regényében szubjektív hangon, mégis szinte árulójává lesz az írónak, annyira Krúdy Gyula egyéni megszólalása minden sor. Némelykor valósággal úgy hat, mint vallomások könyve. Víg és bánatos kalandozások után, a világi dolgainak nézésében eljutott Krúdy oda, hol szív és elme megértőjévé lesz számos, a közönséges szemek elől elzárt rejtelemnek. A legtitkosabb érzések és hangulatok zárait nyitogatja ez a regény és ámulattal csodáljuk a művészetet, amely már egészen légies finomságok megérzékítésére is megleli a szót.

A magyar vidéket, magyar falut, amelynek rajzához kifogyhatatlan színek vannak a palettáján, – írja le Krudy, olyan kívántatóan, ahogy csak a nosztalgikus sóvárgás látja a maga földjét, amelyben gyökerezik. Az örömtelen városból szívesen menekül jól ismert ifjúkori tájakra az író s örömmel viszi magával hősnőjét, a fehér galambhoz hasonló Evelint, a Nyírség égbenyúló jegenyéi és zúgó nádasai közé, egy pusztuló világba, melynek udvarházaiban még a régi Magyarország él, régi emberek, régi hagyományok, hol az asszonyok szemének színe a Tisza vizéhez hasonlít és az országúti csárdák körül egykori szegénylegények árnyai kísértenek, a hajladozó lombok pedig régi virtusokról mondanak mesét az arra tévedő vándornak. Itt érzi jól magát a karcsú, imádságos szelídségű és regényes szívű Evelin, mert itt érzi jól magát a Nyírség alkonyi csendjébe szüntelen visszakívánkozó író is. Ennek a vidéknek áldott békéje, őserejű józansága gyógyítja meg a sebzett galambot, kinek szívébe a nagyváros kertjének két furcsa dísznövénye, a homályos eredetű, egzotikus Maszkerádi kisasszony és Kálmán úr, az asszonyok kitartott lovagja oltották a mérget. Szegény vergődő, elbukott és mégis hófehéren maradt Evelinnek előbb egy életveszedelmes szerelmi tébolyon és egy rettenetes megcsalattatáson kell átesnie, amíg megtalálja, akit a sors párjául rendelt, Álmos Andort, a különös életű, nemes vidéki gavallért. Közben megismerkedünk a szomorú Rizujlet asszonnyal, ki annyi szenvedő férfit megvigasztalt, amíg hervadásra jutott, az útszéli csárdák korcsmárosasszonyaival, az élősdi Kakukkal s elsősorban a legérdekesebb regényalakkal, a parlagi Pistolival, aki olyan mint egy vadbölény, három feleséget nyűtt el, mind a három a nagykállói tébolydába került, ő maga öregségében egy lehetetlen szerelem halálra ítélt betege. Pistoli hangos élete, kétségbeesett szerelme és megrendítő halála olyan élmény a regény olvasónak, amely nem múlhat el emlékezetéből.

A legérdekesebb és legizgalmasabb regény ez a Napraforgó, telve színtiszta költészettel és szívtépő magyar szomorúsággal. Más országokban ünnepnek számít egy ilyen könyv megjelenése, nálunk megjelenik, tudomásul veszik és vége, a piacon tovább folyik a lárma. Pedig még a mai zord napokban is, amikor talán egyedül a kultúrértékeinket nem vehetik el tőlünk, ma is eseményt jelent a magyar életben Krúdy Gyula új regénye.

(h[ervay]. f[rigyes].)

 

(Magyarország, 1919/17. /január 19./ 9. p.)