Napraforgó
(Krúdy Gyula új regénye)
Írói egyéniségnek teljesebb kibontakozása alig
képzelhető, mint ahogyan ez új regényén keresztül jelenik meg előttünk Krúdy.
Ez az új regény – a Napraforgó – teljes világításban, őszintén és egészen
mutatja a csodás képzeletű költőt, a csendesen szemlélődő filozófust és a lágyszavú
mesemondót. Felgyűlt az íróban sok-sok elmondanivalója
és mint a megáradt folyam keresztül töri a zsilipet, úgy hull a szívünkre
áldott bőséggel, megtermékenyítő esőként a szavak zenéje, szavaké, amik mögé
költészet és bölcsesség rejtőzött. Benne van itt minden, amit az író világról,
emberekről, életről és halálról gondol. Lírája – szívhúrokon muzsikáló
hárfazengés – csak elvétve szólal meg e regényében szubjektív hangon, mégis
szinte árulójává lesz az írónak, annyira Krúdy Gyula egyéni megszólalása minden
sor. Némelykor valósággal úgy hat, mint vallomások könyve. Víg és bánatos
kalandozások után, a világi dolgainak nézésében eljutott Krúdy oda, hol szív és
elme megértőjévé lesz számos, a közönséges szemek elől elzárt rejtelemnek. A legtitkosabb
érzések és hangulatok zárait nyitogatja ez a regény és
ámulattal csodáljuk a művészetet, amely már egészen légies finomságok megérzékítésére is megleli a szót.
A magyar vidéket, magyar falut, amelynek rajzához
kifogyhatatlan színek vannak a palettáján, – írja le Krudy,
olyan kívántatóan, ahogy csak a nosztalgikus sóvárgás látja a maga földjét,
amelyben gyökerezik. Az örömtelen városból szívesen menekül
jól ismert ifjúkori tájakra az író s örömmel viszi magával hősnőjét, a fehér
galambhoz hasonló Evelint, a Nyírség égbenyúló jegenyéi és zúgó nádasai közé,
egy pusztuló világba, melynek udvarházaiban még a régi Magyarország él, régi
emberek, régi hagyományok, hol az asszonyok szemének színe a Tisza vizéhez hasonlít
és az országúti csárdák körül egykori szegénylegények árnyai kísértenek, a
hajladozó lombok pedig régi virtusokról mondanak mesét az arra tévedő
vándornak. Itt érzi jól magát a karcsú, imádságos szelídségű és regényes
szívű Evelin, mert itt érzi jól magát a Nyírség alkonyi csendjébe szüntelen
visszakívánkozó író is. Ennek a vidéknek áldott békéje, őserejű józansága
gyógyítja meg a sebzett galambot, kinek szívébe a nagyváros kertjének két
furcsa dísznövénye, a homályos eredetű, egzotikus Maszkerádi
kisasszony és Kálmán úr, az asszonyok kitartott lovagja oltották a mérget.
Szegény vergődő, elbukott és mégis hófehéren maradt Evelinnek előbb egy
életveszedelmes szerelmi tébolyon és egy rettenetes megcsalattatáson kell
átesnie, amíg megtalálja, akit a sors párjául rendelt, Álmos Andort, a különös
életű, nemes vidéki gavallért. Közben megismerkedünk a szomorú Rizujlet asszonnyal, ki annyi szenvedő férfit
megvigasztalt, amíg hervadásra jutott, az útszéli csárdák
korcsmárosasszonyaival, az élősdi Kakukkal s elsősorban a legérdekesebb
regényalakkal, a parlagi Pistolival, aki olyan mint egy vadbölény, három feleséget nyűtt el, mind a
három a nagykállói tébolydába került, ő maga
öregségében egy lehetetlen szerelem halálra ítélt betege. Pistoli
hangos élete, kétségbeesett szerelme és megrendítő halála olyan élmény a regény olvasónak, amely nem múlhat el emlékezetéből.
A legérdekesebb és legizgalmasabb regény ez a Napraforgó,
telve színtiszta költészettel és szívtépő magyar szomorúsággal. Más országokban
ünnepnek számít egy ilyen könyv megjelenése, nálunk megjelenik, tudomásul
veszik és vége, a piacon tovább folyik a lárma. Pedig még a mai zord napokban
is, amikor talán egyedül a kultúrértékeinket nem vehetik el tőlünk, ma is
eseményt jelent a magyar életben Krúdy Gyula új regénye.
(h[ervay]. f[rigyes].)
(Magyarország, 1919/17. /január 19./ 9. p.)