A HALDOKLÓ TÉMA

Írta: HEVESI ANDRÁS

Nem ültem ott a háborúelőtti fiatal írók kávéházi asztalánál, de a rendelkezésre álló elég bő irodalom alapján el tudom képzelni, miről folyhatott a társalgás. Az írók témákat meséltek egymásnak, egyiket a másik után, szünet és pihenő nélkül, a végkimerülésig. A témák kézről-kézre jártak, mindenki sorban, műértő szemmel gusztálta és szakszerű megjegyzés kíséretében továbbadta. Gavallérosan bántak a témákkal, hiszen mindenki témamilliomos volt, szórta, tékozolta a témákat, az írók úgy kínálták egymást témával, mint ma cigarettával, aki pillanatnyi témazavarban szenvedett, odaszólt a barátjának és kapott témát, amit egy hét múlva becsületesen visszafizetett. A témák vidáman keringtek az írótársadalomban, csaknem olyan személytelenül, mint az ezüst ötkoronások. A barátok félrehívták egymást és nagy titok terhe alatt elmesélték megírandó regényük cselekményét. A témáknak önálló értéke és szigorú hierarchiája volt, függetlenül attól, hogy valaha megíródnak-e; voltak „előkelő”, „hálás” és „kedves” témák, sokan világéletükben megmaradtak témaszerzőnek és folytatólagos műsorú előadást rendeztek a témák elmondásából. „Van egy nagyszerű színdarabtémám”, — mondta a fiatal író és történetet mesélt a féltékeny férjről, aki meghökkentően elmés módon bizonyítja rá a feleségére, hogy megcsalja. Voltak „nagy” és „kis” témák, a nagy témák kissé általánosak és fellengősek, de részleteiben tele ötlettel, a kis témák igénytelenek, de elmések, szinte valamennyi szabadalom után kívánkozik. Némelyik íróval az a tragédia történt, hogy „kiírta magát”, ahogy akkor mondták, más szóval feldolgozott néhány száz vagy néhány ezer témát és több nem jutott eszébe, akárhogy erőlködött.

A mai írót ez a veszély nem fenyegeti. Az a nemzedék, amelynek legtöbb tagja ebben a században született, nem ismeri a témákban való gazdagság mámorát és a témahiány kétségbeesését. A mai fiatal írók Magyarországon és Európában nem mesélik el egymásnak a témáikat. Minek is tennék? Többnyire siralmasan megbuknának velük. A háborúelőtti író témája maga is kész műalkotás volt, ragyogó és ellenállhatatlan, a szerző pirulva és boldogan állott a három vagy négy emberből álló közönség előtt. A mai fiatal író, ha megkérdezik, miről szól készülő könyve, valószínűleg csak sejtelmes, összefüggéstelen mondatokat dadogna. Az igazság az, hogy a témája nem foglalható össze, nem mondható el dióhéjban, sőt egyáltalán nem mondható el más formában, mint abban az egyetlen geyben, amelyben megírta. A régi író cselekményt gondolt ki és a száraz történetvázat kitöltötte élettel. A mai író megfoghatatlan, kifejezhetetlen életet próbál kifejezni és ha szerencséje van, talál történetet, amely illusztrálja a kifejezhetetlent. A régi írónak sok témája volt, a mainak egyetlen egyben, amelyben megírta. A régi nak, ami nincs, megvan az a vitathatatlan előnye, hogy sohasem fogy ki.

A mai írónemzedék mesterei a nagy témátlanok, Proust és Joyce, akik nem azt írták meg, ami egy szerencsés pillanatukban eszükbe jutott, hanem azt, aminek állandóan tudatában vannak; nem cselekményeket adnak elő, hanem lelki tájakat ábrázolnak. A mondanivaló atomizálódott; minden tárgy, minden lelkiállapot, az emberi élet minden pillanata kimeríthetetlen. A régebbi írók közül ma talán Krúdy Gyula hat legmodernebbül, ez a csodálatos stílusvarázsló, akinek nem voltak témái, csak egyetlen alaktalan, imbolygó és poétikus mondanivalója, amely minden művének minden lapján egyformán megtalálható. Krúdy nem írt zárt, egymástól megkülönböztethető műveket; könyvei egymásba folynak és feloldódnak a hang egységében; hívei olyanok, mint a finom textilek szerelmesei: csak az anyag minőségében gyönyörködnek. A mai fiatal prózaírókon hasonló törekvéseket figyelhetünk meg; mintha minden írásuk töredék volna egy végtelen naplóból, vagy soha be nem fejeződő monológból. Most jelent meg Szentkuthy Miklós hatalmas méretű könyve, amelynek külső alakja és tartalma egyformán Joyce-ra emlékeztet. Ez a könyv — címe: Prae bizonyára azt az írói mondanivalót jelzi, amely minden egyebet megelőz — már tudatosan, szinte kihívóan témátlan; az egész könyv egy nagyon iskolázott és művelt öntudat tükrözése. A témátlanok vagy egytémájúak a költészetben is érvényesülnek; legtehetségesebb költő-képviselőjük Illyés Gyula, aki minden versében ugyanazt a ringó, nyújtózó, romantikusan érzelmes és klasszikusan idilli hangot csendíti meg.

A témamilliomosok után eszerint a témátlanok következnek? A mondanivalónélküliek után, akiknek rengeteg dolog jutott az eszükbe, az egyetlen mondanivalónak, akiknek nem jut eszükbe semmi? A jelek erre látszanak vallani. A témákban gazdag írók ma színházi ügynökök és filmgyárak szolgálatában állnak; pénzt talán keresnek, de irodalmi pozíciójuk elenyésző. Azért még sem mernék teljes határozottsággal a témátlanok mellé állni, ennek az iskolának is megvannak a maga veszedelmei. A témamilliomost az a veszély fenyegette, hogy mindent megírt, ami eszébe jutott; pedig abból, hogy egy történet először nekem jutott eszembe, még nem következik, hogy közöm is van hozzá. A témátlan hasonló veszélyben forog. Nem tud válogatni a megírandó feladatok kimeríthetetlen gazdagságában, amelyet még a legigénytelenebb öntudat és legszürkébb élet kimerítő feldolgozása nyújt; nincs rá oka, hogy a tömérdek feldolgozásra váró tárgy közül egyiket előnybe részesítse a másik rovására; hiányzik a szelekció elve. A témamilliomost az a veszély fenyegeti, hogy lassankint minden személyes kapcsolatát elveszíti a műveivel, a témátlant az, hogy magánéletének a feldolgozása olyan gépies rutinná, sivár robottá válik, mint egy feladott tárgyról való értekezés. Az egyiknek a véglete a ponyvaregény, a másiké az iskolai dolgozat.

Ez a kétféle író, vagy, ha úgy tetszik, az írónak ez a két oldala mindig megvolt, de a válság csak most vált akuttá, mikor az emberiség nagy klasszikus korokból öröklött témakészlete szinte a szemünk láttára elfogyott. A téma most haldoklik, de bizonyára újjá fog születni, nem is sejtjük, milyen formában.

 

(Budapesti Hírlap, 1934/113. /május 20./ 17. p.)