A HALDOKLÓ TÉMA
Írta: HEVESI
ANDRÁS
Nem ültem ott a háborúelőtti fiatal írók kávéházi
asztalánál, de a rendelkezésre álló elég bő irodalom alapján el tudom
képzelni, miről folyhatott a társalgás. Az írók témákat meséltek
egymásnak, egyiket a másik után, szünet és pihenő nélkül, a
végkimerülésig. A témák kézről-kézre jártak, mindenki sorban, műértő szemmel
gusztálta és szakszerű megjegyzés kíséretében továbbadta. Gavallérosan
bántak a témákkal, hiszen mindenki témamilliomos volt, szórta, tékozolta a
témákat, az írók úgy kínálták egymást témával, mint ma
cigarettával, aki pillanatnyi témazavarban szenvedett, odaszólt a
barátjának és kapott témát, amit egy hét múlva becsületesen
visszafizetett. A témák vidáman keringtek az írótársadalomban, csaknem olyan
személytelenül, mint az ezüst ötkoronások. A barátok félrehívták egymást és
nagy titok terhe alatt elmesélték megírandó regényük cselekményét. A
témáknak önálló értéke és szigorú hierarchiája volt, függetlenül
attól, hogy valaha megíródnak-e; voltak „előkelő”, „hálás” és „kedves”
témák, sokan világéletükben megmaradtak témaszerzőnek és folytatólagos
műsorú előadást rendeztek a témák elmondásából. „Van egy nagyszerű
színdarabtémám”, — mondta a fiatal író és történetet mesélt a féltékeny férjről,
aki meghökkentően elmés módon bizonyítja rá a feleségére, hogy megcsalja.
Voltak „nagy” és „kis” témák, a nagy témák kissé általánosak és
fellengősek, de részleteiben tele ötlettel, a kis témák igénytelenek, de
elmések, szinte valamennyi szabadalom után kívánkozik. Némelyik íróval az a
tragédia történt, hogy „kiírta magát”, ahogy akkor mondták, más
szóval feldolgozott néhány száz vagy néhány ezer témát és több nem
jutott eszébe, akárhogy erőlködött.
A mai írót ez a veszély nem fenyegeti. Az a
nemzedék, amelynek legtöbb tagja ebben a században született, nem ismeri
a témákban való gazdagság mámorát és a témahiány kétségbeesését. A
mai fiatal írók Magyarországon és Európában nem mesélik el egymásnak
a témáikat. Minek is tennék? Többnyire siralmasan megbuknának velük. A háborúelőtti
író témája maga is kész műalkotás volt, ragyogó és ellenállhatatlan,
a szerző pirulva és boldogan állott a három vagy négy emberből álló
közönség előtt. A mai fiatal író, ha megkérdezik, miről szól készülő
könyve, valószínűleg csak sejtelmes, összefüggéstelen mondatokat dadogna.
Az igazság az, hogy a témája nem foglalható össze, nem mondható el
dióhéjban, sőt egyáltalán nem mondható el más formában, mint abban
az egyetlen geyben, amelyben megírta. A
régi író cselekményt gondolt ki és a száraz történetvázat kitöltötte
élettel. A mai író megfoghatatlan, kifejezhetetlen életet próbál kifejezni és ha szerencséje van, talál történetet, amely
illusztrálja a kifejezhetetlent. A régi írónak sok témája volt, a
mainak egyetlen egyben, amelyben megírta. A régi nak,
ami nincs, megvan az a vitathatatlan előnye, hogy sohasem fogy ki.
A mai írónemzedék mesterei a nagy témátlanok,
Proust és Joyce, akik nem azt írták meg, ami egy szerencsés pillanatukban
eszükbe jutott, hanem azt, aminek állandóan tudatában vannak; nem
cselekményeket adnak elő, hanem lelki tájakat ábrázolnak. A mondanivaló
atomizálódott; minden tárgy, minden lelkiállapot, az emberi élet minden
pillanata kimeríthetetlen. A régebbi írók közül ma talán Krúdy Gyula
hat legmodernebbül, ez a csodálatos stílusvarázsló, akinek nem voltak
témái, csak egyetlen alaktalan, imbolygó és poétikus mondanivalója, amely
minden művének minden lapján egyformán megtalálható. Krúdy nem írt zárt,
egymástól megkülönböztethető műveket; könyvei egymásba folynak és feloldódnak a
hang egységében; hívei olyanok, mint a finom textilek szerelmesei: csak az
anyag minőségében gyönyörködnek. A mai fiatal prózaírókon hasonló törekvéseket
figyelhetünk meg; mintha minden írásuk töredék volna egy végtelen
naplóból, vagy soha be nem fejeződő monológból. Most jelent
meg Szentkuthy Miklós hatalmas méretű könyve, amelynek külső alakja
és tartalma egyformán Joyce-ra emlékeztet. Ez a könyv — címe: Prae bizonyára azt az írói mondanivalót jelzi,
amely minden egyebet megelőz — már tudatosan, szinte kihívóan témátlan; az
egész könyv egy nagyon iskolázott és művelt öntudat tükrözése. A témátlanok
vagy egytémájúak a költészetben is érvényesülnek; legtehetségesebb
költő-képviselőjük Illyés Gyula, aki minden versében ugyanazt a
ringó, nyújtózó, romantikusan érzelmes és klasszikusan idilli hangot
csendíti meg.
A témamilliomosok után eszerint a témátlanok
következnek? A mondanivalónélküliek után, akiknek
rengeteg dolog jutott az eszükbe, az egyetlen mondanivalónak, akiknek nem jut
eszükbe semmi? A jelek erre látszanak vallani. A témákban gazdag írók ma
színházi ügynökök és filmgyárak szolgálatában állnak; pénzt talán
keresnek, de irodalmi pozíciójuk elenyésző. Azért még sem mernék teljes
határozottsággal a témátlanok mellé állni, ennek az iskolának is megvannak
a maga veszedelmei. A témamilliomost az a veszély fenyegette, hogy
mindent megírt, ami eszébe jutott; pedig abból, hogy egy történet először
nekem jutott eszembe, még nem következik, hogy közöm is van hozzá. A
témátlan hasonló veszélyben forog. Nem tud válogatni a
megírandó feladatok kimeríthetetlen gazdagságában, amelyet még a
legigénytelenebb öntudat és legszürkébb élet kimerítő feldolgozása nyújt;
nincs rá oka, hogy a tömérdek feldolgozásra váró tárgy közül egyiket
előnybe részesítse a másik rovására; hiányzik a szelekció elve. A
témamilliomost az a veszély fenyegeti, hogy lassankint minden személyes
kapcsolatát elveszíti a műveivel, a témátlant az, hogy magánéletének a
feldolgozása olyan gépies rutinná, sivár robottá válik, mint egy
feladott tárgyról való értekezés. Az egyiknek a véglete a
ponyvaregény, a másiké az iskolai dolgozat.
Ez a kétféle író, vagy, ha úgy tetszik, az írónak
ez a két oldala mindig megvolt, de a válság csak most vált akuttá, mikor
az emberiség nagy klasszikus korokból öröklött témakészlete szinte a
szemünk láttára elfogyott. A téma most haldoklik, de bizonyára újjá fog
születni, nem is sejtjük, milyen formában.
(Budapesti Hírlap, 1934/113. /május
20./ 17. p.)