KRÚDY GYULA JUBILÁL

 

A születésénél kellene kezdeni. Elindulni vele az első kis sikoltástól a gyermekéveken, a suhanckoron át végig, míg haja ezüst lesz. Mert érdekes lehet ez a származás. A forrását finom ködök fedik, mint a magyarok erede­tét, mint a nyírségi földet ősszel. Nem világít bele más, csak az írónak néhány nagyon szubjektív visszaemlékezé­se, ha néha - fájdalom, ritkán - kedve támad a múltról beszélni. És nem mutat vissza hozzá egyéb egy-két olyan festői rokonnál, akik maguk is külön tanulmányt érde­melnének.

De hiába ez a súlyos adattalanság. Annyi mégis nyil­vánvaló, hogy a Szabolcs megyei úri kúria, amelyben az író megszületett, nem hasonlított a fáklyahordó, a huma­nista magyar nemesek hajlékához. És ezért különös, ezért isten csodája, hogy Krúdy Gyula mégis író lett. Mi in­dította rá, hogy elszakítva magát a rendes, magyar me­gyei élettől, ebbe a mesterségbe vágjon? Nem a könyvek, hiszen alig olvasott! És semmi esetre sem egy tudomá­nyos barát vagy rokon, mert úgyszólván akkor ismerte meg az első betűvető embert, amikor már maga is író volt. Lehetetlen egyébre gondolni, mint hogy szinte fi­zikai adottság tette azzá, ami.

Az egész magyar irodalomban nincs senki, aki olyan közvetlen összeköttetésben állana a természettel, mint ő.

Amikor dolgozik, tolla és az élet jelenségei közé bizo­nyosan nem tolakodik semmiféle reminiszcencia. Ko­moly, kétségtelenül nem utánoz senkit, mert nem ismer senkit. Minden jelzőjét, színét, hangját belülről veszi. Nem komponál, nincsenek problémái, nincs belekapcsol­va semmiféle tudományba, emberi mozgalomba, klikkbe, iskolába. Nem tudja még a módját sem, hogyan kell elbeszélni, és úgy mesél, amint egy tatár igric mesélhe­tett. Ezért van, hogy minden műve széthull, hogy a köny­veinek nincs gerince, csak zenéje. De ezért van az is, hogy csudálatosán ír meg zúgó nádasokat, kis budai kocs­mákat, vénkisasszonyokat, gibiceket, nagyurakat, ván­dorokat, akik megfagynak, belvárosi utcákat. Azért, mert sohasem olvasott zúgó nádasokról, megfagyott vándor- legényekről.

Az ég tudja, hogy mi lehetne, ha egy nyugati író is­mereteivel volna fölfegyverezve. Talán óriássá nőne, talán elvesztené zsenijét. Így azonban mindenesetre óriás­nak hat. Romba dőlt templomnak, vagy inkább föl nem épített palotának, amelyhez a hatalmas anyag össze van hordva. Ott a kő, a vas, csak éppen nem áll a ház.

A könyvei eleinte nem voltak népszerűek. Mindössze maguk az írók - mégpedig a legkülönbek - gyönyörköd­tek komoly történeteinek tónusában, mert tehetség kel­lett már ahhoz is, hogy valaki ezt a magyarul kifejezett corot-i színt és Krúdy soha nem hallott zenéjű jelzőit élvezhesse.

Már közel volt a negyvenhez, amikor a háború elején első igazi sikerét aratta A vörös postakocsi című regényé­vel. Ennek a regénynek Szemere Miklós a hőse, és akik ismerték a mongol képű, fantasztikus nagyurat, azt mondják: nem lehetett volna megdöbbentőbb portrét ad­ni róla. Innen kezdve sűrű egymásutánban jelentek meg kötetei - Krúdy könnyen és sokat dolgozott, mint az igazi, nagy mesemondók. Elkezdődött a „Szindbád”-ciklus, egész sereg vaníliaillatú és gyöngyházfényű novella, középpontjában egy sajátos magyar, sőt lengyel ízű, bús, idősödő Don Juannal. Kiadták összegyűjtött újságcik­keit. Mind kis remekmű a maga nemében. Láthattuk nyomtatásban méltatlanul megbukott drámáját, amely Petőfi Sándor fiának tragédiáját tárja elénk. És alig múlt el nap, hogy valamelyik újságban meg ne lepte vol­na az irodalmat legalább egy olyan sorral, amely elmoshatatlan.

Így ért el, szakadatlan munkában, huszonöt éves írói jubileumához, amelyet most szűkebb pátriája, Nyíregy­háza lelkesen megünnepel.

Szabolcs és Krúdy! Soha még magyar megyének ilyen költője nem volt. És Nyíregyháza büszke lehet a fiára. Nemcsak az írásai miatt, hanem mert olyan derék nagy ember, mert olyan szakértője bornak, asszonynak, lónak. Mert olyan erős, mert olyan szép. Ha valaki elmondaná ifjúságának kalandjait, szép kis kötet lenne belőle. Az csak kunszt, hogy a lófuttatáson ő fogta meg a legna­gyobb kvótát? És csak szép lehetett, amikor a Bécsi Sor­házban, mámoros reggelen, nádként tört össze kardostól egy huszártisztet, aki görbén mert ránézni. Pogány. Asszonyszöktető. Árpádvérű magyar, a törzs török arisz­tokráciájából. És ma is úgy él, ahogy egy ötvenedik éve felé hajló nagyúrhoz illik.

A gyönyörű Margitszigeten lakik. De nem valamelyik mondain hotelben, siberek, grófok és gazdag amerikai hölgyek között, hanem a Sziget derekán, a Rom-ban. Krúdy nem kíváncsi a divatos életre. Még sohasem lát­ták a strandon, a vendéglőkben, a hotel üveghalljában, a tenisznél. Ki nem mozdul a Rom előtti kis platóról, ame­lyet óriási tölgyek vesznek körül. A háza udvarán major­ság pletykálkodik, és disznó röfög. Mert ez a különös költő egészen úgy rendezkedett be egy világfürdő szívé­ben, mintha odahaza lenne, a Nyírségben. Hajnali négy­kor kel egy kis mécs fényénél. Kint pitymallik, a nagy fák súgnak, és csillan a Duna, míg bent a szobában fe­leségének és leánykájának kettős, alvó lélegzése hallszik. Krúdy az íróasztala mellé telepedik. Nagy kezébe fogja a tollat, és szántja a betűt olyan nyugodtan, tisztán, ahogy a víz folyik ... És nem lenne csuda, ha belőle születne meg az a remekmű, amelyet a magyar irodalom­nak e kusza kora epedve vár.

1924. november

 

(Hunyady Sándor: Álmatlan éjjel.
Bp. 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó. 317-320. p.)