KRÚDY GYULA JUBILÁL
A születésénél kellene kezdeni. Elindulni vele az első kis
sikoltástól a gyermekéveken, a suhanckoron át végig, míg haja ezüst lesz. Mert
érdekes lehet ez a származás. A forrását finom ködök fedik, mint a magyarok
eredetét, mint a nyírségi földet ősszel. Nem világít bele más, csak az írónak
néhány nagyon szubjektív visszaemlékezése, ha néha - fájdalom, ritkán - kedve
támad a múltról beszélni. És nem mutat vissza hozzá egyéb egy-két olyan festői
rokonnál, akik maguk is külön tanulmányt érdemelnének.
De hiába ez a súlyos adattalanság. Annyi mégis nyilvánvaló, hogy a
Szabolcs megyei úri kúria, amelyben az író megszületett, nem hasonlított a
fáklyahordó, a humanista magyar nemesek hajlékához. És ezért különös, ezért
isten csodája, hogy Krúdy Gyula mégis író lett. Mi indította rá, hogy
elszakítva magát a rendes, magyar megyei élettől, ebbe a mesterségbe vágjon?
Nem a könyvek, hiszen alig olvasott! És semmi esetre sem egy tudományos barát
vagy rokon, mert úgyszólván akkor ismerte meg az első betűvető embert, amikor
már maga is író volt. Lehetetlen egyébre gondolni, mint hogy szinte fizikai
adottság tette azzá, ami.
Az egész magyar irodalomban nincs senki, aki olyan közvetlen
összeköttetésben állana a természettel, mint ő.
Amikor
dolgozik, tolla és az élet jelenségei közé bizonyosan nem tolakodik semmiféle
reminiszcencia. Komoly, kétségtelenül nem utánoz senkit, mert nem ismer
senkit. Minden jelzőjét, színét, hangját belülről veszi. Nem komponál,
nincsenek problémái, nincs belekapcsolva semmiféle tudományba, emberi
mozgalomba, klikkbe, iskolába. Nem tudja még a módját sem, hogyan kell
elbeszélni, és úgy mesél, amint egy tatár igric mesélhetett. Ezért van, hogy
minden műve széthull, hogy a könyveinek nincs gerince, csak zenéje. De ezért
van az is, hogy csudálatosán ír meg zúgó nádasokat, kis budai kocsmákat,
vénkisasszonyokat, gibiceket, nagyurakat, vándorokat, akik megfagynak,
belvárosi utcákat. Azért, mert sohasem olvasott zúgó nádasokról, megfagyott
vándor- legényekről.
Az ég tudja,
hogy mi lehetne, ha egy nyugati író ismereteivel volna fölfegyverezve. Talán
óriássá nőne, talán elvesztené zsenijét. Így azonban mindenesetre óriásnak
hat. Romba dőlt templomnak, vagy inkább föl nem épített palotának, amelyhez a
hatalmas anyag össze van hordva. Ott a kő, a vas, csak éppen nem áll a ház.
A könyvei
eleinte nem voltak népszerűek. Mindössze maguk az írók - mégpedig a legkülönbek
- gyönyörködtek komoly történeteinek tónusában, mert tehetség kellett már
ahhoz is, hogy valaki ezt a magyarul kifejezett corot-i
színt és Krúdy soha nem hallott zenéjű jelzőit élvezhesse.
Már közel
volt a negyvenhez, amikor a háború elején első igazi sikerét aratta A vörös postakocsi
című regényével. Ennek a regénynek Szemere Miklós a hőse, és akik ismerték a
mongol képű, fantasztikus nagyurat, azt mondják: nem lehetett volna
megdöbbentőbb portrét adni róla. Innen kezdve sűrű egymásutánban jelentek meg
kötetei - Krúdy könnyen és sokat dolgozott, mint az igazi, nagy mesemondók.
Elkezdődött a „Szindbád”-ciklus, egész sereg
vaníliaillatú és gyöngyházfényű novella, középpontjában egy sajátos magyar, sőt
lengyel ízű, bús, idősödő Don Juannal. Kiadták összegyűjtött újságcikkeit.
Mind kis remekmű a maga nemében. Láthattuk nyomtatásban méltatlanul megbukott
drámáját, amely Petőfi Sándor fiának tragédiáját tárja elénk. És alig múlt el
nap, hogy valamelyik újságban meg ne lepte volna az irodalmat legalább egy
olyan sorral, amely elmoshatatlan.
Így ért
el, szakadatlan munkában, huszonöt éves írói jubileumához, amelyet most szűkebb
pátriája, Nyíregyháza lelkesen megünnepel.
Szabolcs
és Krúdy! Soha még magyar megyének ilyen költője nem volt. És Nyíregyháza
büszke lehet a fiára. Nemcsak az írásai miatt, hanem mert olyan derék nagy
ember, mert olyan szakértője bornak, asszonynak, lónak. Mert olyan erős, mert
olyan szép. Ha valaki elmondaná ifjúságának kalandjait, szép kis kötet lenne
belőle. Az csak kunszt, hogy a lófuttatáson ő fogta meg a legnagyobb kvótát?
És csak szép lehetett, amikor a Bécsi Sorházban, mámoros reggelen, nádként
tört össze kardostól egy huszártisztet, aki görbén mert ránézni. Pogány.
Asszonyszöktető. Árpádvérű magyar, a törzs török arisztokráciájából. És ma is
úgy él, ahogy egy ötvenedik éve felé hajló nagyúrhoz illik.
A
gyönyörű Margitszigeten lakik. De nem valamelyik mondain hotelben, siberek, grófok és gazdag amerikai hölgyek között, hanem a
Sziget derekán, a Rom-ban. Krúdy nem kíváncsi a
divatos életre. Még sohasem látták a strandon, a vendéglőkben, a hotel
üveghalljában, a tenisznél. Ki nem mozdul a Rom előtti kis platóról, amelyet
óriási tölgyek vesznek körül. A háza udvarán majorság pletykálkodik, és disznó
röfög. Mert ez a különös költő egészen úgy rendezkedett be egy világfürdő szívében,
mintha odahaza lenne, a Nyírségben. Hajnali négykor kel egy kis mécs fényénél.
Kint pitymallik, a nagy fák súgnak, és csillan a Duna, míg bent a szobában feleségének
és leánykájának kettős, alvó lélegzése hallszik. Krúdy az íróasztala mellé
telepedik. Nagy kezébe fogja a tollat, és szántja a betűt olyan nyugodtan,
tisztán, ahogy a víz folyik ... És nem lenne csuda, ha belőle születne meg az a
remekmű, amelyet a magyar irodalomnak e kusza kora epedve vár.
1924. november
(Hunyady Sándor: Álmatlan éjjel.
Bp. 1970, Szépirodalmi Könyvkiadó. 317-320. p.)