KRÚDY GYULA ÁLMOSKÖNYVE

Írta Hunyady Sándor

Most jelent meg új kiadásban Krúdy Gyula álmoskönyve. Lebilincselően érdekes mű az olyan ember számára, aki hisz a babonákban és a jóslatokban. De még érdekesebb a művész számára, aki megérti, mily zseniálisan társította Krúdy az álombéli látomásokat az eleven eseményekkel. Mekkora kár érte! Ha egy kicsit szolidabban bánik a testével, ma is élhetne. Mert úgy pazarolta el az életét, mint egy könnyelmű dsentri a földjét.

A könyvet olvasgatva, eszembe jut, hogy véletlenül jelen voltam a mű fogantatásánál.

Ennek több mint huszonöt éve. Egy téli este Krúdy mellett ültem a baccarat-asztalnál. Szerencsénk volt. Mind a ketten sokat nyertünk. (Krúdy pompás kártyás volt.) Játék után megtanácskoztuk, hogy mit csináljunk a vagyonunkkal? Elhatároztuk, hogy divatosak leszünk és elutazunk a Tátrába. Krúdy meg is magyarázta rögtön, hogy a »téli szezon« mennyivel elegánsabb dolog, mint a nyári fürdőzés.

Másnap útnak indultunk. Hálókocsink volt. Éjfél tájban lefeküdtünk. Krúdy nevetve szólt föl hozzám az alsó ágyból:

— Hogy érzed magad? Én nagyon furcsán. Gyerekkorom óta nem feküdtem le hajnal előtt!

Reggel megérkeztünk Poprádfelkára. Ott kellett volna átszállnunk a tátrai villamosra, hogy Ófüredre menjünk. Az indulásig volt egy üres óránk, beültünk a restibe sörözni.

Ez lett a vesztünk. Mert Krúdynak eszébe jutott, hogy milyen közel vagyunk Késmárkhoz és hogy van Késmárkon egy nagyon jófőzésű vendéglő, a »Frejer«.

Kötötte magát, hogy addig ő nem megy a Tátrába, nem bánja a síelő asszonyokat, nem törődik az érdekes, tüdőbeteg nőkkel, akik lázrózsás arccal pihennek a tavaszi napsütédben, amíg nem eszik egy zónapörköltet a Frejerben. Megadtam magam a sorsnak. Fiakert béreltünk és a havas fenyveseken át elkocsikáztunk Késmárkra.

A Frejer csakugyan tiszta, bájos kis vidéki fogadó volt, nagy színnel a vendégkocsiknak, tágas udvarral, ódon szobákkal, mesébevaló, mintha mézeskalácsból épült volna.

Éppen villásreggelihez érkeztünk. A poggyászunkat felküldtük a szobánkba és bementünk az étterembe, ahol égtek a lámpák, olyan homályos volt a téli délelőttön, az utcára néző kicsiny ablakokon fehér függöny.

Zóna-székelygulyást rendeltünk, hallgattuk, hogy diskurálnak egy hosszú asztalnál a városi urak, sör, sóskifli és ringli mellett.

Krúdy megismerkedett a fogadóssal, a fogadósnéval, szerelmet vallott a pincérlánynak és megkérdezte, hogy mi lesz ebédre? – Csonthúst?! Na azt megvárjuk. A villásreggeli átszivárgott az ebédbe. A délelőtti törzsvendégek kicserélődtek déli törzsvendégekre. Krúdy félszemmel figyelte őket. Látszott, hogy fölírja alakjukat a lelkébe.

Ekkor már a pincérlány halálosan szerelmes lehetett Krúdyba. Óriási, melegen reszkető csonthúst hozott, külön velőt, pirított kenyeret, lángvörös lett, valahányszor elment az asztalunk mellett.

Elmúlt az ebéd, telt az idő, nem mozdultunk. A vendégek elmentek, a fogadósék lefeküdtek aludni, a pincérlány is eltűnt, egyedül maradtunk a csöndes, üres, homályos, forróra fűtött étteremben. Valami álmosító zümmögés hallatszott:

— Légy! — örvendezett Krúdy. — Ez erős légy, hogy kibírta eddig a telet!

Ültünk, ültünk, fröccsöket ittunk. Szenvedtem az unalomtól. Könyörögtem Krúdynak, hogy: »Csináljunk már valamit, Gyula bácsi, az ég szerelmére, hiszen ebbe meg lehet bolondulni!«

Ezüst fejét félrebillentve, rosszalóan dörmögte:

— Mi bajod? Ülj nyugodtan! Hallgasd, hogy zizeg az ablaküvegen a légy! Nem tudsz kérődzni? Látod, én most kérődzőm azon, amit láttam magam körül az új helyen!

Megmozdíthatatlan volt, Végigültük az egész délutánt, a megelevenedő estét. Kivártuk, amíg vacsora után újra elpihent az egész ház. Csak a csapos maradt velünk ébren, hivatalból, meg a kicsinosított pincérlány a szíve miatt.

Krúdy mind a kettőt leültette az asztalunkhoz, Már a villanyt is eloltották, két gyertya égett előttünk.

— Fehéren égő viaszgyertya az álmoskönyv szerint — halál!

— mondta Gyula bácsi a sárga lángba nézve.

A csapos érdeklődött, hogy; »tud az uraság álmot fejteni?!« Mert ő kékruhas emberről álmodott az éjjel!

— Kékruhás emberről álmodni, törvénnyel való találkozást jelent! — mondta Krúdy.

A pincérlány azt álmodta, hogy ribizlit evett.

— Ribizli? Apró szerelem, amelyik könnyen támad és vígan múlik el!

Tovább magyarázta az álmokat. Akárhogy bámultam a zseniális társításokat, végül kidőltem. Elmentem lefeküdni. Egyedül hagytam hármasukat a kihűlő, gyertyahomályos szobában.

Másnap délben sem tudtam lelket verni Krúdyba. Fodros, kemény, nappali ingében aludt az ágyban, mint egy kifáradt farsangoló, aki csak a frakkját vetette le.

Ráztam a vállát:

— Ideje indulni, Gyula bácsi!

Kinyitotta fél szemét, amely olyan fényes barna volt, mint a diókompótban a dió. Álmosan dünnyögte:

— Eridj magad a Tátrába! Én itt maradok még egy-két napig. Jó nekem itt. Elkezdek gondolkozni egy álmoskönyvről!...

(Magyarország, 1941/90. /április 21./ 7. p.)