Hunyady Sándor

Krúdyval Késmárkon

Amikor katonaruhámat végérvényesen visszaszolgáltattam az ezredraktárnak és visszaérkeztem Pestre, apám kitörő lelkesedéssel fogadott. Én tudtam, hogy szeret, hogy aggódott értem, ha nem is írt. Ő viszont tudta, hogy én mennyire tisztában vagyok érzéseivel és természetével. Most már a Royalban lakott. Megint csak ágyat vetettek a szobájában, a díványra. Grandiózusat beszélgettünk az első éjszaka. Megtudtam, hogy Pista és Jancsi öcsém már tüzértiszt, és kint van a fronton. Illés pedig – tizenhét éves volt – most készül soron kívül bevonulni.

Pest nagyon furcsa volt akkor. Valami duzzadt, lázas, beteges lüktetést mutatott. Bővében volt minden, aminek nem volt értéke. Az emberek nyakig úsztak a papírpénzben, a műkávéban, a falevéllel töltött, német cigarettában. Mindenki milliomos lett. Egy ócska nadrágért annyi pénzt adtak, amennyiért valaha villát lehetett építeni Balatonkenesén. Viszont nem volt kenyér, hús és tej. Szórványosan megkezdődött az élelmiszerboltok előtt a szatyros asszonyok ácsorgása. A színházak és a boltok zsúfolva voltak. A gyárak kéménye sűrű füstgomolyokat ontott. Zenék, dalok, viccek születtek. A felület remekül mutatott: mint a tüdővészesen a pirosság. Csak egészen kis jelek árulták el, hogy itt valami titkolandó dolog van, valami végzetes szerencsétlenség készülődik.

Hőfer szakadatlan győzelmeket jelentett. És a naiv utca csakugyan a feszülő erő diadalmas boldogságát érezte, amikor fölvonulni látta az első, friss, csukaszürke menetszázadokat, a halálszagú papírvirággal a bakák sipkáján. Pedig nem kellett sok fantázia hozzá, hogy az ember elképzelhesse: a másik oldalon, odatúl, ugyanez történik, és az angol, francia, orosz, olasz vasúti vonalakon ugyanilyen friss hússzállítmányok végtelen sora vándorol a frontok földhányásai felé.

Ebben a normán kívüli állapotban, amelyben keresett cikk lett múltunk legelhanyagoltabb portékája, a betű is, Lázár Miklós megalapította a Déli Hírlapot. Apám személyének varázsa révén oda kerültem, mindjárt akkora fizetéssel, amire álmomban sem mertem volna gondolni. De még meg se kóstolhattam jóformán a rendszeres munka, a rendezett élet előnyeit és hátrányait, egészen úrrá lett rajtam a tüdőcsúcshurut, amelyet a katonaélet körülményei váltottak ki. A hőmérsékletem állandóan 38 körül járt, lefogytam, szédültem, egyre többet köhögtem.

Betegség! Beteg emberrel törődni. Ez mindig apám specialitása volt. Most aztán fölkelt délelőtt. Elmentünk Bálint professzor klinikájára. A tanár megnézett, kikopogtatott. Aztán a vizsgálat végén – hozzám nem szólt egy szót sem – karon fogta apámat, és félrevonta a sarokba. Halkan diskuráltak egy darab ideig. Kétségtelenül arról, mit kellene velem csinálni.

– Nagyon nagy baj van? – kérdeztem egy kicsit ijedten, mikor a professzor elbúcsúzott tőlünk a folyosón.

Az „öreg” ragyogó arccal magyarázta:

– Egészen egyforma a struktúránk. Te most szakasztott olyan állapotban vagy, ahogy én voltam a te korodban. Semmiség. Megúszod. Elmégy a Tátrába. Mondhatom neked, hogy irigyellek. Nincs a világon senkinek jobb dolga, mint egy jómódú tüdőbajosnak. Félek is, hogy túlságosan meg fognak hizlalni! – és ahogy egymás mellett mentünk, a szeme sarkából vizsgálni kezdett, mintha azt kutatná, hajlamos vagyok-e a hízásra.

Apám beszédéből egy mondat különösen érdekelt. Hogy „milyen jó dolga van egy jómódú tüdőbetegnek”. Majdnem figyelmeztettem rá, hogy hiszen én nem vagyok jómódú. Aztán mégiscsak lenyeltem, amit mondani akartam. Éreztem, hogy ebben valami igaztalan panasz lett volna a múltakra vonatkozólag. Meg azt is éreztem, hogy ezentúl csakugyan másképp lesz. Körüllengett a talmi bőség illúziója, amely délibábjaival csalódásba ejtett akkor mindenkit.

Bár ami velem történt, nem is volt illúzió. Igazán jónak mondható körülmények között töltöttem sok-sok hónapot a Tátrában. Ófüreden és Lomnicon, a Grand Hotel és a Palace kényelmében.

Az „öreg”, ahogy mondani szokás, „teli volt pénzzel”. (Akkoriban ment a Magyar Színházban a Lyon Lea, ha behunyom a szemem, ma is látom Gombaszögi Fridát fényes, fekete selyemruhájában és Ódry grandiózus rabbifiguráját.) Számolatlanul kaptam tőle a pénzt, a lap is kiutalta a fizetésemet. Dungyerszky Gyókó meg éppen olyan arányokban támogatott, mellette töltött titkári működésem jutalmaképpen, hogy olyan bőségfélébe kerültem, mint egy milliomos fiú.

Finom ruhákat csináltattam és nagyon finom fehérneműket. A szegény, kövér Horváth Tyutyutól, akinek nagyon peches lóverseny szezonja volt, vettem két szíjas, angol bőröndöt. Első osztályú vasúti bérletjegyem volt, hálókupét váltottam, (életemben akkor először) a Tátra gyorsra. Krúdy Gyula utazott velem együtt. Azt mondta, hogy ideges, és ki szeretné magát aludni. De én azt hiszem, csak az a baja volt, hogy pénze van, ami nyugtalankodott a zsebében.

Kiszálltunk Poprádfelkán a vonatból, és míg a tátrai villamos indulására vártunk, beültünk a vasúti restaurációba, egy krigli sör mellé.

Napos reggel volt, a pályaudvarról tisztán látszott a Magas-Tátra kéklő hegygerince. Krúdy ismerte a csúcsokat. Az a Jégvölgyi-, az a Szalóki-, az a Gerlachfalvi-, az a Lomnici-csúcs, magyarázta, és óriási lusta kezének roppant mutatóujját fölemelte a távoli csúcsok felé.

Körülöttünk a nyaralni tóduló úri közönség csicsergett. Persze, csupa pesti. Hegyvidéki turistának öltözött síkföldi kereskedők, szvetterben és cvikerrel az orrukon. Knickerbokerek, börberik, szíjon lógó Kodakok, elegáns útikosztümben hangos nők. Zsivajgó gyerekek és egész fürtökben fiatal lányok, akik akkoriban kezdték soványra tenyészteni magukat.

Krúdynak egyre jobban nem tetszett ez az egyveleg. A keze fejével megtörölte habos bajuszát, a roppant hegygerinc lábánál elterülő, ködös tájék felé intett, és a honvágy melegével mondta:

– Arra van Késmárk.

Ez az ő édes vidéke volt, amerre a vörös postakocsi utazott az ősz pasztellszín hangulatában, csendesen álmodó kisvárosok macskakövein.

Addig kínzott, amíg fiákert fogadtunk, és elindultunk Késmárkra.

– A Grand Hotel nem fut el – magyarázta egy kicsit ellenséges gúnnyal, dörmögő basszusán Krúdy – holnap is el tudunk oda jutni.

Nem bántam meg a kirándulást. A bükk magasságköréből a fenyvesek régiójába jutottunk. Gyönyörű erdei utakon ment a fiáker. És maga Késmárk is, mint a tündérregében, úgy bontakozott ki, meghatóan kicsiny arányaival, finom fatemplomával, a tiszta, kis cipszerházak között.

– Na végre, itt a fogadó! – szólalt meg Krúdy Késmárk főutcáján. – Telepedjünk meg egy órácskára.

Behajtottunk a Freier vendéglő udvarára. A kocsis kifogott, zabos tarisznyát akasztott a lovak fejére. Mi pedig bementünk a ragyogóan tiszta kis étkezőhelyiségbe, amelynek falait a versengő sörgyárak színes reklámjai ékesítették.

Ringlit rendeltünk, sört, zónapörköltet. Krúdy rettenetesen értette a liturgiáját az ilyen vendéglői tartózkodásnak. Már abban is szakértelem volt, ahogy a sóskiflijét eltörte. Élvezte, hogy annyira ismer itt mindent. Tudta, hogy a békésen söröző vendégek kik, micsodák. Melyik tanító, melyik kereskedő, melyik hivatalnok a városnál, a teljesen egyforma emberek közül.

Úgy dicsekedett vele, hogy milyen jó a pörkölt, milyen friss a sör, milyen kövér a vendéglősné, milyen tiszta a pincérlány, mintha az övé lenne az egész fogadó.

Nagyon szerettem Krúdyt. Szerettem hallgatni mély hangjának dörmögését. De néhány óra múlva mégis őrületesen eluntam magam, hiszen nem való volt az én ritmusomnak ez a hely. Pedig ott maradtunk egészen estig, sőt éjszakára is. Krúdy zseniálisan tudta húzni az időt. Tízóraival, ebéddel. Kizaklatta lustaságából a szőke pincérlányt. Csakugyan olyan volt, mint a vörös postakocsi regényes utasa. A tekintetével odavonzotta asztalunkhoz a kövér vendéglősnét, sőt magát a gazdát, Freier urat. Németül beszélt velük, holott nem tudott németül. Bólogatott, hallgatott. Nehéz szemének pillantásával kigombolta a szelíd pincérlány nyakán a blúzt, aki elpirulva, reszkető kézzel tette elé a kriglit. Odaragadtunk. Sörre sör jött. A múlni nem akaró délután ólmos csöndjében végre is kitörtem:

– Drága jó Gyula bácsi! Menjünk már innen a frászba, hisz meg kell őrülni az unalomtól!

Krúdy lassan, a sörtől való kábulat súlyosságával fordította rám tekintetét. Csöndesen mondta: – Hallgass! Nem hallod, milyen szépen zümmögnek a legyek az ablaküvegen!?...

Beesteledett. Megvacsoráztunk. Krúdy átfordult sörről borra.

Tíz óra körül váratlanul fölállt. Fogta a botját:

– Na, gyerünk! Elég sötét van már hozzá, hogy lányok után nézhessünk odakint! Csakugyan sötét volt. Tíz óra. Hadivilágítás a városon. Sehol egy lélek, sehol egy világos ablak. Végre egy pislogó gázlámpa alatt megláttuk a rendőr árnyékát. Krúdy odament hozzá, és olyat kérdezett tőle, hogy a jámbor öreg rendőr kitátotta a száját ámulatában.

Mit cifrázzam? Ne ijedjen meg a nyájas olvasó, csupa erkölcsös dolog fog kijönni belőle. Krúdy azt kérdezte a rendőrtől, népies nyelvén nevezve a szót, hogy merre van Késmárkon az örömtanya?

A késmárki rendőrön látszott, hogy föl van háborodva, és legjobban szeretne erkölcsi prédikációt tartani nekünk. De végül teljesítette, ami hivatalos kötelessége, és megmagyarázta, merre kell mennünk.

Nekivágtunk a sötétségnek, amíg inkább ösztönből, míg ésszel, kijutottunk a város szélére, ahhoz a házhoz, amelynek falát világszerte csúnya ábrákkal szokták telefirkálni az utcakölykök.

De itt nagyon sötét volt, nem látszott sem fal, sem kapu, sem lámpás. A fekete égen kis negyedhold, mint egy fehér ostyahártya. A fényénél éppen csak annyit lehetett sejteni, hogy valami furcsa, nyomott épülettömeg elé jutottunk. Rozzant, kis fahídon lehetett odajutni a kapu elé, mert árok vagy patak, talán a Poprád eltévedt ága övezte körül az épületet.

Dörömböltünk a kapun, amire odabentről, az udvar kerítésén át, ébredő aprójószág lármája felelt. Libák kezdtek gágogni, tyúkok kotyogni. Végül izgatott disznóröfögés vette át minden fölött a vezényletet.

Már azt hittük, hogy rossz helyen járunk, amikor fény gyulladt odabent, a láncos kapu csikorogva kitárult. És az álomtól dagadt arcú asszonyon, aki a küszöbön állt, gyertyával a kezében, kétségtelenül megláttuk – igen, ez az a hely, amit kerestünk.

Pedig inkább parasztasszony volt, mint rosszféle nő. Munkától eldurvult, darabos, nagy test. De az arcán, a papucsán, ahogy a kendőjét viselte, rajta volt valami abból a jellegből, amelyet a leghatalmasabban Maupassant látott meg a Tellier-ház leányain.

A dagadt arcú boszorkány rosszkedvűen bebocsátott bennünket az udvarra, amely – amennyire a sötétben látni lehetett – olyanféle volt, mint egy kis falusi vendéglő kertje, primitív lugassal, festetlen, kerek faasztalokkal.

A disznók röfögtek, a libák gágogtak. Egy másik gyertyaláng közeledett az udvaron. A gyertyafényben álmos, boglyas, ijedten kíváncsi, pepita szoknyás, félparaszt lány, mezítláb. Megállt előttünk, zavartan fél lábra állt, dörzsölni kezdte mezítelen talpával csupasz lábszárát.

Nagyon furcsa kezdett lenni ez az „amolyan” ház, amelyben, minden szokás ellenére, tíz óra után néhány perccel, már aludt az egész személyzet.

Kérdezősködtünk. Amire kiderült lassacskán, hogy jó helyen járunk. A ház az, aminek gondoljuk, de forgalom hiányában lassacskán átalakult önellátó testületté. Ki járjon az erényes cipszer vidéken ilyen helyre? A diákot kicsapják, ha megcsípik. A tanár fél a diáktól. A tisztviselőnek nincs pénze. A boltosok fiai huszonegy éves korukban házasodnak. Vigéc erre alig vetődik. Végül jóformán egészen elszoktak a vendégtől. És mert élni csak kell valamiből, ápolt kis veteményeskertet csináltak az udvarukból, tyúkászattal fejlesztették a majorságukat. Zöldséget, csirkét, tojást szállítanak erre-arra. Inkább csak ebből élnek. Korán feküsznek, korán kelnek. Maguk kapálnak, gyomlálnak a tulajdonukon. Jól vannak, boldogok. Az egyik nyitott ajtón be lehetett látni valamelyik lány kamrácskájába. Fehérre volt meszelve a fal a szobácskában, búbos kemence a sarokban, tarka dunyhás ágy, az ágy fölött rózsafüzér a falon.

Ezen a helyen csak vasárnaponként, alkonyatkor van egy kis mozgás, amikor eljönnek táncolni egyet a bátrabb iparoslegények. Nagy szenzáció volt hát a mi érkezésünk. Egyre gyűlt a sereg az udvaron. Mind boglyasan, kendősen, mezítláb. A mesterség öreg harcosainak vitriol marta arcán harag látszott. Már meglelték nyugalmukat, minek bolygatják őket fel ebből a nyugalomból? A fiatalabbak bámultak álmos szemükkel, mint a borjacska.

Tanácstalanul néztünk egymásra. – Mit lehet itt csinálni? – kérdezte Krúdy dörmögő hangja.

– Van kugli! – felelte az egyik veterán gránátos, és mindjárt föl is lobbantotta a kuglinál a karbidlámpa lángját.

Hát kugliztunk. A borjacskák állították a labdákat. Mennydörögve, csattanva röpült a golyó a dob deszkáján. Fölvertük az egész környéket. Húsz kutya kezdett egyszerre ugatni a fekete estében.

Amilyen egy helyen megülő ember volt Krúdy, az ördög tudja, meddig maradtunk volna ottan. Csakhogy nem volt bor. Mindössze szódavizet vagy kracherlit tudtak adni. Olyan langyos, pirosra festett folyadékot, üveggolyós nyakú flaskákban.

Ettől Krúdy fölháborodott. Otthagytuk a fantasztikus házat, ásítozó leányaival. A kendős Ftatateeta, aki bebocsátott bennünket, föltette utánunk a kapuláncokat.

Visszamentünk a fogadóba. Igazán szép, tiszta fehér volt az ágy, fodormenta illatú. Lefeküdtem. És a nyári, nyitott ablakon át álomba süllyedésemig hallottam Krúdy dörmögő diskurálását. Ő lent maradt az udvaron a csapossal, aki kinyitotta az ajtót.

Nem tudom, mit tudott csinálni egész éjszaka. Talán ivott, mulatott a csapossal? De úgy találtam reggel az ágyában, ahogy nagy dorbézolás után szokott lenni az ember. Le se volt vetkőzve rendesen. A nappali, keményített, plasztronos ing volt rajta, kezén az összetört, bivalyszem gombos mandzsetta. A gyertyacseppes éjjeliszekrényre kiszórva a holmija. Ő maga hosszú testével oldalt feküdt az ágyon, hortyogott iszonyatosan, a térde közé fogva a paplant.

Alig tudtam lelket verni beléje:

– Gyula bácsi, az Isten szerelmére, induljunk már innen valahova!

Kinyitotta a fél szemén súlyos pilláját. De az arcát nem mozdította a párnán, úgy dünnyögte fél arccal, fél szájjal, ellenségesen, egész világa és zsenije, gyilkos város és mondénség gyűlöletével:

– Te csak, eridj. Nekem nem kell a Tátra. Én még mulatok itten egy kicsikét, aztán visszafordulok hazafelé.

Még jobban befelé mozdult, ropogott rajta a kemény ing, mintha egy ledöntött jegenye hengeredne meg. Annyit megtett, hogy elbúcsúzott.

– Na, szervusz!... – aztán elaludt. Egy darabig még ott álltam, néztem és sajnáltam hatalmas, sápadt fejét a párnán. Végül mégis otthagytam. Nem jó csatlós vagyok az ilyen borban úszó kalandozáshoz.

(Rakéta, 1976/52. /december 28./ 28-29. p.)