Valaki azt magyarázta nagyszombaton, hogy ha vasárnap ki akarnék menni Megyerre, úgy kerülhetem el a legjobban a versenyvonaton való tolongást, ha már délelőtt kimegyek és kint ebédelek a pályán, egészen jó az ottani resti.

Erről eszembe jutott, hogy valaha régen Krudy Gyulával jártam így Megyerre. Ő nagy művésze volt a kényelemnek. Tizenkettőkor már a versenytér vendéglőjében ültünk. Sütött a nap, káposztapille szállt a söröskrigli szélére. Friss volt a borjú­pörkölt. A pálya üres, a pázsiton nyergeletlen telivéreket sétál­tattak. Mire az első vonattal megérkezett a tömeg, mi már a feketekávén is túl voltunk.

Történt egy nap, hogy a pincér, aki kiszolgált bennünket, olyan buzgalommal sürgött-forgott körülöttünk, olyan rajon­gással nézett Krudyra, hogy elkezdtem gyanakodni, van közöttük valami régi, különös kapcsolat, talán egy nagy mulatás emléke.

A pincér fürge, öreg ember volt, himlős, a balszemére kancsított, de barátságos, kedves, meleg, jókedvű lélek ült az arcán. Krudy laposakat nézett rá, a levestől a pörköltig, végre a körözött liptóinál megkérdezte:

– Mondja csak fiam, nem találkoztunk mi már valahol?!

Az öreg pincér megállott az asztalnál, sugárzott az arca.

– De igen, nagyságos úr. Egyetlen egyszer. Egy éjszaka. Tizenöt évvel ezelőtt. Nagykállóban!

– Kezdek már emlékezni! – dörmögte Krudy mély gor­donkahangján. – Mondja csak fiam. Nem maradtam én adós akkor magának?!

A kancsal, vén pincér rajongó boldogsággal felelte:

– Igenis, nagyságos uram. Föl méltóztatott íratni a számlát! Aztán el tetszett utazni másnap.

Krudy Gyula megdörzsölte a homlokát, mintha vissza akarna emlékezni rá, hogy mit fogyasztott tizenöt évvel ezelőtt, a kállói kávéházban? És vissza is emlékezett. Elkezdte csöndesen be­mondani a cehhét:

– Várjon csak. Volt két kemény tojásom. Egy skatulya szardíniám. Egy öveg söröm... Na, mi még! Mert valamim még volt, úgy emlékszem!

– Egy koronát tetszett adatni a cigánynak!

Krudy bólintott, oldalt billent ezüst fejével:

– Jól van fiam. Adja csak össze!

A pincér kancsal szeme ragyogott. Jókedvűen mondta:

– Már meg is van nagyságos uram! – a belső zsebéből ki­vette nagy, fekete pincértárcáját, kotorászott benne egy kicsit, aztán egy időtől sárgult, régi számolócédulát tett az asztalra. Rajta volt tételenként a kállói ceh, a végösszeg, keresztbe írva az egészen Krudy neve, mint az adós elismerése. Eltette a pincér a számolócédulát és őrizte tizenöt éven át, mint egy hajfürtöt, vagy egy szerelmes levelet. Mert ebben a dologban nem a hite­lezői konokság nyilvánult meg, hanem az emberi érzés. A pincér megszerette. az első percben Krudyt. Olyan megmagyarázha­tatlan érzés ez, mint a szerelem. A pincér vagy a szívébe fogadja a vendégét vagy elutasítja. Az egyiknek odaadná hitelbe a kabátját, a másiknak nem ír föl egy kapucínert sem.

És milyen nagy dolgot árul el ez az ereklyeként őrzött számoló­cédula. Szinte többet ér, mint egy középfajtájú bronzszobor egy kisebb téren. Micsoda személyes varázsa lehetett Krudy Gyulá­nak, hogy a cédulát, amin rajta volt a neve, nem dobta el a pincér tizenöt éven keresztül, hanem a tárcájában hordta, ked­ves emléknek.

A számlán három korona hatvan fillér volt. Krudy letett egy ezüst ötpengőst a kenyérmorzsás abroszra. A pincér meg­hatott tréfával szabadkozott, hogy azóta drágább lett az auto­gram, öt pengőért nem adja oda.

– Tartsa meg a pénzt is, a cédulát is! – dünnyögte Krudy.

A pincér nem nyúlt a pénzhez. A kabalára hivatkozott, hogy játék előtt, nem jó fizetni.

Krudy a mutatóujjával feléje tolta az ezüstöt:

– Tegye el öreg. Ha letörök, visszakérem kölcsön, az utolsó futam után!

A kancsi ember végre eltette a pénzt és eldöcögött ferde­sarkú, szomorú pincércipőjében.

Krudy utánanézett és csendesen magyarázni kezdte a pincér­sorsot. Melyikből lesz vendéglős, melyik csúszik le, hogy szivaros gyerek legyen belőle hetvenesztendős korában, amikor már nem tudja cipelni a sok tányért. A keményebb boldogul, a lágyabb alulmarad.

– Ez nagyon puhalelkű lehet, szegény boldogtalan! – dör­mögte. – Milyen nehezen fogadta el a pénzt! El kell pusztulni az ilyennek. De ennek az öregnek én a kezembe veszem a dolgát. Ebből én korcsmárost csinálok, valahol Budán. Elég ennek egy egészen kicsi üzlet, ahol nincs más, csak bor, a vendégnek magá­nak kell hozni a kolbászt, meg a kenyeret...!

Azt hiszem, meg is tette, amit mondott. Sok ilyen eltört sorsú barátja volt Krudy Gyulának.

 

(Film Színház Irodalom, 1942/15. /április 10-16./ 9. p.)