A MAGÁNY NEGYEDIK KÖRE

Jelentéktelen gondolatba is beleszorulhat jelentős tévedés.

A Krúdy-sorozat új kötete, A lőcsei kakas, az író válogatott ifjúsági írásait tartalmazza, három kisregényt és majdnem három tucat elbeszélést. Valljuk be: kifakult akvarellképecskék sora a kötet, és ezeket az ifjúsági-ifjúkori írásokat csak nagyon szakadékony cérnaszálak fércelik oda a nyugtalanító szépségű Krúdy-életműhöz. Érzi ezt az utószó írója is, és ravaszkásan mentegeti Krúdyt - (milyen sértő, ha egy nagy írót horpadt és fénytelen érvekkel, ravaszkásan mentegetnek). „Harc van itt a javából!” - állítja az utószó. Majd körülbelül így folytatja: nagy témák fojtódnak el ezekben az apróságokban, mert Krúdy olyan korban élt, amikor a Rákóczi-felkelést, a 48-as szabadságharcot, általában a magyar történelem forradalmi változásait csak mesékben idézhette meg az író. Kényszerűség volt ez: „mert ez a hang nehezen szólalhatott volna meg a századeleji aulikus Magyarországon nagy regényben”.

Hagyjuk most a műfaji bonyodalmat, a „nagy regény”-t. Mindaz, ami Krúdyban a legnemesebb: a múlt káprázata, a kesernyésen füstölgő bírálat, a hőseit és önmagát leleplező irónia - ez a megejtő, utánozhatatlan költészet valóban bizonyos kényszerűség. De nem társadalmi kényszerűség az, hogy a Szindbád-történetek, az Őszi versenyek, az Aranykéz utcai szép napok írója sohasem írt nagyobb ívű regényt, még történelmi tetralógiája is laza beszélyfüzér. A jelentéktelen utószó jelentős tévedése: Krúdy vagy más magyar író nehezen idézhette volna meg az aulikus Magyarországon az igazi magyar történelmet.

Hát megidézték.

És nem fontos, hogy milyen műfajban, regényben-e, versben, novellában, drámában vagy más töredékben - de megidézték.

A mondat tiszteletlensége éppen az, hogy Krúdyt (oktalanul és feleslegesen) mentegetve, tudomást sem vesz azokról az írókról és művekről, akik tudtak és mertek csontig vágni. Krúdyt is közéjük sorolnám, de a költő Krúdyt s nem az alkalmi ifjúsági írót.

A tiszteletlenségnél is jellemzőbb a kor teljes félreértése. Torzító tévedés és hamisító félreértés. Az ilyen „tájékoztató” utószavakat olvasva a tájékozatlan olvasó úgy képzeli el a századeleji Magyarországot, hogy ott törvényszakaszok, cenzúra és ügyészség konokul tiltották - Rákócziról vagy Kossuthról írni. Pedig az aulikus Magyarországot az jellemzi igazán, hogy nem mindig tiltott, de mindig hamisított. Megengedték a Rákóczi-kultuszt, és nem tiltották Kossuthot sem. Annyira nem tiltották, hogy a szabadságharc regényei mellett még Kossuth Iratai is megjelenhettek tizenhárom vaskos kötetben. Sőt még összevont, népies kiadásukat is engedélyezték húsz füzetben. És Rákóczi? Soha annyi görögtűz, kuruc vers, kuruc dallam, kuruc dráma és rodostói emlékalbum!

Nem tilalomfák álltak itt, de a hazugság nagyüzeme őrölt. Rákóczi? Kossuth? Miért is félnének a múlttól? Hiszen „a jelen bajait elfeledteti a múlt” - kottyantja el a kor hivatalos kuruc történésze, Thaly Kálmán. És a görögtüzet megtoldják melodrámával, hazahozzák még Rákóczi hamvait is. „A múltból is elrabolnak és meghamisítanak mindent! - kiáltja ingerülten és indulatosan Ady. - Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját, ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállták, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték, és most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra.”

Ebben a tülekedő, stréber hangzavarban persze hogy nehezen szólalhatott meg a tiszta hang. Nehezen, igaz. De megszólalt. És az országraszóló ünnepségek, az ál-kuruc vigasságok, a 48-as hősök korhadt fakeresztjeit forgalomba hozó írói vállalkozások, a nagy hamisítás mellett arra érdemes igazán figyelni: mi történt akkor, ha igazi író jelentkezett súlyos mondanivalóval, például Mikszáth Kálmán a Különös házasság-gal, az arisztokrácia, a magas klérus, tehát az aulikus Magyarország regényével.

Nem. Nem tiltották be.

De a temető csöndje fogadta. Húsz évig hallgattak róla. Húsz évig nem jelent meg a regényről ismertetés, bírálat vagy tanulmány. Hallgattak a klérus lapjai, de okosan, óvatosan visszahúzódott a liberális sajtó is. És nem volt szavuk a nacionalistáknak, a nyugatiaknak, a keletieknek, a bátraknak, a gyáváknak, senkinek.

És ami már szorongató: hallgattak az olvasók is. Úgy hallgattak, hogy nem érdekelte őket a regény. Nem vették, nem olvasták, nem beszéltek róla. Akik olvashattak akkor, azoknak nem kellett. Akik meg nem olvashattak - azokhoz nem is juthatott el az író szava. A század első évében jelent meg a Különös házasság. Az első kiadás elfogyásához hat év kellett. Csak sorozatba csúsztatták be, először Mikszáth összegyűjtött művei közé, majd a jubileumi kiadásba. Mindkét sorozatból kínos lett volna kihagyni. És el kellett múlnia a Ferenc József-i kornak, el a Horthy-évtizedeknek, hogy a regény valóságos második kiadása végre megjelenjék.

És ennek a második kiadásnak a történetéből el kell mondanom valamit, ami a Különös házasság sorsára, utóéletére (és nemcsak erre a Mikszáth-regényre, de annyi más merész és jó ideig magányos magyar alkotásra) félelmetesen jellemző. El kell mondanom azért is, mert ez a részlet a most megjelenő Mikszáth kritikai kiadás pontos és kitűnő jegyzeteiből is hiányzik.

A magány negyedik köréről van szó. A hivatalos Magyarország rosszallása, a kritika hallgatása, az olvasók részvétlensége után - a család nyomásáról és korrekciójáról.

Az olvasótól elnézést kérve - magammal kell kezdenem. Mikszáth műveinek kiadójához kerülve, több évtizedes hevertetések után én indítottam meg 1946-ban a Különös házasság új kiadását. Ismerve Mikszáth „bűnének” súlyosságát, gyanakodtam. Az aulikus és liberális Magyarország nem tiltott be regényeket, bírálatot, hősöket - de Ady felhördülésével: „a múltból is meghamisítottak mindent”. Hátha meghamisították a Különös házasság-ot is? Húzhatott belőle a szerkesztő, változtathatott rajta a kiadó. Az író fiához fordultam: nem őrzi-e a kéziratot? Nem tud-e ilyen torzító, csonkító beavatkozásról?

És ekkor ért a meglepetés. A valóság felelete néha olyan brutális, mint az arculütés. Az író fia tudott ilyen csonkításról, sőt átdolgozásról. Amikor a regényt németre fordították - a Különös házasság-ot ő csonkította meg, és ő dolgozta át, kegyeletből. Őrzöm a válaszát. Hadd idézzem most levelének egyes bekezdéseit:

„Szegény jó atyámnak szokása volt, hogy munkáit velem (ki akkor már tizennyolc éves voltam) megbeszélje, s amennyiben egyikhez-másikhoz történelmi vagy kultúrtörténelmi adatokra, forrástanulmányokra volt szüksége, azokat velem végeztesse el. Éppígy megbeszélte velem egyes aggályait is a szerkesztésre vagy egyéb körülményekre vonatkozólag. Szerepem körülbelül az volt, amit az angol így fejez ki: »the man in the street«. A laicus, józan olvasó nézetét akarta rajtam kipróbálni. Ez a körülmény alkalmat adott nekem arra, hogy intencióit közelebbről megismerhessem.”

Majd:

„A könyv [a Különös házasság] tárgya természetesen nem találkozhatott az egyházi körök tetszésével, s annak itt-ott egyházi jellegű lapokban egyesek kifejezést is adtak. Nem tudok róla, de nagyon valószínűnek tartom, hogy beszéd közben egyes egyházi tényezők (papok, püspökök) ezt atyám előtt is szóba hozhatták, anélkül azonban, hogy bárki is követelte vagy kérte volna egyes részek enyhítését vagy mellőzését. Viszont tudok róla, hogy édes atyámat ez is nagyon elkedvetlenítette, mert amikor ezt a regényt teljes szeretettel írta, s ezzel a legromantikusabb Mikszáth-regénynek életet adott - távol állott tőle mindenféle olyan tendencia követése, mint aminő Zoláé volt a Vérité megírásánál. Ez a tényállás!”

Majd:

„Édes atyám igazságérzetét azonban mindig bántotta a gondolat, hogy a regény megírásakor nem lépett-e túl azon a határon, amely esetleg más vallásúak érzéseit sérthette volna. Ennek többször beszélgetés közben kifejezést is adott. S hogy ez az érzése állandóan megmaradt, mutatta az, hogy bár ezt a regényét írta a legtöbb szeretettel, lassanként elhidegült tőle, s idegen nyelvre fordítását nem engedte meg.”

És most következik a meglepő fordulat:

„Közvetlenül a II. világháború előtt azonban az Ibach Verlag lefordíttatta és kiadta a regényt. Közben a világ is nagyot fordult. Sok minden propagandisztikus tendenciának tűnhetett fel, ami megszületésekor éppen nem volt annak tekinthető. Így az Ibach Verlaggal abban állapodtam meg, hogy nem fordítást ád, hanem adaptatiót, s a szöveget gondosan én magam fogom átnézni. Így alkalmam volt egyes részeket, emlékezve édes atyám emlegetett aggályaira, a német könyvből kihagyni. Nemcsak az egyházra vonatkozólag, hanem Magyarországra vonatkozólag is. Azt hiszem, ha ezt a német kiadást szegény atyám rendezhette volna sajtó alá, ő is így csinálta volna. Mindenesetre - szerény felfogásom szerint - a munka aesthetikai tendenciája s művészi hatása sértetlen maradt ezáltal, sőt jobban kiemelkedett, mert letompíttattak azok az élek, amelyek alkalmat adtak olyan tendenciák ráakasztására, amelyekkel a szerző sohasem foglalkozott. Ez az igazság a Különös házasság körül.”

Ezt a különös német kiadást nem említi a Különös házasság legújabb kritikai kiadása - érdemes lenne felkutatni a kötetet s a fordítás változtatásait számon tartani.

Visszatérve a posztumusz Krúdy-kötethez és annak naiv utószavához: egyetlen példában bemutatva ilyen volt az a századeleji Magyarország, és ilyenek voltak aulikus törvényei. Az író nagyobb regényben is elmondhatta mondanivalóit: nem tiltották be, nem kellett mesékbe menekülnie - nehezen szólalhatott meg, de néhányan mégis szóltak.

És aki szólt, arról ne feledkezzünk meg, még balzsamozó utószavakban sem. A bátorságot, a magány vállalását illő és helyes tisztelnünk.

Egyébként: mégiscsak meg kellene írni végre a századforduló monográfiáját, tévedések és félreértések nélkül.

(Illés Endre: Gellérthegyi éjszakák.
Bp. 1965, Szépirodalmi Könyvkiadó. 386-392. p.)