ILLÉS ENDRE

HÁLÓ

A SZÁZADFORDULÓ, TÉVEDÉSSEL

Jelentéktelen gondolatba is beleszorulhat jelentős tévedés.

A Krúdy-sorozat új kötete, A lőcsei kakas, az író válogatott ifjúsági írásait tartalmazza, három kisregényt és majdnem három tucat elbeszélést. Valljuk be: kifakult akvarell-képecskék sora a kötet, és ezeket az ifjúsági-ifjúkori írásokat nagyon szakadékony cérnaszálak fércelik csak a nyugtalanító szépségű Krúdy-életműhöz. Érzi ezt az utószó írója is, és ravaszkásan mentegeti Krúdyt – (mindig sértő, ha egy nagy írót horpadt és fénytelen érvekkel, ravaszkásan menteget­nek). „Harc van itt a javából!” állítja az előszó. Majd körülbelül így folytatja: nagy témák fojtódtak el ezekben az apróságokban, mert Krúdy olyan korban élt, amikor a Rákóczi-felkelést, a 48-as szabadságharcot, általában a magyar törté­nelem forradalmi változásait csak mesékben idézhette meg az író. Kényszerűség volt ez: „mert ez a hang nehezen szólalhatott volna meg a századeleji Magyarországon nagy regényben”.

Hagyjuk most a műfaji bonyodalmat, a „nagy regény”-t. Mindaz, ami Krúdy-ban a legnemesebb: a múlt káprázata, a kesernyésen füstölgő bírálat, a hőseit és önmagát leleplező irónia – ez a megejtő, utánozhatatlan költészet valóban bizo­nyos kényszerűség. De nem alkati és nem társadalmi kényszerűség az, hogy a Szindbád-történetek, az Őszi versenyek, az Aranykéz utcai szép napok írója soha­sem írt nagyobb ívű regényt, még történelmi tetralógiája is laza beszélyfüzér.

A jelentéktelen utószó jelentős tévedése: Krúdy vagy más magyar író nehe­zen idézhette volna meg az aulikus Magyarországon az igazi magyar történelmet.

Hát megidézték.

És nem fontos, hogy milyen műfajban, regényben-e, versben, novellában, drámában vagy más töredékben – de megidézték.

A mondat tiszteletlensége éppen az, hogy Krúdyt (oktalanul és feleslegesen) mentegetve, tudomást sem vesz azokról az írókról és művekről, akik tudtak és mertek csontig vágni. Krúdyt is közéjük sorolnám, de a költő Krúdyt, s nem az alkalmi ifjúsági írót.

A tiszteletlenségnél is jellemzőbb azonban a kor teljes félreértése. Torzító tévedés és hamisító félreértés. Az ilyen „tájékoztató” utószavakat olvasva a tájé­kozatlan olvasó úgy képzeli el a századeleji Magyarországot, hogy ott törvényszakaszok, cenzúra és ügyészség konokul tiltották – Rákócziról vagy Kossuthról írni. Pedig az aulikus Magyarországot az jellemzi igazán, hogy nem mindig til­tott, de mindig hamisított. Megengedték a Rákóczi-kultuszt, és nem tiltották Kossuthot sem. Annyira nem tiltották, hogy a szabadságharc regényei mellett még Kossuth Iratai is megjelenhettek tizenhárom vaskos kötetben. Sőt még összevont, népies kiadásukat is engedélyezték húsz füzetben. És Rákóczi? Soha annyi görögtűz, kuruc vers, kuruc dallam, kuruc dráma és rodostói emlékalbum!

Nem tilalomfák álltak itt, de a hazugság nagyüzeme őrölt. Rákóczi? Kossuth? Miért is félnének a múlttól? Hiszen „a jelen bajait eltakarja, elfeledteti a múlt” – kottyantja el a kor hivatalos kuruc történésze, Thaly Kálmán. És a görögtüzet megtoldják melodrámával, hazahozatták Rákóczi hamvait is. „A múltból is el­raboltak és meghamisítottak mindent! – kiáltja ingerülten és indulatosan Ady. – Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi koporsóját ők, akik Rákóczit becsap­ták és elárulták, úgy körülállták, hogy mi nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték, és most Kossuth nevében ráültek a népre, az országra.”

Ebben a tülekedő, stréber hangzavarban persze hogy nehezen szólalhatott meg a tiszta hang. Nehezen, igaz. De megszólalt. És az országraszóló ünnepségek, az álkuruc vigasságok, a 48-as hősök korhadt fakeresztjeit forgalomba hozó írói vál­lalkozások, nagy hamisítások mellett arra érdemes igazán figyelni: mi történt akkor, ha igazi író jelentkezett súlyos mondanivalóval, például Mikszáth Kálmán a Különös házassággal, az arisztokrácia, a magas klérus, tehát az aulikus Magyarország regényével, a lemeztelenített igazsággal?

Nem. Nem tiltották be.

De a temető csöndje fogadta. Húsz évig hallgattak róla. Húsz évig nem jelent meg a regényről ismertetés, bírálat vagy tanulmány. Hallgattak a klérus lapjai, de okosan, óvatosan visszahúzódott a liberális sajtó is. És nem volt szavuk a na­cionalistáknak, a nyugatiaknak, a keletieknek, a bátraknak, a gyáváknak, senkinek.

És ami már szorongató: hallgattak az olvasók is. Úgy hallgattak, hogy nem érdekelte őket a regény. Nem vették, nem olvasták, nem beszéltek róla. Akik olvashattak akkor, azoknak nem kellett. Akik meg nem olvashattak – azokhoz nem is juthatott el az író szava. A század első évében jelent meg a Különös házasság. Az első kiadás elfogyásához hat év kellett. Azután csak sorozatba csúsz­tatták be, először Mikszáth összegyűjtött művei közé, majd a jubileumi kiadásba. Mindkét sorozatból kínos lett volna kihagyni. És el kellett múlnia a Ferenc József-i kornak, el a Horthy-évtizedeknek, hogy a regény valóságos második kiadása végre megjelenjék.

És ennek a második kiadásnak a történetéből el kell mondanom valamit, ami a Különös házasság sorsára, utóéletére (és nemcsak erre a Mikszáth-regényre, de annyi más merész és jóideig magányos magyar alkotásra) félelmetesen jellemző. El kell mondanom azért is, mert ez a részlet a most megjelenő Mikszáth kritikai kiadás pontos és kitűnő jegyzeteiből is hiányzik.

A magány negyedik köréről van szó. A hivatalos Magyarország rosszalása, a kritika hallgatása, az olvasók részvétlensége után – a család nyomásáról és korrekciójáról.

Az olvasótól elnézést kérve – magammal kell kezdenem. Mikszáth műveinek kiadójához kerülve, több évtizedes hevertetés után, én indítottam meg 1946-ban a Különös házasság új kiadását. Ismerve Mikszáth „bűnének” súlyosságát, gyana­kodtam. Az aulikus és liberális Magyarország nem tiltott be regényeket, bírálatot, hősöket – de Ady felhördülésével: „a múltból is meghamisítottak mindent.” Hátha meghamisították a Különös házasságot is? A regény megjelent a Pesti Hírlapban, folytatásokban, majd könyvben is. Húzhatott belőle a szerkesztő, váltogathatott rajta a kiadó. Az író fiához fordultam: nem őrzi-e a kéziratot? Nem tud-e ilyen torzító, csonkító beavatkozásról?

És ekkor ért a meglepetés. A valóság felelete néha olyan brutális, mint az arculütés. Az író fia tudott ilyen csonkításról, sőt átdolgozásról. Amikor a regényt németre fordították – a Különös házasságot ő csonkította meg és ő dolgozta át, kegyeletből. Őrzöm a válaszát. Hadd idézzem most levelének egyes bekezdéseit:

,,Szegény jó atyámnak szokása volt, hogy munkáit velem (ki akkor már tizen­nyolc éves voltam) megbeszélje, s amennyiben egyikhez-másikhoz történelmi vagy kultúrtörténelmi adatokra, forrástanulmányokra volt szüksége, azokat velem végez­tesse el. Épp így megbeszélte velem egyes aggályait is a szerkesztésre vagy egyéb körülményekre vonatkozólag. Szerepem körülbelül az volt, amit az angol így fejez ki: „the man in the street”. A laicus, józan olvasó nézetét akarta rajtam kipróbálni. Ez a körülmény alkalmat adott nekem arra, hogy intentióit közelebbről meg­ismerhessem.”

Majd:

„A könyv [a Különös házasság] tárgya természetesen nem találkozhatott az egyházi körök tetszésével, s annak itt-ott, egyházi jellegű lapokban, egyesek kifeje­zést is adtak. Nem tudok róla, de nagyon valószínűnek tartom, hogy beszéd köz­ben egyes egyházi tényezők (papok, püspökök) ezt atyám előtt is szóbahozhatták anélkül azonban, hogy bárki is követelte vagy kérte volna egyes részek enyhítését vagy mellőzését. Viszont tudok róla, hogy édes atyámat ez is nagyon elkedvetlení­tette, mert amikor ezt a regényét teljes szeretettel írta, s ezzel a legromantikusabb Mikszáth-regénynek életet adott – távol állott tőle mindenféle olyan tendencia követése, mint aminő Zoláé volt a Vérité megírásánál. Ez a tényállás!”

Majd:

„Édes atyám igazságérzetét azonban mindig bántotta az a gondolat, hogy a regény megírásakor nem lépett-e túl azon a határon, amely esetleg más vallásúak érzéseit sérthette volna. Ennek többször beszélgetés közben kifejezést is adott, S hogy ez az érzése állandóan megmaradt, mutatta az, hogy bár ezt a regényét írta a legtöbb szeretettel, lassanként elhidegült tőle, s idegen nyelvre fordítását nem engedte meg.”

És most következik a meglepő fordulat:

„Közvetlenül a II. világháború előtt azonban az Ibach Verlag lefordíttatta és kiadta a regényt. Közben a világ is nagyot fordult. Sok minden propagandisztikus tendenciának tűnhetett fel, ami megszületésekor éppen nem volt annak tekinthető. Így az Ibach Verlaggal abban állapodtam meg, hogy nem fordítást ád, hanem adaptiót, s a szöveget gondosan én magam fogom átnézni. Így alkalmam volt egyes részeket, emlékezve édes atyám emlegetett aggályaira, a német könyvből kihagyni. Nemcsak az egyházra vonatkozólag, hanem Magyarországra vonatkozólag is. Azt hiszem, ha azt a német kiadást szegény atyám rendezhette volna sajtó alá, ő is így csinálta volna. Mindenesetreszerény felfogásom szerinta munka aesthetikai tendenciája s művészi hatása sértetlen maradt ezáltal, sőt jobban kiemelke­dett, mert letompíttattak azok az élek, amelyek alkalmat adtak olyan tendenciák ráakasztására, amelyekkel a szerző sohasem foglalkozott. Ez az igazság a Különös házasság körül.”

Ezt a különös német kiadást nem említi a Különös házasság legújabb kritikai kiadása – érdemes lenne felkutatni a kötetet s a fordítás változtatásait számontartani.

Visszatérve a posthumus Krúdy-kötethez és annak naiv utószavához: egyetlen példában bemutatva ilyen volt az a századeleji Magyarország és ilyenek voltak aulikus törvényei. Az író nagyobb regényben is elmondhatta mondanivalóit: nem tiltották be, nem kellett mesékbe menekülnie – nehezen szólalhatott meg, de néhányan mégis szóltak.

És aki szólt, arról ne feledkezzünk meg, még balzsamozó utószavakban sem. A bátorságot, a magány vállalását illő és helyes tisztelnünk.

Egyébként: mégiscsak meg kellene írni végre a századforduló monográfiáját, tévedések és félreértések nélkül.

[…]

 

(Új Írás, 1962/11. 1251-1253. p.)