ILLÉS ENDRE
Jelentéktelen gondolatba is beleszorulhat jelentős tévedés.
A Krúdy-sorozat új kötete, A
lőcsei kakas, az író válogatott ifjúsági írásait tartalmazza,
három kisregényt és majdnem három tucat elbeszélést. Valljuk be: kifakult
akvarell-képecskék sora a kötet, és ezeket az ifjúsági-ifjúkori írásokat nagyon
szakadékony cérnaszálak fércelik csak a nyugtalanító szépségű
Krúdy-életműhöz. Érzi ezt az utószó írója is, és
ravaszkásan mentegeti Krúdyt – (mindig sértő, ha egy nagy írót horpadt és
fénytelen érvekkel, ravaszkásan mentegetnek). „Harc van itt a javából!” állítja az előszó. Majd körülbelül így folytatja: nagy témák
fojtódtak el ezekben az apróságokban, mert Krúdy olyan korban élt, amikor a
Rákóczi-felkelést, a 48-as szabadságharcot, általában a magyar történelem
forradalmi változásait csak mesékben idézhette meg az író. Kényszerűség volt
ez: „mert ez a hang nehezen szólalhatott volna meg a századeleji
Magyarországon nagy regényben”.
Hagyjuk most a műfaji bonyodalmat, a „nagy regény”-t. Mindaz, ami Krúdy-ban a
legnemesebb: a múlt káprázata, a kesernyésen füstölgő bírálat, a hőseit és
önmagát leleplező irónia – ez a megejtő, utánozhatatlan költészet valóban bizonyos
kényszerűség. De nem alkati és nem társadalmi kényszerűség az, hogy a
Szindbád-történetek, az Őszi versenyek, az Aranykéz utcai szép napok írója sohasem
írt nagyobb ívű regényt, még történelmi tetralógiája is laza beszélyfüzér.
A jelentéktelen utószó jelentős tévedése: Krúdy vagy más
magyar író nehezen idézhette volna meg az
aulikus Magyarországon az igazi magyar történelmet.
Hát megidézték.
És nem fontos, hogy milyen műfajban, regényben-e, versben,
novellában, drámában vagy más töredékben – de megidézték.
A mondat tiszteletlensége éppen az, hogy Krúdyt (oktalanul
és feleslegesen) mentegetve, tudomást sem vesz azokról az írókról és művekről,
akik tudtak és mertek csontig vágni. Krúdyt is közéjük sorolnám, de a költő
Krúdyt, s nem az alkalmi ifjúsági írót.
A tiszteletlenségnél is jellemzőbb azonban a kor teljes
félreértése. Torzító tévedés és hamisító félreértés. Az ilyen „tájékoztató”
utószavakat olvasva a tájékozatlan olvasó úgy képzeli el a századeleji
Magyarországot, hogy ott törvényszakaszok, cenzúra és ügyészség konokul
tiltották – Rákócziról vagy Kossuthról írni. Pedig az aulikus Magyarországot az
jellemzi igazán, hogy nem mindig tiltott, de mindig hamisított. Megengedték a
Rákóczi-kultuszt, és nem tiltották Kossuthot sem. Annyira nem tiltották, hogy a
szabadságharc regényei mellett még Kossuth Iratai
is megjelenhettek tizenhárom vaskos kötetben. Sőt még összevont, népies
kiadásukat is engedélyezték húsz füzetben. És Rákóczi? Soha annyi görögtűz,
kuruc vers, kuruc dallam, kuruc dráma és rodostói emlékalbum!
Nem tilalomfák álltak itt, de a hazugság nagyüzeme őrölt.
Rákóczi? Kossuth? Miért is félnének a múlttól? Hiszen „a jelen bajait
eltakarja, elfeledteti a múlt” – kottyantja el a kor hivatalos kuruc
történésze, Thaly Kálmán. És a görögtüzet megtoldják melodrámával, hazahozatták
Rákóczi hamvait is. „A múltból is elraboltak és meghamisítottak mindent! – kiáltja
ingerülten és indulatosan Ady. – Még a hőseinket is kisajátítják. Rákóczi
koporsóját ők, akik Rákóczit becsapták és elárulták, úgy körülállták, hogy mi
nem férkőzhettünk hozzá. Kossuthot gyűlölték, és most Kossuth nevében ráültek a
népre, az országra.”
Ebben a tülekedő, stréber hangzavarban persze hogy nehezen
szólalhatott meg a tiszta hang. Nehezen, igaz. De megszólalt. És az országraszóló ünnepségek, az álkuruc vigasságok, a 48-as
hősök korhadt fakeresztjeit forgalomba hozó írói vállalkozások, nagy
hamisítások mellett arra érdemes igazán figyelni: mi történt akkor, ha igazi
író jelentkezett súlyos mondanivalóval, például Mikszáth Kálmán a Különös
házassággal, az arisztokrácia, a
magas klérus, tehát az aulikus Magyarország regényével, a lemeztelenített
igazsággal?
Nem. Nem tiltották be.
De a temető csöndje fogadta. Húsz évig hallgattak róla.
Húsz évig nem jelent meg a regényről ismertetés, bírálat vagy tanulmány.
Hallgattak a klérus lapjai, de okosan, óvatosan visszahúzódott a liberális
sajtó is. És nem volt szavuk a nacionalistáknak, a nyugatiaknak, a
keletieknek, a bátraknak, a gyáváknak, senkinek.
És ami már szorongató: hallgattak az olvasók is. Úgy
hallgattak, hogy nem érdekelte őket a regény. Nem vették, nem olvasták, nem
beszéltek róla. Akik olvashattak akkor, azoknak nem kellett. Akik meg nem
olvashattak – azokhoz nem is juthatott el az író szava. A század első évében
jelent meg a Különös házasság. Az első kiadás
elfogyásához hat év kellett. Azután csak sorozatba csúsztatták be, először
Mikszáth összegyűjtött művei közé, majd a jubileumi kiadásba. Mindkét sorozatból
kínos lett volna kihagyni. És el kellett múlnia a Ferenc József-i kornak, el a
Horthy-évtizedeknek, hogy a regény valóságos második kiadása végre megjelenjék.
És ennek a második kiadásnak a történetéből el kell
mondanom valamit, ami a Különös házasság sorsára,
utóéletére (és nemcsak erre a Mikszáth-regényre, de annyi más merész és jóideig magányos magyar alkotásra) félelmetesen jellemző.
El kell mondanom azért is, mert ez a részlet a most megjelenő Mikszáth kritikai
kiadás pontos és kitűnő jegyzeteiből is hiányzik.
A magány negyedik köréről van szó. A hivatalos Magyarország
rosszalása, a kritika hallgatása, az olvasók
részvétlensége után – a család nyomásáról és korrekciójáról.
Az olvasótól elnézést
kérve – magammal kell kezdenem. Mikszáth műveinek kiadójához kerülve, több
évtizedes hevertetés után, én indítottam meg 1946-ban a Különös
házasság új kiadását. Ismerve Mikszáth „bűnének” súlyosságát,
gyanakodtam. Az aulikus és liberális Magyarország nem tiltott be regényeket,
bírálatot, hősöket – de Ady felhördülésével: „a múltból is meghamisítottak
mindent.” Hátha meghamisították a Különös
házasságot is? A regény megjelent a Pesti Hírlapban,
folytatásokban, majd könyvben is. Húzhatott belőle a szerkesztő, váltogathatott
rajta a kiadó. Az író fiához fordultam: nem őrzi-e a kéziratot? Nem tud-e ilyen
torzító, csonkító beavatkozásról?
És ekkor ért a meglepetés. A valóság felelete néha olyan
brutális, mint az arculütés. Az író fia tudott ilyen csonkításról, sőt
átdolgozásról. Amikor a regényt németre fordították – a Különös
házasságot ő csonkította meg és ő
dolgozta át, kegyeletből. Őrzöm a válaszát. Hadd idézzem most levelének egyes
bekezdéseit:
,,Szegény jó atyámnak szokása volt, hogy munkáit velem (ki
akkor már tizennyolc éves voltam) megbeszélje, s amennyiben egyikhez-másikhoz
történelmi vagy kultúrtörténelmi adatokra,
forrástanulmányokra volt szüksége, azokat velem végeztesse el. Épp így
megbeszélte velem egyes aggályait is a szerkesztésre vagy
egyéb körülményekre vonatkozólag. Szerepem körülbelül az volt, amit az angol
így fejez ki: „the man in the street”.
A laicus, józan olvasó nézetét akarta
rajtam kipróbálni. Ez a körülmény alkalmat adott nekem arra, hogy intentióit közelebbről megismerhessem.”
Majd:
„A könyv [a Különös házasság] tárgya természetesen nem
találkozhatott az egyházi körök tetszésével, s annak itt-ott, egyházi jellegű
lapokban, egyesek kifejezést is adtak. Nem tudok róla, de nagyon valószínűnek
tartom, hogy beszéd közben egyes egyházi tényezők (papok, püspökök) ezt atyám
előtt is szóbahozhatták anélkül azonban, hogy bárki is
követelte vagy kérte volna egyes részek enyhítését vagy mellőzését. Viszont
tudok róla, hogy édes atyámat ez is nagyon elkedvetlenítette, mert amikor ezt
a regényét teljes szeretettel írta, s ezzel a legromantikusabb Mikszáth-regénynek
életet adott – távol állott tőle mindenféle olyan tendencia követése, mint
aminő Zoláé volt a Vérité megírásánál. Ez a
tényállás!”
Majd:
„Édes atyám igazságérzetét azonban mindig bántotta az a
gondolat, hogy a regény megírásakor nem lépett-e túl azon a határon, amely
esetleg más vallásúak érzéseit sérthette volna. Ennek többször beszélgetés
közben kifejezést is adott, S hogy ez az érzése állandóan megmaradt, mutatta
az, hogy bár ezt a regényét írta a legtöbb szeretettel, lassanként elhidegült
tőle, s idegen nyelvre fordítását nem engedte meg.”
És most következik a meglepő fordulat:
„Közvetlenül a II. világháború előtt azonban az Ibach Verlag lefordíttatta és
kiadta a regényt. Közben a világ is nagyot fordult. Sok minden propagandisztikus
tendenciának tűnhetett fel, ami megszületésekor éppen nem volt annak
tekinthető. Így az Ibach Verlaggal
abban állapodtam meg, hogy nem fordítást ád, hanem adaptiót, s a szöveget gondosan én magam fogom átnézni. Így
alkalmam volt egyes részeket, emlékezve édes atyám emlegetett aggályaira, a
német könyvből kihagyni. Nemcsak az egyházra vonatkozólag, hanem Magyarországra
vonatkozólag is. Azt hiszem, ha azt a német kiadást szegény atyám rendezhette
volna sajtó alá, ő is így csinálta volna. Mindenesetre – szerény
felfogásom szerint
– a munka aesthetikai
tendenciája s művészi hatása sértetlen maradt ezáltal,
sőt jobban kiemelkedett, mert letompíttattak azok az élek, amelyek alkalmat
adtak olyan tendenciák ráakasztására, amelyekkel a szerző sohasem foglalkozott.
Ez az igazság a Különös házasság körül.”
Ezt a különös német kiadást nem említi a Különös
házasság legújabb kritikai kiadása – érdemes lenne felkutatni a
kötetet s a fordítás változtatásait számontartani.
Visszatérve a posthumus
Krúdy-kötethez és annak naiv utószavához: egyetlen példában bemutatva ilyen
volt az a századeleji Magyarország és ilyenek voltak
aulikus törvényei. Az író nagyobb regényben is elmondhatta mondanivalóit: nem
tiltották be, nem kellett mesékbe menekülnie – nehezen szólalhatott meg, de
néhányan mégis szóltak.
És aki szólt, arról ne feledkezzünk meg, még balzsamozó
utószavakban sem. A bátorságot, a magány vállalását illő és helyes tisztelnünk.
Egyébként: mégiscsak meg kellene írni végre a századforduló
monográfiáját, tévedések és félreértések nélkül.
[…]
(Új Írás, 1962/11. 1251-1253. p.)