Tűnő arcok

 

Írja: Illés Endre

 

KRUDY GYULA

 

Tegnap este egy bujkáló írót hajszoltam könyvespolcaim zsúfoltságában, közben néhány kötet omlásszerűen megindult lefelé. Egyikük úgy hasalt a padlóra, hogy éppen egy történet kezdődött a szétvált íveken: „Csapfi szélhámos volt Pesten, a hatvanas években”. Nem kellett megnéznem a címlapot, ezt a mondatot csak Krúdy Gyula írhatta le. Minden Krúdy-mondat olyan erős egyéniség, mint a duzzadt, nyári diófalevelek: illó olajukat nem véthetik el nyálkahártyáink.

Hogyan kezdődnek a Krúdy-írások? Tegnap éjfélig ezzel szórakoztam. „Sok sárgarépát kell enni, hogy szépen tudjál fütyülni – mondá ama tagbaszakadt asszonyság, akibe Kalkuttai szerelmes volt”. „Az élet álom” című kötetének legszebb darabja indul így.

Vagy kíváncsiak egy regény első hangjaira? Az „N. N.”, Krúdy felejthetetlen, tündéri regénykéje így kínálja magát: „Újhold volt, farsangban, és N. N., ennek a történetnek ismeretlen hőse azzal töltötte idejét, hogy a városon kívül, egy kocsmában üldögélt, amely a Fehér Farkashoz volt címezve”.

A gordonka mély hangját zendítette meg minden írásában Krúdy. Mindig úgy szólt, mint egy szomorú, fáradt, de öregségére is fénylő és forróhangú gordonka. Néha hátba vágott egy nehézkes, merész ötlettel, néha évődött, rekedten, kedves dörmögéssel. De ez a hang olyan sötét volt, mint a legerősebb fájdalom, azután úgy tudott szétterülni és az élet felett lebegni, mint a füst vagy a legáttetszőbb fátyol, annyi mélabú és elkívánkozás tette súlyossá, amennyit csak férfivállak bírnak el.

*

 

Még mindnyájan láttuk Krúdyt.

Voltak, akik borozókban, hajnal felé találkoztak vele. A huszadik diópálinka után – Szini Gyula feljegyzése – maga is úgy ült már, kezét két szék támlájára akasztva, mereven, dermedten, egyenesen, mint egy hatalmas, öreg, magányos diófa.

Azután látták kártyaasztalnál, látták lóversenyen. Nagyon hallgatagon tudott veszteni; és az óriás-távcsövet, őszi versenyeken, olyan utánozhatatlan előkelőséggel és komolysággal emelte szeméhez, mint híres barátja, Szemere Miklós.

Valaki elmondta, hogy rongy színházi lapocskák pökhendi szerkesztőinek előszobáiban, mindenféle alj-népség között, előlegre várakozva annyi méltósággal ült, olyan hallgatagon, súlyosan és szinte megmozdíthatatlanul, mint egy kiásott ókori szobor.

Én felejthetetlen emléket őrzök róla... Láttam pénzt számolni. Egy napilap szerkesztőjének utalványával akkor értem a pénztárhoz, amikor ő már az üvegfalú fülke kis ablaka előtt állt. Nyújtotta utalványát, lehajolt, hogy átvegye a pénzt. Sokszor járhatott itt, mert a pénztáros jól ismerte: pimaszkodó közvetlenséggel érdeklődött, hol járt az éjszaka, futja-e ez a néhány bankó a legközelebbi utcasarokig, milyen jobbfajta óbudai kiskocsmát tudna ajánlani, ahová nővel, kettesben mehet az ember. S mindezen sokféle tenyér viszkettető kacsintás és faggatás közben Krúdy mélyen a pénztárfülke párkánya fölé hajolva, szótlanul, komolyan számolgatta kis pénzeit, elosztotta őket tárcájába és patkóerszényébe, azután lassan felegyenesedett, mint akinek nehezére esik ez a mozdulat és ropog belé a gerince, a pénztáros arcába nézett, „Jó napot” mondta egyszerűen és elment. Szomorú viszonyban volt a pénzzel. Ahogy fogta, ismerte, ahogyan idegenkedett tőle és tisztelte, – az az elvesztett ártatlanság volt. S ahogy hallgatni tudott: az jegenye-alkat volt. Húszéves lehettem, akkor láttam először Krúdyt, azonnal pénzt számolni láttam.

*

 

A Nyírségből jött. Arról a tájról, amelyről azt mondta valaki: a magyar Gascogne. Ezt a „Gascogne”-t Krúdy juttathatta eszébe a szerencsés keresztapának.

Valamelyik munkája elé, levélformában ezt írta magáról: „Sajnos, nem vagyok oly művelt, asszonyom, mint kartársaim, akik a franciát angollal keverik, Childe Harold zarándokútját csupán fordításban ismerem, mert fiatal koromban részint a nyíri nádasokban lestem a vadludat, részint a Csarnok– kávéházban tanultam biliárdozni egy francia borbélytól, aki tekejátékból tartotta fenn magát és ennélfogva hamisan tekézett. Ebben az időben pontosan tudtam a gabona-kurzusokat, a híres tártli-játékos Fes Móric cselfogásait svájci felsőkkel, valamint azt, hol keres éjjeli tanyát a vadlúd és a réti, sas, kinek van a legjobb agara és a legelső kalabriász-játékos Halasi János nyíregyházi ügyvéd.”

Olyasféle paradicsomkertek kapui nyíltak és kínálkoztak előtte, mint a szolgabíróság, az ügyvédség, a minisztériumok. És olyasfajta fabulázó író lett, „aki mindig azokból a hazugságokból élt, amelyek éppen eszébe jutottak”.

A Nyírség embereit rajzolgatta jó sokáig. A szurdoki Gaálokat, akiknek családjában egy különlegesen fehérlábú asszony akadt, azután a Bikkyeket, Tardoskeddyeket, Tornyossyakat, Vándorfalvykat, Kállayakat, Zathureczkyeket. Majd a podolini diákévek felejthetetlen ízei következtek. Legvégül pedig a kiegyezés korának Pestje, az óriás vízió, a sok ezernyi különleges figura városa, miniszterelnökök, királynék, költők, züllött némberek, pincérek, kocsmárosnék, facér zsokék; rangjukat rejtő külföldi hercegek, nagyurak, versenylovak beláthatatlan felvonulása, az a tenger hullámai alá süllyedt világ, amelyet nem sokkal halála előtt Krúdy így nevezett: Ó-Magyarország. Egy nagy, igen nagy regényt szeretett volna írni a korról, amely elapadt alóla, mint egy elmúlt áradás, beleírni mindazt a sok sírást, szenvedést, jajt, fintort és őszi melankóliát, amin átgázolt és ami elzúgott mellette. Mindent, amit írt, csak előzetes gyakorlatnak tekintette, olyan cédula-félének, amilyeneket ezerszám írnak és gyűjtenek tudósok, mielőtt nekivágnának nagy munkájuknak, – s ezeken az örökös „cédulákon” kikerekedett és egymásba hömpölygött egy olyan nagy vallomás, emlékezés, összefüggő monológ, tücsökmuzsika konokságára emlékeztető dallam, amely a legjelentősebb írói alkotások közé tartozik a magyar irodalomban.

Krúdy Gyula soha nem írta meg nagy regényét, de amit írt, az olyan egységes, olyan szép, olyan álombeli, hogy írónak és olvasónak szinte egyszerre le kell lépnie a földről egy valószínűtlen, lebegő, idegen csillagra. Először nyírségi valóság volt a Krúdy-írás, azután emlékezés különleges emberekre, s végül már olyan valószínűtlenség, múlt századi délibáb, élet fölé emelkedő pára, millenniumi magyar tündérvilág, amelynek nincs műfaja, meséje, hőse, csak kiterjedése van, íze van, levegője van, bódító mérgei, szépségei és káprázatai vannak. Aki Krúdy-írást olvas, az elmondhatja élményéről: ópiumot szívott. Kosztolányi Dezső szép mondata szerint: Krúdy Gyula végül már olyan dolgokra emlékezett, amelyek sohasem történtek meg, és olyan emberekről írt, akikhez még hasonlók sem éltek.

 

*

 

Volt egy hőse: Szindbád, asszonyok kedvence, az álomlovag. A legkülönösebb önarckép. Vallomás mindarról, ami kiszorult életéből. „Szindbád ezer nőnek volt a csillaga egyszerre hosszú életén át. Addig sohasem hagyta békében a nőket, amíg meg nem szerették. És így történt, hogy élete tizedrészét ablakok alatt töltötte, mely ablakokra mohón vagy alázatosan, boldogtalanul vagy fenyegetőzve nézett. A nőket meglesni, útjaikon titkon elkísérni őket, kitudni titkaikat, reményeiket, vágyaikat: ebben mindig nagy ember vala.”

Pedig a nők valójában alig érdekelték Krúdyt. Fodraik, csipkéik, titkos illatuk, legyezőjük, száz apró holmijuk hozta lázba, a vakmerőség, hogy megszöktetheti őket, a veszély, hogy meg halhat miattuk, – a testileg és a szerelemig sohasem jutottak el a Krúdy-hősök, legkevésbé Szindbád, csak a szerelem előtti boldogtalanság édenkertjéig.

Barátai megírták, hogy kedvenc étele a marhahús volt, kedves itala a francia pezsgő. Persze, több sört ivott, inkább erre futotta... Balvállára ejtett fejjel gyalogolta végig életét. Mindig úgy tartotta magát, mint akit a szomorúság, az élet céltalansága és az emlékezés gyönyöre húz egyre lejjebb... Tizenkét éves korában Podolinban a befagyott Poprádon egy halász-lékbe esett, a jég alá került, majdnem ott fulladt, – akkor lett merev a nyaka. Istennők csókjai nem szépíthetnek meg úgy egy férfit, mint a szomorúság.

*

 

Mégis értett a szerelemhez: ő nevezte el a Tabánt, fiatal szerelmesek utcáit: „a hamis eskük városrészének”.

*

 

Az írásról ezt vallotta: „Úgy megszoktam, mint egy jó kabátot. Bizonyára akkor is írnék, ha nem volna rá szükségem. Vannak a napnak bizonyos órái, a korareggeliek, amikor nem is tudnék már egyebet csinálni, mint az íróasztalhoz ülni. Bizony, ez elég egyhangú foglalkozás, télen-nyáron írni...” de csak így szaporodhatott fel sok hallgatása és álma közel száz kötetté. Hat éve halt még, s még mindig előkerülnek íróasztalfiókokból ismeret len Krúdy-írások. Nagyon sokat írt, mert egyre súlyosabb feltételek szorították.

Ötvenöt éves volt, amikor meghalt.

Azon az éjszakán is írt, amelynek reggelén végleg győzött benne a lázadó, fáradt szív. Gyertyaláng mellett írt. Nem azért, mert így talán Szindbádhoz illőbb volt. Azért kellett gyertyát gyújtani, mert óbudai szerényke lakásából kikapcsolták a közművek szolgáltatásait. A villanyt is.

Szindbád eljutott a romantika csúcsára: a gyertyafényig és a teljes vagyontalanságig. Egy barátja feljegyezte, hogy egy karneolköves gyűrű maradt utána, egy köteg magyar kártya, amelyből hiányzott a tök király és a makk hetes, s néhány régi lóversenyprogram.

 

(Új Magyarság, 1939/143. /június 25./ 10. p.)