KRÚDY

Nyíregyházán született 1878. október 20-án, és negyven esztendővel ezelőtt, 1933. május 12-én halt meg Óbudán. Közben diák volt Podolinban, újságíró Debrecenben és Nagyváradon, Pesten és Bécsben világfi, „legszebb férfi Füreden”, a legismertebb vendég a gőzfürdőben, és a leghívebb játékos a pesti lóversenyen. Mit szeretett, míg élt? Válaszoljon ő maga:

„Szerette a nők lábát s a hófúvásos időjárást. A vidéki tánciskolát és a kis vendégfogadót, ahol ismeretlenül üldögélt, és a fogadósnénak szöktetést ígért. Az őszi liget vérfoltos leveleit és az elhagyott szélmalmokat, ahol majd egyszer meggyilkolják azt a nőt, akit legjobban szeretett.” Szerette „a melankolikus kocsiutat, a hegyek között és a vándorcirkusz-társaság lovarművésznőjének mosolyát, amelyet az elküldött virágcsokorért kapott.’’

„Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszín trikóban játszhatott volna a magasban a trapézen! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban – ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában. Keresett nőorvos Pesten vagy nőneveldei fiatal tanár. Éjjeli lámpa a Sacre Coeur-ban vagy nagybetű az imádságban, amelyeket a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek, szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.”

Miről írt míg élt?

Rezeda Kázmérról, a bús polgárról; a vén kontrásról: Don Gunároszról; Nagybotos Violáról, aki oldalszakállt és kürtőkalapot viselt; magános utazásokról, vörös postakocsikról. Benről, a zsokéról; szerelméről: Riziliről. Cigányprímásokról, Banda Marciról, Benczi Gyuláról és Kóczé Antiról, Szénfiről, a fuvolásról, aki „bűbájt, augusztusi csillagport, érett szilvafák és októberi jánoshegyi szőlővenyigék illatát, karácsonyfa szagát, húsvéti tojás ízét és boldogtalan költők magányos epekedését fuvolázta az asszonyok fülébe.”

Halála előtti este Krúdy átment kedvelt kocsmájába a Mókus utcába, a Kéhliékhez. (Sajnos, úgy hírlik, hamarosan csákány alá kerül ez a híres kisvendéglő is, ahol Tóth Árpád írta valaha az Aquincumi korcsmában című gyönyörű költeményét, ahol Diószegi Miklós, „a legnagyobb szellem és legszegényebb betűvető” szórakoztatta pályatársait. Ahol Babai József és társasága, no meg néhány ma élő, idősebb hírlapíró naponta megjelent élvezni az óbudai hangulatot, vitatkozni mindarról, ami szép, ami érdekes és idézni Krúdy és a többi halhatatlan szellemet.) Így szólt a főpincérhez: „Édes szivecském, Józsikám, én elvinnék magammal egy liter bort. Betöltene nekem egy literes zöldszilvánit?” Azután fogta az üveget, és átballagott a Templom utcai otthonába. Hajnalban halott volt. Az éjjeliszekrényén a gyertya csonkig égett, a borospalack üres volt.

Igaz, majdnem elfelejtettem mondani. Élete utolsó napjaiban odahaza gyertyafény mellett dolgozott, mert a sok hátralék miatt az elektromos művek kikapcsolta lakásából az áramot.

Életében kevesen olvasták, pedig a legnagyobb magyar írók egyike. Temetésén rengeteg ember volt, sok gyászbeszéd hangzott el. Nyíregyházi Sárai Elemérék vonóján sírt fel kedves nótája: Viszik a menyasszony selyemágyát és Lehullott a rezgő nyárfa. A minisztérium, a főváros, a hivatalos irodalmi körök nem jelentek meg a végtisztességen. Egyik írótársa így búcsúzik tőle: „Írók, álljuk körül ravatalát. Nézzétek ezt a roncsaiban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkívüli volt... Egy korban, amikor a betű teljesen megbukott, tántoríthatatlan tisztaságú művész tudott maradni.’’

Ma sorozatban adják ki könyveit, de még az antikváriusoknál sem található egy kötetre sem... Krúdy Gyula napjaink írója lett...

Imre Béla

(Kisalföld (Győr), 1973/109. /május 12./ 7. p.)