A PODOLINI TAKÁCSNÉ ÉS A TÖBBIEK
Krúdy Gyula az utolsó magyar író, aki még sok újságot
talál a hazájában. A legfiatalabb, aki még nagyon tudja szeretni a fajtáját, s
aki érdemesnek találja szót ejteni róla szeretettel és dicsérettel, különbözik
azonban mindenki mástól.
Szellemi rokona Mikszáthnak. Mint író és stílművész
kisebb nála, de finomabb, érzékenyebb és érdekesebb lélek. Magasabb szempontjai
vannak. Az életet jobban ismeri és jobban szereti,
mint Mikszáth. Fölényesebb, nemesebb. A humora nem kedélyeskedő és paprikás,
hanem fájdalmas és sós-édes.
A rokonszenves faji vonások, amelyek a mai magyar
emberben már elmosódnak és a más fajokkal való kereszteződés miatt mindinkább
elvesznek, az ő művészetében még fokozottan, összegyűjtve vannak meg. Szereti
az embereket, tiszteli a jó nőket, de nem tud haragudni a rosszakra sem.
Érzékeny. Szerény. Az írásban mérsékli magát. Szereti a földet és a
természetet. Amiben több Munkácsynál Rippl Rónai,
ugyanabban nagyobb Mikszáthnál Krúdy. A művészete őszintébb, mélyebbről jön.
Tudja azt, amit Mikszáth nem tudott, hogy a vázlat sokszor több,
mint a kész kép.
Belőle kellemesen hiányzik a törhetlen
politizálás s az országos ügyekről való beszélgetési vágy, ami Mikszáthnál és
Jókainál helyenként bosszantóan terheli az olvasót.
Krúdy igazi lírikus. Akit nem érdekel semmi, csak a saját
szenvedései. Regényírónál és novellistánál ez annyi, mint: a szenvedés általában.
Mindig érdekes. De sohase ír másról, mint ami neki magának is nagyon érdekes.
Finoman rajzol. Novellái hasonlítanak azokhoz a halvány és graciőz
ceruzarajzokhoz is, amelyeket hegyesre faragott irónnal vigyázva rajzolt Fragonard. A markáns vastag vonalakat, a sötétebb tónusokat
szigorúan kerüli.
Csak a kedves színeivel dolgozik. Vannak színek, amiket teljesen perhorreszkál.
Nem szenvedheti őket. Érzékeny és mégis harmonikus ember, akinek az írás – (nem
ismerem) – bizonyára nagy élvezetet ad, de aki valószínűen nem érezné magát jól
valami régi emlék csendes fájdalma nélkül.
Az elmúlt időket idézi vissza. Mint minden helyesen látó
ember, aki jó nagyot csalódott az életben és tisztába jött az élés tökéletlen
értéktelenségével, – a jelentől semmit sem remél már. A múltban éli ki magát.
Az elmúlt szép időkben, amelyet a fantáziája
tökéletes
szépségűvé alakít. A jelen boldogtalanságáért
kárpótolja őt a múlt teljes boldogsága.
A régi magyar franciás idők visszaidézésével Krúdy
sok-sok bájosat és szépet ad. „A
fejnélküli barát” című novellában a felvidéki város teljes interieur-hangulata
örökítődik meg néhány mesteri színfoltban és vonalban. A takácsok, a kosztadó öreg asszonyság, a kisváros népszerű kokottja, a végletekig pasziánszozó
vénkisasszony – csendes, kedves emberek. – Bájos a podolini
takácsnéról szóló történet; közvetlen, igaz és
meglepő. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni. Nem annak, akit még meghat Jókai és aki sírni tud „A karthausi”-n,
hanem, aki ezen már rég túl van.
Krúdy Gyula kitűnően ismeri a felvidéket, s
Magyarországon mindent meglátott, ami erre érdemes. Ha az ember végigutazza a szepesi városokat s a Tátra
környékét, akkor se kap többet, mint ebben a könyvben az írójától. Mesteri az
„Őszi nap falun” című történet. Ennek a novellának lassú és könnyed folyásában,
kellemes és langyos atmoszférájában az író teljesen megérezteti velünk az őszi
nap bágyadt sugárzását, jóllehet ennek festéséhez egyáltalán nem is nyúl.
Krúdy Gyula azon kevés magyar írók közül való, akiket
európai mértékkel lehet mérni. Nekünk emellett különösen rokonszenves.
Ezt az új könyvét nagyon meg kell becsülni.
JÁSZ DEZSŐ
(Nyugat, 1911/17. /szeptember 1./ II. 411-412. p.)