KRUDY GYULA:

ŐSZI VERSENYEK.

Válasz-kiadás, 1946.

 

Noha Krudy Gyula, századunk legdú­sabbképzeletü és legszaporább mesélője, hi­teles és kétségbevonhatatlan adatok szerint már jó tíz éve halott, s többízben megko­szorúzott sírja ott domborul az Óbudai Te­metőben, – egyremásra megjelenő művei, melyeken csodálatosképpen egyáltalán nem lengedezik a posthumusság fátyola, úgyszól­ván tapintható továbbélést biztosítanak neki. De még nyolcvanegynéhány számontartott s kitudja hány kallódó, ponyván megjelent s ronggyáolvasott műve lappang, készen arra, hogy be-betömje a halhatatlansága bástyá­ján eshető réseket. Az író életében ezek a csodálatos, zeneien finom szövésű, borpára és félálom talajában született művek, a mo­dern magyar szépprózának ezek a szvitjei és szonátái, nagy hányadukban méltatlanul hit­vány köntösben, darócban és zsákvászonban jelentek meg a könyv fennhéjázó piacán, már filléres áruk szerint is lektürnek szán­va, melyet a nyájas olvasó, ha „kivégzett” anyagi veszteség-érzés nélkül dobhat ki a vo­natablakból, vagy fordíthat egészségügyi cé­lokra, – de semmiesetre sem úgy, hogy ha­zavigye s elhelyezze szecessziós díszkiadások­kal ékeskedő könyvszekrénye homlokteré­ben. S boldogemlékezetű Krudy Gyula mind­ezt tudta és tűrte, sőt, tán a maga bölcsen rezignált fejével még természetesnek is ta­lálta, – legalábbis jóvátévő, hálás utókorról, halhatalanságról tudtommal se írásban, se élőszóban nem példálózott. Ebben is fölé­nyesen és pazarul szerény volt, bőkezű és a holnappal nem törődő bohém, mint valami nagy és zseniális cigányprímás, aki után semmi se marad e földön, csak a hegedűje s a vonója. .

A Krudy-hívek táborát s műveinek szen­vedélyes gyűjtőit mostanában olyanforma öröm érte, mint a csillagászokat, amikor új bolygó bukkan fel a látcső mezejében. A Válasz újesztendei ajándékául megjelent az Őszi Versenyek című Krudy-művecske, mely először „Szindbád” rövid bécsi emigrációja idején, a Császárvárosban látott volt napvi­lágot s minálunk nem is került könyvárusi forgalomba. A Szonatina-szerű, három té­telre osztható „beszély”, kerekdedségénél, stiláris gondosságánál, meséjének szivárvány­szerű ívelésénél fogva bízvást sorolható a leg­tökéletesebb Krudy-művek közé. Keletkezé­sének ideje – a húszas évek eleje – közel­esik a Hét Bagolyéhoz s ehhezmérten ész­lelhető is benne bizonyos motívum-azonos­ság, így a Költő és a századeleien spleenes, gazdag pesti zsidónő viszonya szinte szóról­szóra egyezik a Hét Bagoly-beli nevezetes Józsiás úr és a feledhetetlen, vöröshajú Zsó­fia ügyével. Formája szerint viszont az Élet Álom-kötetben található, A pincér álma cí­mű elbeszélést idézi; akárcsak abban az öreg, mindenki-kutyája pincér, aki egy este, holtfáradtan, fejét asztalrahajtva elszende­rül, majd pompás ételekről, tökéletes kiszol­gálásról – egyszóval azt álmodja, hogy ő a vendég, – az Őszi Versenyek Ben neve­zetű, kimustrált, nyápic öreg zsokéja egy városligeti padon elbóbiskolva, nem keve­sebbet álmodik, mint hogy gazdag, tüzes del­nő a szeretője, őt minden földi jóval elhal­mozza, s féktelen szerelmi tivornyát rögtö­nöz neki. De míg a Pincér Álmában Krudy nyilt kártyával játszik, azaz a vén pincért szabályszerűen elaltatja és álmodtatja, addig a városligeti históriában raffináltabb iro­dalmi eszközökhöz folyamodik: „hősét” a valóságból észrevétlenül, suttyomban csem­pészi át az álmok, helyesebben a vágyálmok birodalmába, ahol vele együtt észrevehetően maga a szerző is nagyon jól, szinte kegyelmi állapotban érzi magát. A valóság és a déli­báb hatása hovatovább teljesen elmosódik; legfennebb a helyzetek merészsége és való­színűtlensége gyaníttatja az olvasóval, hogy szegény kis Ben minderről a gyönyörfiség­ről csak álmodik. Természetesen ebrúdon végzi, s miután ismét. szörnyen szembenta­lálja magát a legkietlenebb valósággal, nyu­godtan vetheti át a ligeti fa ágán a meghur­kolt kötőféket, egykori fényes zsokékora utolsó emlékét...

A toprongyos kis zsoké álmát alkalma­sint minden ágrólszakadt munkanélküli, min­den Pest meghódítására törekvő vándor és szegénylegény végigálmodta idők folyamán, amióta a kültelki nyomorúság farkasszemét néz a villanegyedek pompázó úri otthonai­val. Hogy Krudy mégsem társadalmi állás­foglalással írta meg ezt a művét sem, s hogy mi több: a szegénylegény ezesetben kissé buffó figura, afféle pojáca, – Krudy írói alkatának ismeretében mégse lehet szemére vetni, mint ahogy például Csokonait se ille­nék azért számoltatni, amért nem szorgal­mazta műveiben a korabeli börtönrendszer megváltoztatását. Tetőtől-talpig, minden por­cikájában játékos művészek, voltak, kissé tán a homo morális rovására...

Az Őszi Versenyek könyvészeti értékét nagymértékben emelik egyik legsugallatosabb rajzolóművészünk, Szabó Vladimír tökélete­sen beleérző, bátran congeniálisnak mond­ható illusztrációi. A jövendő teljes Krudy-kiadás illusztrátorát látjuk benne. S ha az embernek mégis valami fájdalma támad a szép könyvecskével kapcsolatban, attól van, hogy nem láthatja, nem böngészheti s a ki­adói honoráriumból nem csaphat néhány jó lakomát szegény Krudy Gyula!

Jékely Zoltán

 

(Válasz, 1947/3. 293-294. p.)