KRUDY GYULA:
ŐSZI VERSENYEK.
Válasz-kiadás, 1946.
Noha Krudy
Gyula, századunk legdúsabbképzeletü és legszaporább
mesélője, hiteles és kétségbevonhatatlan adatok szerint már jó tíz éve halott,
s többízben megkoszorúzott sírja ott domborul az Óbudai
Temetőben, – egyremásra megjelenő művei, melyeken
csodálatosképpen egyáltalán nem lengedezik a posthumusság
fátyola, úgyszólván tapintható továbbélést biztosítanak neki. De még
nyolcvanegynéhány számontartott s kitudja hány
kallódó, ponyván megjelent s ronggyáolvasott műve
lappang, készen arra, hogy be-betömje a halhatatlansága bástyáján eshető
réseket. Az író életében ezek a csodálatos, zeneien finom szövésű, borpára és
félálom talajában született művek, a modern magyar szépprózának ezek a szvitjei
és szonátái, nagy hányadukban méltatlanul hitvány köntösben, darócban és
zsákvászonban jelentek meg a könyv fennhéjázó piacán, már filléres áruk szerint
is lektürnek szánva, melyet a nyájas olvasó, ha
„kivégzett” anyagi veszteség-érzés nélkül dobhat ki a vonatablakból, vagy
fordíthat egészségügyi célokra, – de semmiesetre sem
úgy, hogy hazavigye s elhelyezze szecessziós díszkiadásokkal ékeskedő
könyvszekrénye homlokterében. S boldogemlékezetű Krudy
Gyula mindezt tudta és tűrte, sőt, tán a maga bölcsen rezignált fejével még
természetesnek is találta, – legalábbis jóvátévő,
hálás utókorról, halhatalanságról tudtommal se
írásban, se élőszóban nem példálózott. Ebben is fölényesen és pazarul szerény
volt, bőkezű és a holnappal nem törődő bohém, mint valami nagy és zseniális
cigányprímás, aki után semmi se marad e földön, csak a hegedűje s a vonója. .
A Krudy-hívek
táborát s műveinek szenvedélyes gyűjtőit mostanában olyanforma öröm érte, mint
a csillagászokat, amikor új bolygó bukkan fel a látcső mezejében. A Válasz
újesztendei ajándékául megjelent az Őszi Versenyek című Krudy-művecske,
mely először „Szindbád” rövid bécsi emigrációja idején, a Császárvárosban
látott volt napvilágot s minálunk nem is került könyvárusi forgalomba. A
Szonatina-szerű, három tételre osztható „beszély”, kerekdedségénél, stiláris
gondosságánál, meséjének szivárványszerű ívelésénél fogva bízvást sorolható a
legtökéletesebb Krudy-művek közé. Keletkezésének
ideje – a húszas évek eleje – közelesik a Hét
Bagolyéhoz s ehhezmérten észlelhető is benne
bizonyos motívum-azonosság, így a Költő és a századeleien
spleenes, gazdag pesti zsidónő viszonya szinte szórólszóra
egyezik a Hét Bagoly-beli nevezetes Józsiás úr és a
feledhetetlen, vöröshajú Zsófia ügyével. Formája
szerint viszont az Élet Álom-kötetben található, A pincér álma című
elbeszélést idézi; akárcsak abban az öreg, mindenki-kutyája pincér, aki egy
este, holtfáradtan, fejét asztalrahajtva elszenderül,
majd pompás ételekről, tökéletes kiszolgálásról – egyszóval azt álmodja, hogy
ő a vendég, – az Őszi Versenyek Ben nevezetű,
kimustrált, nyápic öreg zsokéja egy városligeti padon elbóbiskolva, nem kevesebbet
álmodik, mint hogy gazdag, tüzes delnő a szeretője, őt minden földi jóval
elhalmozza, s féktelen szerelmi tivornyát rögtönöz neki. De míg a Pincér
Álmában Krudy nyilt
kártyával játszik, azaz a vén pincért szabályszerűen elaltatja és álmodtatja,
addig a városligeti históriában raffináltabb irodalmi
eszközökhöz folyamodik: „hősét” a valóságból észrevétlenül, suttyomban csempészi
át az álmok, helyesebben a vágyálmok birodalmába, ahol vele együtt észrevehetően maga a szerző is
nagyon jól, szinte kegyelmi állapotban érzi magát. A valóság és a délibáb
hatása hovatovább teljesen elmosódik; legfennebb a
helyzetek merészsége és valószínűtlensége gyaníttatja az olvasóval, hogy
szegény kis Ben minderről a gyönyörfiségről csak
álmodik. Természetesen ebrúdon végzi, s miután ismét.
szörnyen szembentalálja magát a legkietlenebb
valósággal, nyugodtan vetheti át a ligeti fa ágán a meghurkolt kötőféket,
egykori fényes zsokékora utolsó emlékét...
A toprongyos kis zsoké álmát
alkalmasint minden ágrólszakadt munkanélküli, minden Pest meghódítására
törekvő vándor és szegénylegény végigálmodta idők folyamán, amióta a kültelki nyomorúság
farkasszemét néz a villanegyedek pompázó úri otthonaival. Hogy Krudy mégsem társadalmi állásfoglalással írta meg ezt a
művét sem, s hogy mi több: a szegénylegény ezesetben
kissé buffó figura, afféle pojáca, – Krudy írói alkatának ismeretében mégse lehet szemére vetni,
mint ahogy például Csokonait se illenék azért számoltatni, amért
nem szorgalmazta műveiben a korabeli börtönrendszer megváltoztatását.
Tetőtől-talpig, minden porcikájában játékos művészek, voltak, kissé tán a homo morális
rovására...
Az Őszi Versenyek könyvészeti
értékét nagymértékben emelik egyik legsugallatosabb rajzolóművészünk, Szabó
Vladimír tökéletesen beleérző, bátran congeniálisnak
mondható illusztrációi. A jövendő teljes Krudy-kiadás
illusztrátorát látjuk benne. S ha az embernek mégis valami fájdalma támad a
szép könyvecskével kapcsolatban, attól van, hogy nem láthatja, nem böngészheti
s a kiadói honoráriumból nem csaphat néhány jó lakomát szegény Krudy Gyula!
Jékely Zoltán
(Válasz, 1947/3. 293-294.
p.)