A Vörös postakocsi

Mindeddig késett a felfedezés; most a Vígszínház végre színpadra állította Krúdy Gyula Vörös postakocsijának eredeti drámaváltozatát. Krúdy 1918-ban, Hevesi Sándor közreműködésével, „fordította” halhatatlan művét színpadra. Műfaja különös: az akkor és azóta felbukkant izmusok, drámai módszerek ragyogó, pesties ötvözete. Szürrealista látomások, impresszionista képérzések, tiszta költői líra, Brechtnél megszokott elidegenedéssel elegyítve — mindez kavarog ebben az ifjúságról valló, fiatalos költészetben, ötven évig kellett várakoznia, hogy idehaza — sok nagy külföldi újítónak (szintén elkésett) felfedezése után — végre elcsodálkozhassunk felette. Ismét egy bizonyíték: milyen gazdag a mi irodalmunk! Krúdy kivárta a sorát, „fel van fedezve” a színpad számára is. Az előadás alatt érdeklődve figyeljük az események és a mondandó alakulását. Gyönyörködünk, olykor izgulunk, elérzékenyülünk, néha unatkozunk is. Szellemessége, költői naivsága mosolyt lop arcunkra. Vérbeli budapesti zseni eredeti alkotása ez a mű, s ezt jól érezte Kapás Dezső rendező is. Nem akarta az előadást csinált, egységes műfajba rögzíteni, hagyta Krúdyt csapongani. - A díszlet már nem annyira Krúdyt idéző, mint az előadás; az utolsó jelenet szín- és fényhatása érdekében talán érdemes belenyugodni a kissé kopottas látványba. (Szinte Gábor munkája.) Kemenes Fanny jelmezei jók. Darvas Iván Alvinczi Eduárdja kiváló alakítás, méltón idézi ihletőjét, a legendás hírű Szemere Miklóst.

Halász Judit kedves, halovány, tündér ebben a félig mese-, félig valóságvilágban. Nagy nyeresége az előadásnak Tahi Tóth László karakterisztikus ifjú költője. Szokvány szereposztásban édeskés, színtelen szerep maradt volna. Igazán krúdys élvezetet s sok szereplő közül még Pethes Sándortól, Bilicsi Tivadartól, Bulla Elmától, s egy aprócska szerepben Pécsi Ildikótól kaptunk. Ő olyan, mintha egy Toulouse Lautrec-képről lépett volna a színpadra; méltán kap egyetlen mozdulatára nyíltszíni tapsot.

Jósfay György

(Tükör, 1968/48. /november 26./ 18. p.)