Puder.
(Krúdy Gyula
új novelláskönyve.) A múlt szépsége és bánatos melankóliája zenél Krúdy Gyula
könyvében. Egy szomorú szemű lovag gitárjáról szállhatnak csak ilyen lágy,
borongós felhőzéssel a hangok, amikhez a poéta gáláns románcot énekel, férfias,
meleg baritonján. Álmokba való belefelejtkezések egyesülnek ezekben a dalokban
az élet mohó, örökre kielégítetlen sóvárgásával, lihegő, diadalmas örömeivel. Mintha
holdvilágos erdőn járnánk, ahol fűszeres illatot lehelő nemes fák dús koronája
úszik a misztikus kék sugárzásban: a valóság az álmon keresztül kap életre és
bűvöl meg. Krúdy Gyula a legigazabb, legművészibb és legmélyebb romantikusunk
ma. Művészete legközelebb áll a zenéhez – a mondatait kottázni lehetne, olyan
melódia hullámzik bennük - és a panaszos fuvolahangok színes, csodálatos
képeket ébresztenek fel a múlt félhomályában. Pán sípja szól a hajnali páráktól
fátyolos szemű, az éjszaka misztériumaira borzongva visszaemlékező erdőben ...
Szép, finom és nagyszerű művészet ez, magyar füzesek, álmodó síkságok mély
lélegzetvétele remeg benne, mint ahogy a Vadász
iratai-ban a Don-menti rónák lelke sóhajt. Új könyve egy változattal
gazdagabbá tette ezt a színezett skálájú lírát, amely a legértékesebbek közül
való a modern magyar irodalomban.
(K[árpáti]. A[urél].)
(A Hét, 1914/23. /1275 sz./ /június 7./ 374. p.)