Puder. (Krúdy Gyula új novelláskönyve.) A múlt szépsége és bánatos melankóliája zenél Krúdy Gyula könyvében. Egy szomorú szemű lovag gitárjáról szállhatnak csak ilyen lágy, borongós felhőzéssel a hangok, amikhez a poéta gáláns románcot énekel, férfias, meleg baritonján. Álmokba való belefelejtkezések egyesülnek ezekben a dalokban az élet mohó, örökre kielégítetlen sóvárgásával, lihegő, diadalmas örömeivel. Mintha holdvilágos erdőn járnánk, ahol fűszeres illatot lehelő nemes fák dús koronája úszik a misztikus kék sugárzásban: a valóság az álmon keresztül kap életre és bűvöl meg. Krúdy Gyula a legigazabb, legművészibb és legmélyebb romantikusunk ma. Művészete legközelebb áll a zenéhez – a mondatait kottázni lehetne, olyan melódia hullámzik bennük - és a panaszos fuvolahangok színes, csodálatos képeket ébresztenek fel a múlt félhomályában. Pán sípja szól a hajnali páráktól fátyolos szemű, az éjszaka misztériumaira borzongva visszaemlékező erdőben ... Szép, finom és nagyszerű művészet ez, magyar füzesek, álmodó síkságok mély lélegzetvétele remeg benne, mint ahogy a Vadász iratai-ban a Don-menti rónák lelke sóhajt. Új könyve egy változattal gazdagabbá tette ezt a színezett skálájú lírát, amely a legértékesebbek közül való a modern magyar irodalomban.

(K[árpáti]. A[urél].)

(A Hét, 1914/23. /1275 sz./ /június 7./ 374. p.)