A ködlovag árnyba merül.
Halálát csak Krudy-novellában
lehetne stílusosan megírni. Élete legkalandosabb regénye volt. A mai valóságban
is úgy járt, mint fellegjáró regényalak. Az elveszett idő nyomában kujtorgott.
Mámorok elragadtatásába korbácsolt lélekkel próbálta utolérni a páránál
illanóbban foszló múltat. Úgy járt közöttünk álmatag lépteivel és ködös
szavaival, mint megelevenedett időszerűtlenség, itt felejtett ködlovagja annak
a boldog kornak,. mikor még
az élet nagy válságát jelentette egy Anna-bálon titkos célzattal elejtett
rózsa, vagy egy hajnali szerenádon pillanatra fellobbanó pillantás a zöld
zsalugáterre hulló patyolat függöny mögül.
Ha Shakespeare korában él, a nagy brit költőnek
több volna egy halhatatlan alakjával, akit Prosperoból
és Falstaffból s Oberonból
és Calibanból gyúrt volna össze. Ilyen ősi rokonsága
van benne az embernek. Mint Don Quijote hadakozott az álmok szélmalmaival budai
kis korcsmák párás homályában. Asztalánál láthatatlanul ott bóbiskolt a költői
képzelet minden halhatatlan szülötte s ő a szellemvilág örök eszperantóján társalkodott
velük.
Senki sem volt annyira világirodalmi a mi kis
mesevilágunkban és mégis annyira magyar. Mint Szindbád szállt csodák nyomába.
De ezek a csodák itt virágzottak ki régi kis elfeledett fürdők romantikájában,
behavazott, álomporos felvidéki városkákban, szélforgatta
csárdák gőzében, úri tivornyákon, cigányos duhaj dáridókon, hajnalba hervadó
kártyacsatákon, gavallérgondok huszonnégy órás élethalál terminusai közt,
amelyeknek kalandos forgatagában úgy állt ő örökös en-garde
állásban a szilaj vágyak és odaadó érzelmek élesre fent spádéjával, mint lopott
vérebnek mindig lecsapni kész ruffiánja.
Művészete meghitt, gyöngéd, csak könnyharmatos,
törékeny virágokat termett. De képzeletének gyökerei a legősibb
és legegyetemesebb mesék mély televényéből táplálkoztak. Színeit a hajnalok
üdeségétől s az alkonyatok hervatag pompájától kérte kölcsön. De a szín csak
transzparens volt számára, amelyen át soha nem apadó lobogásának rubin
érzékisége sütött át. Voltak novellái, amelyekben a szivárvány bágyatag
hűvössége s az északi fény fagyos lángjai szikráztak, mégis megégették a
lelket.
Az autó lassú volt neki, az álmok gáláns bíboros
postakocsiján utazott hát s a képzelt életek országútján csípte el a valóságot.
Kecses alakjai mintha zenélő órákról perdültek volna le. Volt bennük valami
bábszerűség. Állandóan rózsás mámorban bódorogtak a szerelem borától. A
szerelem végtelen változatait álmodta, írta és énekelte. Képei, látomásai,
költői megérzései, képzeletének buja tenyészetű ékítményei végtelen áradatban
ömlöttek tollából, egymásba kuszálódtak, szeszélyes, fodros, csipkés bőséggé
zsúfolódtak, mint valami Beardsley rajz, amellyel még
fülledt érzékiségük révén is rokonságot tartottak.
Krudy művészete egy duhaj, bővérű képzelet précieusesége
volt, Csupa finomság, csupa rafinált sokrétűség, amely igazán népszerűvé soha
sem válhatott. A nagy közönség igazán soha sem értette
és élvezte. Művészek és írók rajongtak érte. Krudy az
írók írója volt. Nagyon és igazán az írók siratták meg.
Kállay Miklós.
(Napkelet, 1933/6. /július/ 454-455. p.)