KÁLMÁN JENŐ

EGY ÉJSZAKA KRÚDYVAL A NEWYORKBAN

Kálmán J. és Krúdy (Szigethy)

Egyszer régen, az első világháború előtt, éjjel két óra tájban, egy mellékutcai kis nyomdából jövet, ahol a másnap megjelenő színházi hetilapot tördeltük, fáradtan és csapzottan betértem feketézni a félálomba ájult Newyork kávéházba. Komor csend fogadott. A délutáni és esti nagy életnek még utórezgései is elhaltak a céltalannak látszó pompában. A szórványosan megvilágított óriási helyiség vaskosaras karzataival, a szuterén hatalmas márványmedencéjével, csavart oszlopaival és homályba fulladt freskóival úgy hatott, mint egy üres színpadi díszlet, amelyet a munkások nem bontottak le, mert holnap ugyanezzel a színnel kezdődik az előadás. Valahol a meggyszín plüssdíványos hölgyterem elválasztó falánál, ahol a mennyezetig sorakozó réztáblákba mart lap-fejlécek közölték, hogy itt a fővárosi, vidéki és világsajtónak minden nevezetes terméke a közönség rendelkezésére áll, piroskarikás szemmel virrasztott az egykori nyomdász, aki szerény havi fizetés, valamint természetbeni szolgáltatások ellenében vállalta a mindenkori éjszakai vendég fárasztó szerepét.

Egyébként a lépteim zajától visszhangos kávéházban minden és mindenki aludni látszott. Még az a karcsú óriás is, aki a kassza barokk baldachinjával szemben, a kávéskonyha bejáratánál, ezüst pezsgősvödör fölött, félkönyökkel a barnás-rózsaszín márványlapra támaszkodva, csukott szemmel a homályba révedt. Hogy álmodozásából fel ne riasszam, megilletődve próbáltam irányt váltani. De a magányos óriás anélkül, hogy szemét felnyitotta volna, jobbkeze mutató ujjának fejedelmi mozdulatával rámparancsolt, hogy foglaljak helyet a köralakú törzsasztalnál. Leereszkedtem egy székre.

A kávéskonyhából kidugta ezüsttel tarkázott kefefejét Reisz Gyula, az irodalmi főpincér. Utasítást sem várva, letette elém a kávét és némán megtöltötte a bevetődő vendég számára készen tartott poharat a Pommery gyöngyöző nedvével. „Igyál!” – mordult rám, hangjában a jóindulatú barátság árnyalatával Krúdy, az óriás, és talpas poharát az enyémhez koccintva, benedvesítette szépvonalú száját. Alig nyitott szemének függönye mögül figyelte, hogy iszom-e vagy csak mímelem az ivást. Amikor látta, hogy a pohár tartalma utolsó cseppig lecsurgott szomjas gégémen, megnyugodva bólintott.

Ismertem a regulát. Tudtam, hogy ilyenkor életveszélyes dolog beszélgetést kezdeményezni, s megzavarni azt a bűvös áramkört, amely az író és az álomvilágának figurái között szakadatlanul zsong és muzsikál. Várni kell, amíg az éjszakai nagyúr egy látszólag odavetett, közönyösnek látszó kérdéssel önhatalmúlag feloldja a varázslatot. Tudtam a francia pezsgő titkát is. A gyomor örömeit tudományosan gyakorló Krúdy ilyenkor szívesebben itta a könnyű borokat, olyan kocsmákban, amelyeknek gyaluforgácsos cégérei előtt kocsis nélküli üres fiákerek ácsorogtak, mialatt gazdáik a bádogborítású kimérő asztalnál nyakalták a rubintos kadart. A fiákerkocsisok voltak azidőtájt Pest és Buda híres borszakértői. Krúdy, sőt a könnyű alkoholmámort kedvelő Nagy Endre is utánuk igazodott, ha valamely ismeretlen utcában rájuk tört a szomjúság. De a könnyűpénzű mágnásoknak és a bohémségben tetszelgő pesti bankfiúknak való drága francia ital ezúttal önként felajánlott írói tiszteletdíj volt a Newyork akkori kedves emlékű tulajdonosai, a Harsányi-testvérek részéről, a „Vörös postakocsi” emlékezetes sikerének tiszteletére, azzal a szerény megszorítással, hogy a huszonöt üveg kizárólag a kávéház helyiségében fogyasztható el.

Bikanyakának megszokott ferde tartásával bóbiskolt az óriás, míg én székemen feszengve azon tűnődtem, hogy talán illendőbb és okosabb lenne szépen lábujj hegyen elosonni, mielőtt jóvátehetetlenül belekeverednék egy talán harmadnapig húzódó, néma dáridóba. De amint félig már álló helyzetben a szökési szándék kivitelezésére került volna sor, a „hajós” keze félre nem érthető mozdulattal markolta meg az üveg sztaniolpapírba csavart nyakát.

– Leülni! – parancsolt rám gordonkahangján és mintha hirtelen ráeszmélt volna a csalétekre, amivel erőszak alkalmazása nélkül is maradásra bírhat, szívmelengető mosoly telepedett meg a szája szegletében. – Van egy versed – mormogta –, azt hiszem „Szerenád” a címe...

A rámszakadt váratlan boldogságtól összeszűkült a torkom. A Szerenád volt első nyomtatásban megjelent versem. Egy, szinte nyilvánosság kizárásával tengődő kis napilap, a „Független Magyarország” közölte egyik hétköznapi tárcarovatában, a novella előtt. Akkor még igazán nem sejthettem, de ma „Írói arcképek” című csodálatos posthumus kötetének elolvasása után esküdni mernék rá, hogy ez a maga kora iránt látszólag közönyös álomlátó, az irodalom kertjének nemcsak virágait és díszcserjéit, de még a füvecskéit is megszámolta.

– Mondd csak fel szépen. Ne az egészet! – javította ki magát, csukott szemei mögül is megfigyelve zavartan szabódó mozdulatomat. Csak azt a részt, ahol a királylányról van szó.

– Már nem emlékszem rá szószerint – rebegtem, a fülem hegyéig pirosán. Pedig dehogynem emlékeztem. Rá is kezdtem, nehogy ellenkezésemben megnyugodva, bennem rekedjen a strófa:

„Mit nekem, hogy te nem vagy királylány,
És én nem vagyok trubadur,
Hogy a királylány csak irodáslány,
S a trubadur csak szobaúr...”

Megszégyenülve haraptam el a szót. Szindbád félrebillent fejjel aludt, egy-egy rövidet horkantva is álmában. De amikor majdnem könnyesen elhallgattam, a hajós öklével az asztalra csapott. „Mondd a végét is!” És én mondtam:

„Mit nékem, hogy a szerenád már
Divatját múlta s nem járja most,
S hogy e nótás, dalos fohászba
Belécsönget a villamos...”

Jóváhagyóan bólintott, mint a tanár egy szerencsésen lezajlott kollokvium után. Megint csend lett, csak valahonnét, a karzaton túlról, a kártyaszobák magasságából hangzott némi ingerült neszezés. Talán Bátta lovag, teljes nevén Báttaszéki Lajos, volt hírlapíró, Krúdy akkori udvarmestere csatázott hátul a Bródy-fiókák valamelyikével. És csakugyan föntről jövet, egérke lépteivel elsurrant mellettünk Hamrák, a kávéházi árus, bő lüszterkabátjának mély zsebeiben csörgetve kifogyhatatlan mennyiségű ceruzakészletét.

– Kidőlt a fa mandulástul! – jelentette a Báttaszéki-fronton alakult hadihelyzetet. – Luigi úr már Bródy Bandinak kibicel, aki jelenleg az öreg Csicsery ezredest kopasztgatja.

Krúdy enyhe rosszallással tudomásul vette a jelentést, én pedig az imént ért megtiszteltetés boldogságával csendben ültem és eszem ágában sem volt menekülni. Figyeltem a kiterjesztett szárnyú bronzsas alatt egykedvűen tevékenykedő óramutatókat. Már három felé járt az idő, lassan félnégy lett.

Odakint mintha felhígított antracén tintával mázolták volna át az égboltozatot: a házak élesfeketén meghúzott vonalakban váltak ki a mélykék háttérből.

Krúdy most valóban aludt, ferde nyakkal, szikár öklét az asztal márványlapján nyugtatva. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ez a verekedésre termett kézfej, amelynek sugaras csontrendszere kirajzolódott a barnás bőr alatt, tollforgatásra van teremtve. Ezzel a puszta ököllel verte ki tavaly az Erdélyi Borozóból a karddal hadakozó garázda huszártiszteket. Mi, kávéházi levegőben pácolt, petyhüdt fiatalok, céhünk védszentjét tiszteltük benne, mint Szent Flóriánt a tűzoltók. És mintha a nagy varázsló beleálmodta volna magát a fejemben kavargó gondolatokba, egyszerre csak felhorkant:

– A nyavalyások! Honnét tudhatták volna, hogy verekedésben háromszáz év fórt adhatok bárkinek ebben a városban!

Káprázva néztem rá. Már gondolkodni sem szabad jelenlétében? Kihörpintette poharának tartalmát, szakértelemmel töltött és mintha csak a levegőnek mondaná, ilyenkor szokatlan bőbeszédűséggel mesélni kezdett:

– Egyszer, ha emlékszel, megírtam valahol annak a Krúdy-ősnek történetét, aki az özvegy Mária királynőt Pozsonyból kalandos utakon Székesfehérvárra kísérte, a Csele-patak iszapjából kiásott II. Lajos felravatalozott holttestéhez. De a legmesszebb időkbe visszakalandozó megérzés egy ilyen hajnalon, mint ez a mostani, azt súgja nekem, hogy az első Krúdy, aki ezt a nevet viselte, s aki talán még az Árpádok idejében élt, pugil volt...

– Igenis, pugil volt! – mondta, álmélkodó arcomat figyelve s nyitott tenyérrel az asztalt csapkodva. – Pugil volt, vagy ahogy ma mondanák: igazságügyi bérvívó! Mert ha nem tudnád, az Árpádok alatt ők döntötték el azokat a bonyolult birtokpereket, amelyekben a királyi kancelláriák minden bölcsessége, csődöt mondott. Ilyenkor a peres felek porondra állították a maguk pugiljait. Ezek persze a párviadal minden fortélyát ismerő, hatalmas erejű, ravasz, tapasztalt fickók voltak. A vesztes, ha egyáltalán túlélte a nagy meccset, attól fogva életfogytiglan tejbegrízre volt ítélve, mert a fogai biztosan ottmaradtak a véres fűrészporban. Az én ősöm – közölte büszkén és hirtelen kigyúló aranycsillagocskákkal dióbarna szemében –, az én ősöm mindig győzött!

És megcsillapult hangon befejezte a később soha meg nem írt családi legendát:

– Amikor aztán a segítsége által nyert birtokokból összepofozott magának a Nyírségben százegynehány jobbágytelket, nyugalomba vonult és átadta az üzletet fiainak.

Kételkedőket keresve, kihívóan nézett maga köré, de a falak, csillárok, márványoszlopok és tükrök mélázva hallgatták a mesét.

Kívülről a növekvő világossággal az élet neszei hatoltak át a hatalmas üvegtáblákon. Egymás után szállingóztak a reggeli váltás pincérei. Megjött Nagy úr is, a délelőttös főpincér. Reisz Gyula útravalóul párától könnyező, vastag poharakban illatos feketekávét tett az asztalra. Fizetési készségemet jelezve, a zsebemhez nyúltam. „Már fel van írva a többihez” – mondta Gyula bácsi és hitelképességem jeléül egy doboz fiumei Princesszasz cigarettát is odatolt elém. Aztán kényelmesen lesétált a szuterénbe, mert a telefon percek óta cserregett és nem volt senki, aki a kagylót felemelje.

Visszafele már valamivel élénkebben jött.

– Gyömörey Pista főpincér kollegám a Balatonból üzeni, hogy egy nagyon szép ferbli-parti van alakulóban – jelentette a feketéjét hörpölő Krúdynak.

– Kik volnának az illetők? – kapta föl fejét érdeklődve az író.

– Hát ő, mármint Gyömörey Pista, továbbá Paulini úr a Fidibusztól, Farkas Pali cigányprímás és esetleg mi ketten.

Nagyot roppantva üléstől elmerevedett derekán, felmagasodott székéről. Megbűvölve néztem, milyen töretlen, friss és elegáns. A finomszövetű ruha úgy ült rajta, hogy bármely híres belvárosi szabó büszkén vállalta volna a maga készítményének. Szarvasbőrbetétes cipője kifogástalanul ragyogott.

– Akkor hát gyerünk – mondta és búcsút se intve, Reisz Gyula kíséretében elindult a kijárat felé.

Mint ilyenkor majdnem törvényszerű volt, valahonnét a mesék ködéből, előállt Jónap Andornak, Krúdy legrégibb udvari fuvarosának istállószagú, rozoga egyfogatúja...

 

(A Newyorktól a Hungáriáig. Szerk. Konrádyné Gálos Magda. Bp. 1965, Minerva. 30-34. p.)