KÁLMÁN
JENŐ:
Egy éjszaka Krúdyval
Egyszer régen, az első világháború
előtt, éjjel két óra tájban, egy mellékutcai kis nyomdából jövet, ahol a másnap
megjelenő színházi hetilapot tördeltük, fáradtan és csapzottan betértem
feketézni a félálomba ájult New York- kávéházba. Komor csend fogadott. A
délutáni és esti nagy életnek még utórezgései is elhaltak a céltalannak látszó
pompában. A szórványosan megvilágított óriási helyiség vaskosaras karzataival,
a szuterén hatalmas márványmedencéjével, csavart oszlopaival és homályba
fulladt freskóival úgy hatott, mint egy üres színpadi díszlet, amelyet a
munkások nem bontottak le, mert holnap ugyanezen a színen kezdődik az előadás.
Valahol a meggyszín plüssdíványos hölgyterem elválasztó falánál, ahol a
mennyezetig sorakozó réztáblákba mart lapfejlécek közölték, hogy itt a
fővárosi, vidéki és világsajtónak minden nevezetes terméke a közönség rendelkezésére
áll, piroskarikás szemmel virrasztott az az egykori nyomdász, aki szerény havi fizetés, valamint
természetbeni szolgáltatások ellenében vállalta a mindenkori éjszakai vendég
fárasztó szerepét.
Egyébként a lépteim zajától
visszhangos kávéházban minden és mindenki aludni látszott. Még az a karcsú óriás
is, aki a kassza barokk baldachinjával szemben, a kávéskonyha bejáratánál,
ezüst pezsgősvödör fölött, félkönyökkel a
barnás-rózsaszín márványlapra támaszkodva, csukott szemmel a homályba révedt.
Hogy álmodozásából fel ne riasszam, megilletődve próbáltam irányt váltani. De a
magános óriás anélkül, hogy szemét felnyitotta volna, jobbkeze
mutató ujjának fejedelmi mozdulatával rámparancsolt,
hogy foglalják helyet a kör alakú törzsasztalnál. Leereszkedtem egy székre.
A kávéskonyhából kidugta ezüsttel
tarkázott kefefejét Reisz Gyula, az irodalmi
főpincér. Utasítást sem várva, letette elém a kávét és
némán megtöltötte a bevetődő vendég számára készen tartott poharat a Pommery gyöngyöző nedvével. »Igyál!« —
mordult rám, hangjában a jóindulatú barátság árnyalatával Krúdy, az óriás, és
talpas poharát az enyémhez koccintva, benedvesítette szépvonalú száját. Alig
nyitott szemének függönye mögül figyelte, hogy iszom-e, vagy csak mímelem az
ivást. Amikor látta, hogy a pohár tartalma utolsó cseppig lecsurgott szomjas
gégémen, megnyugodva bólintott. Ismertem
a regulát. Tudtam, hogy ilyenkor életveszélyes dolog beszélgetést
kezdeményezni, s megzavarni azt a bűvös áramkört, amely, az író és álom
világának figurái között szakadatlanul zsong és muzsikál. Várni kell, amíg az
éjszakai nagyúr egy látszólag odavetett, közönyösnek látszó kérdéssel
önhatalmúlag, feloldja a varázslatot. Tudtam a francia pezsgő titkát is. A
gyomor örömeit tudományosan gyakorló Krúdy ilyenkor szívesebben itta a könnyű
borokat, olyan korcsmákban, amelyeknek gyaluforgácsos cégérei előtt kocsis
nélküli üres fiákkerek ácsorogtak, mialatt gazdáik a
bádogborítású kimérő asztalnál nyakalták a rubintos kadart. A fiákkerkocsisok voltak azidőtájt
Pest és Buda hites borszakértői. Krúdy, sőt a könnyű alkoholmámort kedvelő Nagy
Endre is, utánuk igazodott, ha valamely ismeretlen utcában rájuk tört a
szomjúság. De a könnyűpénzű mágnásoknak és a bohémségben tetszelgő pesti
bankfiúknak való drága francia ital ezúttal önként felajánlott írói
tiszteletdíj volt a New York akkori kedves emlékű tulajdonosai, a Harsányi-testvérek részéről, a »Vörös
postakocsi« emlékezetes sikerének tiszteletére, azzal a szerény
megszorítással, hogy a huszonöt üveg kizárólag a kávéház helyiségében
fogyasztható el. Bikanyakának
megszokott ferde tartásával bóbiskolt az óriás, míg én székemen feszengve
azon tűnődtem, hogy talán illendőbb és okosabb lenne, szépen lábujjhegyen
elosonni, mielőtt jóvátehetetlenül belekeverednék egy talán harmadnapig
húzódó, néma dáridóba. De amint félig már álló helyzetben a szökési szándék
kivitelezésére került volna a sor, a »hajos«
keze félre nem érthető mozdulattal markolta meg az üveg sztaniolpapírba csavart
nyakát.
— Leülni! — parancsolt rám gordonkahangján, és mintha
hirtelen ráeszmélt volna a csalétekre, amivel erőszak, alkalmazása nélkül is
maradásra bírhat, szívmelengető mosoly telepedett meg a szája szegletében. —
Van egy versed — mormogta —, azt hiszem »Szerenád« a címe...
A rámszakadt
váratlan boldogságtól összeszűkült a torkom. A Szerenád volt első nyomtatásban
megjelent versem. Egy szinte nyilvánosság kizárásával tengődő kis napilap, a »Független Magyarország« közölte egyik hétköznapi
tárcarovatában, a novella előtt. Akkor még igazán nem sejthettem, de ma »Írói arcképek« című csodálatos posthumus
kötetének elolvasása után esküdni mernék rá, hogy ez a maga kora iránt
látszólag közönyös álomlátó, az irodalom kertjének nemcsak virágait és díszcserjéit,
de még a füvecskéit is megszámolta.
— Mondd
csak fel szépen. Ne az egészet! — javította ki magát, csukott szemei mögül is
megfigyelve zavartan szabódó mozdulatomat. — Csak azt a részt, ahol a
királylányról van szó.
— Már
nem emlékszem rá szószerint — rebegtem a fülemhegyéig pirosán. Pedig dehogynem emlékeztem. Rá is
kezdtem, nehogy ellenkezésemben megnyugodva, bennem rekedjen a strófa:
»Mit
nekem, hogy te nem vagy királylány,
És én nem vagyok trubadur,
Hogy a királylány csak irodáslány,
S a trubadur, csak szobaúr...«
Megszégyenülve haraptam el a szót. Szinbád félrebillent fejjel aludt, egy-egy rövidet
horkantva is álmában. De amikor majdnem könnyesen elhallgattam, a hajós
öklével az asztalra csapott. »Mondd a végét is!« És én mondtam:
»Mit
nékem, hogy a szerenád már
Divatját múlta s nem járja most,
S hogy e nótás, dalos fohászba
Belécsönget a villamos...«
Jóváhagyóan bólintott, mint a tanár
egy szerencsésen lezajlott kollokvium után. Megint csend lett, csak valahonnét, a
karzaton túlról, a kártyaszobák magasságából hangzott némi ingerült neszezés.
Talán Bátta lovag, teljes nevén Báttaszéki
Lajos, volt hírlapíró, Krúdy akkori udvarmestere csatázott hátul a Bródy-fiókák valamelyikével. És csakugyan föntről jövet,
egérke lépteivel elsurrant mellettünk Hamrák, a
kávéházi árus, bő lüszterkabátjának mély zsebeiben csörgetve kifogyhatatlan
mennyiségű ceruzakészletét.
Kidőlt a fa mandulástul — jelentette
a Báttaszéki fronton alakult hadihelyzetet
— Luigi úr már Bródy Bandinak
kibicel, aki jelenleg az öreg Csicsery ezredest kopasztgatja. Krúdy enyhe rosszalással
tudomásul vette a jelentést, én pedig az imént ért
megtiszteltetés boldogságával csendben ültem és eszemágában
sem volt menekülni. Figyeltem a kiterjesztett szárnyú bronzsas
alatt egykedvűen tevékenykedő óramutatókat. Már három felé
járt az idő, lassan félnégy lett. Odakint mintha felhígított antracén tintával
mázolták volna át az égboltozatot: a házak élesfeketén
meghúzott vonalaikban váltak ki a mélykék háttérből.
Krúdy most valóban aludt, ferde
nyakkal, szikár öklét az asztál márványlapján nyugtatva. Szinte hihetetlennek
látszott, hogy ez a verekedésre termett kézfej, amelynek sugaras csontrendszere
kirajzolódott a barnás bőr alatt, tollforgatásra van teremtve. Ezzel a puszta
ököllel, verte ki tavaly az Erdélyi Borozóból a karddal hadakozó, garázda
huszártiszteket. Mi, kávéházi levegőben pácolt petyhüdt fiatalok, céhünk
védszentjét tiszteltük benne, mint Szent Flóriánt a tűzoltók. És mintha a nagy
varázsló beleálmodta volna magát a fejemben kavargó gondolatokba, egyszerre
csak felhorkant:
— A nyavalyások, honnét tudhatták volna, hogy verekedésben
háromszáz év fórt adhatok bárkinek ebben a városban!
Káprázva néztem rá. Már gondolkodni
sem szabad jelenlétében? Kihörpintette poharának tartalmát, szakértelemmel
töltött és mintha, csak a levegőnek mondaná, ilyenkor szokatlan bőbeszédűséggel
mesélni kezdett:
— Egyszer,
ha emlékszel, megírtam valahol annak a Krúdy-ősnek történetét, aki az özvegy
Mária királynőt Pozsonyból kalandos utakon Székesfehérvárra kísérte, a
Csele-patak iszapjából kiásott II. Lajos felravatalozott holttestéhez. De a
legmesszebb időkbe visszakalandozó megérzés egy ilyen hajnalon, mint ez a
mostani, azt súgja nekem, hogy első Krúdy, aki ezt a nevet viselte, s aki
talán még az Árpádok idejében élt, pugil volt...Igenis, pugil volt! — mondta,
álmélkodó arcomat figyelve s nyitott tenyérrel az asztalt csapkodva. — Pugil volt, vagy ahogy ma mondanák: igazságügyi bérvívó!
Mert ha nem tudnád, az Árpádok alatt ők döntötték el azokat a bonyolult
birtokpereket, amelyekben a királyi kancelláriák minden bölcsessége csődöt
mondott. Ilyenkor a peres felek porondra állították a maguk pugiljait. Ezek persze a párviadal minden fortélyát ismerő,
hatalmas erejű, ravasz, tapasztalt fickók voltak. A vesztes, ha egyáltalán
túlélte a nagy meccset, attól kezdve életfogytiglan tejbegrízre volt ítélve,
mert a fogai biztosan ottmaradtak a véres fűrészporban. Az én ősöm — közölte
büszkén és hirtelen kigyúló aranycsillagocskákkal dióbarna szemében — az én
ősöm mindig győzött!
És megcsillapult hangon befejezte a
később soha meg nem írt családi legendát:
— Amikor
aztán a segítsége által nyert birtokokból összepofozott magának a Nyírségben
százegynéhány jobbágy-telket, nyugalomba vonult és átadta az üzletet fiainak.
Kételkedőket
keresve, kihívóan nézett maga köré, de a falak, csillárok, márványoszlopok és
tükrök mélázva hallgatták a mesét. Kívülről a növekvő világossággal az élet
neszei hatoltak át a hatalmas üvegtáblákon. Egymás után szállingóztak a
reggeli váltás pincérei. Megjött Nagy úr is, a délelőttös főpincér. Reisz Gyula útravalóul párától könnyező, vastag poharakban illatos
feketekávét tett asztalra. Fizetési készségemet jelezve a zsebemhez nyúltam.
»Már fel van írva a többihez« — mondta Gyula bácsi, és
hitelképességem jeléül egy doboz fiúmei Princessas cigarettát is odatolt elém. Aztán kényelmesen
lesétált a szuterénbe, mert a telefon percek óta cserregett, és nem volt
senki, aki a kagylót felemelje. Visszafelé már valamivel élénkebben jött.
— Gyömörey Pista főpincér kollégám a Balatonból üzeni, hogy
egy nagyon szép ferbli-parti van alakulóban — jelentette a feketéjét hörpölő
Krúdynak.
— Kik
volnának az illetők? — kapta föl fejét érdeklődve az író.
— Hát ő, mármint Gyömörey Pista, továbbá Paulini
úr a Fidibusztól, Farkas Pali cigányprímás, és
esetleg mi ketten. Nagyot roppantva üléstől elmerevedett derekán,
felmagasodott székéről. Megbűvölve néztem milyen töretlen, friss és elegáns. A
finomszövetű ruha úgy ült rajta, hogy bármely híres belvárosi szabó büszkén vállalta
volna a maga készítményének. Szarvasbőrbetétes cipője kifogástalanul ragyogott.
— Akkor
hát, gyerünk — mondta és búcsút sem intve, Reisz
Gyula kíséretében elindult a kijárat felé.
Mint ilyenkor majdnem törvényszerű
volt, valahonnét a mesék ködéből előállt Jónap
Andornak, Krúdy legrégibb udvari fuvarosának istállószagú, rozoga egyfogatúja...
(Magyar
Nemzet, 1958/300. /december 20./ 7. p.)