NEKROLÓG A NEW-YORKRÓL Írta: Kálmán Jenő

 

Most már megvallhatom: amikor huszonötegynéhány évvel ezelőtt, a vladivosztoki Aranyszarv-öböl partjain rám jött a honvágynak nevezett lelki nyugtalanság, fel­zaklatott képzeletem előtt nem ismerős tájak, utcák, há­zak, rokonok, kedves vagy rendkívüli emberek fotómon­tázs-szerű képei sorjáztak. Makacsul és következetesen egyetlen képet láttam: ott, ülök a pesti New-York kávé­ház egy bizonyos asztalánál, a kávéfőzőkonyha mellett, Korda Sándor gőgös britanikájának füstfátyolába csava­rodva, szemben Szomaházyval, amint aranykeretes csíp­tetője mögül rám villantja öreg kék szemének vásott kamaszmosolyát. És valahonnét, a ködösen összemosódó háttérből, ahol csak négy csavart márványoszlopot látok, nyájasan felém billen a magasból Krúdy Gyula gyönyörű, ábrándos férfifeje. Most egy Gorgófrizurás, Meduzafejű, kihívóan rosszul öltözött fiatalember kacsázik el az asz­talunk előtt. Csapzott hajának egyik kígyótincse a hom­lokálba hull, ahogy fölviharzik a karzatra, amelynek első kiugró páholyából egy brácsásképű ifjú integet feléje. A Meduzafejű: Karinthy Frigyes. A brácsás, akinek szurok­szín szembogara szinte kitölti a szem egész nyílását, Somlyó Zoltán, az „elátkozott költő”. Egy biedermeier öltözékű poéta társaságában ül, akinek szemén viszont a mély hegyi tavak sötétkékje szendereg, Kosztolányi Dezső ez az úr. Bizonyára Osváth Ernőt várják, a púpos kiné­zésű, szerzetesi életű irodalmi szentet. Jött is csakhamar ifjúkorom legkedvesebb költőjének, a szolid Tóth Árpád­nak kíséretében. Valahol egy világos sarokban Major Sicu rajzolta Király Ernőt és pimasz kis megjegyzéseivel úgy dühítette modelljét, mint a piccador a bikát.

 

KalJSzin47_19

 

Ezt a New-Yorkot láttam, amikor a Zolotoj Rog partjain ülve a határtalan messze­ségbe néztem és egyszerre előttem állott az egész kép, a maga építészeti tökéletességé­ben, a kovácsok vasból készült karzati mellvéd, a „mélyvíz”, ahol még délutánonként Hock János, az „aranyszájú”, kergette a símafutású elefántcsontgolyó­kat s a szokatlanul nagymé­retű, ovális „törzs- és vese­asztal”, amelynek főhelyén Ró­zsahegyi Kálmán prezideált, más országos nevezetességek között. A hölgyterem vörös bár­sonyhuzatos pamlagjain Uj­házy Ede, a „Mester'” szívta ki­fogyhatatlan szivarcsutkáinak egyikét és időnként megmu­tatta magát Ódry Árpád úr is, utánozhatatlanul elegáns fér­fiasságában. A Bródy-fiúk közül kettő, az András és Sándorka hátul a kártyaszobában elszánt kaszinópartnerekre vadásztak és áldozat hiányában néha kényszerűségből egymást fosztogatták. Lent a kávé­főzőkonyha bejáratával szemben, a barokk szárnyasoltá­rokra emlékeztető kassza mellett, egy magános kis kerek asztalnál a gőgös Csortos úr kavargatta feketéjét és a dohányutcai front elején, Az Est asztalánál a magyar új­ságírás akkori arisztokratái trónoltak: Kéri Pál, akin még a főtárgyaláson viselt darócruha is úgy festett, mintha kü­lön az ő számára Londonban szabták volna. Adorján Andor, a gúnyorosszemű Lakatos László, Tarján Vili, a későbbi gazda, Pásztor Árpád és a feltűnően kistermetű Kemény Simon, amint angolosan vágott bajuszának szálait húzogatva kifogyhatatlanul kérdezett, míg ő maga eleresztett a füle mellett minden kérdést, amire nem óhajtott válaszolni. És hátrább a dohányutcai részen már ott nyüzsögtek a filmesek, ennek a modern Californiának első aranyásói: Ungerleider tata, a két Fodor, Faragó Rezső, Lakatos úr és Roboz Imre, aki később a filmtől a színházhoz pártolt.

Egy fiók-Olymposz volt ez a kávéház, amely már ki­bocsátotta az irodalmi hódítók első diadalmas raját, Mol­nár Ferencet, Heltai Jenőt, Makai Jenőt és a már akkor klasszikus Ambrus Zoltánt és amikor én először léptem át a New-York küszöbét, megpillantva mind e nagyokat, akiket eddig csak a színházi nézőtér távlatából, vagy képeslapok hasábjairól ismertem, úgy éreztem magam, mint aki igazolvány nélkül hatol át valami rendőri kor­donon és titokban megtapogattam a levéltárcámat, amely­ben a „Független Magyarország” című lap volontőri szer­ződését hordoztam. Lehet, hogy enélkül ki sem szolgált volna Jean, az anyanyelvével együtt kilenc nyelven hibá­san beszélő öreg pincér. Ám Reisz Gyula főpincér avatott szeme már harmadnapon fölfedezte bennem a pártfogásra méltó kezdőt, akinek igénye lehet még némi készpénz­hitelre is, hiszen a kávéházban való megjelenésemet az akkori idők legdivatosabb tárca regényírója, Szomaházy István fémjelezte, kegyesen megengedvén, hogy az égi­meszelőnek indult Korda Sándorral és a törékeny Várnay Pistával együtt némán asszisztáljunk a reggeli kávéjá­hoz. Mi hárman az ő hétfői lapjának rosszul fizetett rab­szolgái voltunk. Időnként megállt az asztalunk mellett Hamrák Kálmán, a kávéházi mozgóárusok őse. „Zavarhatok?” – mondta a francia vígjátékok könnyed társal­gási stílusában és bő lüszterkabátjának megmérhetetlen mélységű belsőzsebeiből a ceruzacsodák egész seregét va­rázsolta elő, vagy titokzatosan egy csomó pornográf képet nyomott a kezünkbe. Hamrák is irodalmi mecénás volt s ha úgy fordult a dolog, nem sajnált egy-egy kerek öt­koronást tőlünk, tehetséges fiataloktól.

Ki mindenki volt még ott, aki tízezer kilométernyi távolságból épúgy a szívembe sajdult, mint most, amikor ezeket az emlékező sorokat írom: a New-York nekrológját. Látom Csilingárián professzor urat, az öreg örmény nyelv­tanárt, a mélyvízi lejárat partjához állított egyszemélyes márványasztalkánál, Gombóc Vilmát, a gyermekszínész­nőt, nénjének, a mostani Herczeg Jenőnének védőszárnyai alatt. És Báttaszéki Luigi urat, a gall esprit pesti kávé­házi főbizományosát, aki szellemének tűhegyes nyilaival önmagát is szívesen célba vette, ha sikerült ezzel egy javára szóló előnyösebb pénzügyi műveletet elindítania. Mint az újságírás reménytelenségébe belefáradt öreg har­cos, abban az időben már Krúdy Gyulának bűvkörében működött mint pénzügyminiszter és mint Sancho Panza, később átengedvén e szerepkört Bródy Andrásnak, aki nálánál is jobban bírta a reg­gelbenyúló nagy hallgatáso­kat és az italt. Hátul a kar­zat legmélyén a Szindbád tol­lára méltó Csicsery ezredes úr kártyázott, táblája alatt a betétként szereplő tízkoro­nás bankjegy leoperált felé­vel, míg a bankjegy másik fele az ezredes úr ugyancsak kár­tyázó fiának táblája alatt sze­repelt mint betét. Sokszínű, mosolygó, lázas, álmokkal teli világ volt ez, törzs- és futóvendégeivel és világjáró szépséges artista­nőivel együtt, akik közül az egyik ott, a baloldali leme­net sarokpáholyban szülte meg egészséges leánygyerme­két. A hölgy később, a kávé­ház hanyatlásának időszakában ismét megjelent a színen, elhozván a márványbalda­chinos szülőszobába felserdült leányát is, mintegy szim­bolizálva a New-York szerelmeseinek egész fátumát, akik innét indultak el fiatalon és szívesen tértek meg ide be­futott korukban, vagy letörve és megrokkantan, mint azok a vidéki színészek, akik a virágvasárnapi nagy színész­vásár után még benéztek ide egy feketére, hátha mégis megakad rajtuk valamelyik pesti direktor szeme?

*

A témakör olyan gazdag és szerteágazó, hogy meg sem próbálom a New-York későbbi nagy virágkorának törté­netét megírni. Ez volt a Második Birodalom, I. Tarján Vilmos dicsőséges uralma alatt, nagyrészt a már emlí­tett szereplőkkel és azóta már letört arisztokratákkal, politikusokkal, diplomatákkal, fezőrökkel, kurtizánokkal s a háttérben a pesti turf- és kártyaalvilág színes figurái­val. Csak még a nagy és felejthetetlenül kedves újságíró­asztalt mutatom be, amelynek hallgatólagosan elismert feje Szomaházy István és Bródy Sándor távozása után Nagy Endre lett. Itt ült majdnem két évtizeden keresztül a puritán harcos Szász Zoltán, Falus Feri, Az Est Lapok zseniális riportere, a mézhumorú Kardos Pista, Karinthy Frigyes és két titkára, Lukács Gyula, Farkas Imre, az­után Csöngős Árpád, az utolsó Vatermördergallérok pesti viselője, a két Kellér, Lovászy Károly, az ifjú Nagy Endre, Rózsahegyi Laci, Diener-Dénes, a festő s a regényfigurának sem mindennapi Kázméri Kázmér, volt hírlapíró és színházi titkár.

Vannak közöttük sokan, akik előbb zárták be az élet­nek nevezett boltot, mint a New-York. Ezek bizonyára abban a nyugodt hitben alusszák örök álmukat, hogy ők meghalhattak ugyan, de a New-York-kávéház halhatatlan. Aminthogy az is. Valamikor külön fejezetet kap majd a magyar irodalom történetében.

 

(Színház, 1947/19. /május 6-11./ 8. p.)