NEKROLÓG A NEW-YORKRÓL Írta: Kálmán Jenő
Most már
megvallhatom: amikor huszonötegynéhány évvel ezelőtt, a vladivosztoki
Aranyszarv-öböl partjain rám jött a honvágynak nevezett lelki nyugtalanság, felzaklatott
képzeletem előtt nem ismerős tájak, utcák, házak, rokonok, kedves vagy
rendkívüli emberek fotómontázs-szerű képei sorjáztak. Makacsul és
következetesen egyetlen képet láttam: ott, ülök a pesti New-York kávéház egy
bizonyos asztalánál, a kávéfőzőkonyha mellett, Korda Sándor gőgös britanikájának füstfátyolába csavarodva, szemben Szomaházyval, amint aranykeretes csíptetője mögül rám
villantja öreg kék szemének vásott kamaszmosolyát. És valahonnét, a ködösen
összemosódó háttérből, ahol csak négy csavart márványoszlopot látok, nyájasan
felém billen a magasból Krúdy Gyula gyönyörű, ábrándos férfifeje. Most egy Gorgófrizurás, Meduzafejű,
kihívóan rosszul öltözött fiatalember kacsázik el az asztalunk előtt. Csapzott
hajának egyik kígyótincse a homlokálba hull, ahogy
fölviharzik a karzatra, amelynek első kiugró páholyából egy brácsásképű ifjú
integet feléje. A Meduzafejű: Karinthy Frigyes. A
brácsás, akinek szurokszín szembogara szinte kitölti a szem egész nyílását,
Somlyó Zoltán, az „elátkozott költő”. Egy biedermeier öltözékű poéta
társaságában ül, akinek szemén viszont a mély hegyi tavak sötétkékje szendereg,
Kosztolányi Dezső ez az úr. Bizonyára Osváth Ernőt várják, a púpos kinézésű,
szerzetesi életű irodalmi szentet. Jött is csakhamar ifjúkorom legkedvesebb
költőjének, a szolid Tóth Árpádnak kíséretében. Valahol egy világos sarokban
Major Sicu rajzolta Király Ernőt és pimasz kis
megjegyzéseivel úgy dühítette modelljét, mint a piccador
a bikát.
Ezt a New-Yorkot
láttam, amikor a Zolotoj Rog
partjain ülve a határtalan messzeségbe néztem és egyszerre előttem állott az
egész kép, a maga építészeti tökéletességében, a kovácsok vasból készült
karzati mellvéd, a „mélyvíz”, ahol még délutánonként Hock János, az
„aranyszájú”, kergette a símafutású elefántcsontgolyókat s a szokatlanul nagyméretű, ovális
„törzs- és veseasztal”, amelynek főhelyén Rózsahegyi Kálmán prezideált, más országos nevezetességek között. A
hölgyterem vörös bársonyhuzatos pamlagjain Ujházy
Ede, a „Mester'” szívta kifogyhatatlan szivarcsutkáinak egyikét és időnként
megmutatta magát Ódry Árpád úr is, utánozhatatlanul
elegáns férfiasságában. A Bródy-fiúk közül kettő, az András és Sándorka hátul a kártyaszobában elszánt kaszinópartnerekre
vadásztak és áldozat hiányában néha kényszerűségből egymást fosztogatták. Lent
a kávéfőzőkonyha bejáratával szemben, a barokk szárnyasoltárokra
emlékeztető kassza mellett, egy magános kis kerek asztalnál a gőgös Csortos úr kavargatta feketéjét és a dohányutcai front
elején, Az Est asztalánál a magyar újságírás akkori arisztokratái trónoltak:
Kéri Pál, akin még a főtárgyaláson viselt darócruha is úgy festett, mintha külön
az ő számára Londonban szabták volna. Adorján Andor, a gúnyorosszemű
Lakatos László, Tarján Vili, a későbbi gazda, Pásztor Árpád és a feltűnően
kistermetű Kemény Simon, amint angolosan vágott bajuszának szálait húzogatva
kifogyhatatlanul kérdezett, míg ő maga eleresztett a füle mellett minden
kérdést, amire nem óhajtott válaszolni. És hátrább a dohányutcai részen már ott
nyüzsögtek a filmesek, ennek a modern Californiának
első aranyásói: Ungerleider tata, a két Fodor, Faragó
Rezső, Lakatos úr és Roboz Imre, aki később a filmtől
a színházhoz pártolt.
Egy fiók-Olymposz volt ez a kávéház, amely már kibocsátotta az
irodalmi hódítók első diadalmas raját, Molnár Ferencet, Heltai Jenőt, Makai
Jenőt és a már akkor klasszikus Ambrus Zoltánt és amikor én először léptem át a
New-York küszöbét, megpillantva mind e nagyokat, akiket eddig csak a színházi
nézőtér távlatából, vagy képeslapok hasábjairól ismertem, úgy éreztem magam,
mint aki igazolvány nélkül hatol át valami rendőri kordonon és titokban
megtapogattam a levéltárcámat, amelyben a „Független Magyarország” című lap
volontőri szerződését hordoztam. Lehet, hogy enélkül
ki sem szolgált volna Jean, az anyanyelvével együtt kilenc nyelven hibásan beszélő öreg
pincér. Ám Reisz Gyula főpincér avatott szeme már harmadnapon fölfedezte bennem
a pártfogásra méltó kezdőt, akinek igénye lehet még némi készpénzhitelre is,
hiszen a kávéházban való megjelenésemet az akkori idők legdivatosabb tárca
regényírója, Szomaházy István fémjelezte, kegyesen
megengedvén, hogy az égimeszelőnek indult Korda Sándorral és a törékeny Várnay Pistával együtt némán asszisztáljunk a reggeli
kávéjához. Mi hárman az ő hétfői lapjának rosszul fizetett rabszolgái
voltunk. Időnként megállt az asztalunk mellett Hamrák
Kálmán, a kávéházi mozgóárusok őse. „Zavarhatok?” – mondta a francia
vígjátékok könnyed társalgási stílusában és bő lüszterkabátjának
megmérhetetlen mélységű belsőzsebeiből a ceruzacsodák
egész seregét varázsolta elő, vagy titokzatosan egy csomó pornográf képet
nyomott a kezünkbe. Hamrák is irodalmi mecénás volt s
ha úgy fordult a dolog, nem sajnált egy-egy kerek ötkoronást tőlünk,
tehetséges fiataloktól.
Ki mindenki volt
még ott, aki tízezer kilométernyi távolságból épúgy a
szívembe sajdult, mint most, amikor ezeket az emlékező sorokat írom: a New-York
nekrológját. Látom Csilingárián professzor urat, az
öreg örmény nyelvtanárt, a mélyvízi lejárat partjához állított
egyszemélyes márványasztalkánál, Gombóc Vilmát, a gyermekszínésznőt, nénjének,
a mostani Herczeg Jenőnének védőszárnyai alatt. És Báttaszéki
Luigi urat, a gall esprit pesti kávéházi főbizományosát, aki szellemének
tűhegyes nyilaival önmagát is szívesen célba vette, ha sikerült ezzel egy
javára szóló előnyösebb pénzügyi műveletet elindítania. Mint az újságírás
reménytelenségébe belefáradt öreg harcos, abban az időben már Krúdy Gyulának
bűvkörében működött mint pénzügyminiszter és mint Sancho Panza, később
átengedvén e szerepkört Bródy Andrásnak, aki nálánál is jobban bírta a reggelbenyúló
nagy hallgatásokat és az italt. Hátul a karzat legmélyén a Szindbád tollára
méltó Csicsery ezredes úr kártyázott, táblája alatt a
betétként szereplő tízkoronás bankjegy leoperált felével, míg a bankjegy
másik fele az ezredes úr ugyancsak kártyázó fiának táblája alatt szerepelt
mint betét. Sokszínű, mosolygó, lázas, álmokkal teli világ volt ez, törzs- és
futóvendégeivel és világjáró szépséges artistanőivel együtt, akik közül az
egyik ott, a baloldali lemenet sarokpáholyban szülte meg egészséges
leánygyermekét. A hölgy később, a kávéház hanyatlásának időszakában ismét
megjelent a színen, elhozván a márványbaldachinos szülőszobába felserdült
leányát is, mintegy szimbolizálva a New-York szerelmeseinek egész fátumát, akik innét
indultak el fiatalon és szívesen tértek meg ide befutott korukban, vagy
letörve és megrokkantan, mint azok a vidéki színészek, akik a virágvasárnapi
nagy színészvásár után még benéztek ide egy feketére, hátha mégis megakad
rajtuk valamelyik pesti direktor szeme?
*
A témakör olyan
gazdag és szerteágazó, hogy meg sem próbálom a New-York későbbi nagy
virágkorának történetét megírni. Ez volt a Második Birodalom, I. Tarján Vilmos
dicsőséges uralma alatt, nagyrészt a már említett szereplőkkel és azóta már
letört arisztokratákkal, politikusokkal, diplomatákkal, fezőrökkel,
kurtizánokkal s a háttérben a pesti turf- és kártyaalvilág színes figuráival.
Csak még a nagy és felejthetetlenül kedves újságíróasztalt mutatom be,
amelynek hallgatólagosan elismert feje Szomaházy
István és Bródy Sándor távozása után Nagy Endre lett. Itt ült majdnem két
évtizeden keresztül a puritán harcos Szász Zoltán, Falus Feri, Az Est Lapok
zseniális riportere, a mézhumorú Kardos Pista, Karinthy Frigyes és két titkára,
Lukács Gyula, Farkas Imre, azután Csöngős Árpád, az utolsó Vatermördergallérok
pesti viselője, a két Kellér, Lovászy Károly, az ifjú
Nagy Endre, Rózsahegyi Laci, Diener-Dénes, a festő s
a regényfigurának sem mindennapi Kázméri Kázmér, volt hírlapíró és színházi
titkár.
Vannak közöttük
sokan, akik előbb zárták be az életnek nevezett boltot, mint a New-York. Ezek
bizonyára abban a nyugodt hitben alusszák örök álmukat, hogy ők meghalhattak
ugyan, de a New-York-kávéház halhatatlan. Aminthogy
az is. Valamikor külön fejezetet kap majd a magyar irodalom történetében.
(Színház, 1947/19. /május 6-11./ 8. p.)