Karinthy Ferenc

EZ-AZ

Podolini álmok

A szepességi városok — Késmárk, Lőcse, Szepesváralja, Olaszi — megannyi ujjongó meglepetés, várak és várfalak, szellős-meghitt főterek, melyeknek alaprajzát Nagy Lajos vagy Zsigmond idejében mérték ki, árkádos városházák, reneszánsz, patricius-palotácskák, gótikus templomok, harangtornyok, ahol már a hosszú lengyel zálogság alatt is kongathattak: idáig nem jutottak fel a törökök, itt a Magas-Tátra tövében, havasok ölén szunnyadó városkákban minden úgy áll, ahogy Szegeden, Budán, Pécsett is állhatna, ha nincs az a százötven esztendő hendikep...

Ragaszkodtam hozzá, hogy ugorjunk át Podolinba is, megéri a kitérőt, főként persze Krúdy miatt, aki ott járt az algimnáziumba, s erről a kisvárosról írta egyik első regényét, a Podolini kísértetet. Azután is sokszor, visszaidézte a »Kárpátok alatt, mély völgyben« fekvő Podolint, ahol a »vöröslő napsugár aranyos port szórt le a csipkés ereszű háztetőkről és a torony úgy állott, a piac közepén, mint egy piroskabátos generális. A bolthajtásos kapuk alatt, erkélyes ablakok között lilaszínű árnyak bolyongtak és a Poprád úgy villant elő egy utcafordulónál, mint egy ezüstöt termő szántóföldszalag...« Visszajárt ide Szindbád is, aki valamikor »piros szoknyában ministrált« a templomban, a legjobb valcer-táncos volt a tánciskolában és névaláírását is otthagyta a torony falán, majd huszonöt esztendő múltán, »megnövekedett, széles vállú, deresedő« férfiúként jött el újra, a Krakkói kalaphoz címzett fogadóban szállt meg, ahol minden délben sört csapoltak, s régi iskolatársaival, a körorvossal, elhízott családapákkal, a színészhajlamaiért büntetésből ide száműzött igazgató-pappal együtt ismét fölkereste a tánciskolát, hogy megtekintsék a hagyományos létramászást, melynek során a lányok, de még az öregasszonyok is versenyt kapaszkodnak át a szárnyas, kétágú létrán, és »egyiken, sincs ám nadrág«. Itt találkozott az egykori kisdiák volt szerelmével. a podolini takácsnéval, s gondolom, idevalók a holdvilágos álomregény, az Útitárs felvidéki X városkájának érzéki asszonyai és leányai is, a kerítő Hartvigné és Eszténa, aki szeretője miatt a jeges folyóba ugrott... Épp ezt a pörkölt dió szagú, friss kalács illatú, mesevárost hagyjuk ki, ahol »a vastag hóréteg alatt régi emeletes házikók húzódnak meg egymás mellet, mintha fáznának a hidegben«, és a torony havas sisakján fekete varjak és csókák sétálgatnak?

Már az út is csudás, ahogy a fehér-szürke Lomnici-csúcs alatt, a befagyott Poprád mentén kanyarog; errefelé vihette a sárga kabátos öreg Budeusz tanító furmányos szekerén a »német szóra« felküldött alföldi kisfiúkat, így kiáltozva a falvakban, városokban: — Kinek kell magyar gyerek, vegyetek magyar gyereket! —, s itt csilingelt el Szindbáddal a három ló vontatta csengős szán, míg a pisztránghalak »a jég alól kipillantanak a folyóba vágott lékeken«... A hegyoldalon parányi falucska, Toporc nevezetű, az útjelzőtábla tanúsága szerint — eltart egy darabig míg rájövünk, hogy ez volt Toporc, Görgey Artúr szülőhelye, és a közeli Görgővel együtt családjának ősi birtoka. S egyszerre kibomlik, megvilágosodik a felvidéki téli hadjárat egész stratégiája, a bányavárosoktól a Szepességen át Kassáig: a táj meghittsége, a gyerekkorból ismerős hegyek folyócskák, utak és hágók, ez volt, csakis ez lehetett az a terep, melyen a visszavonuló, szétzüllő sereget egy hideg-logikus konok akarat újjászervezte és elvezette a branyiszkói bravúrig, a szabadságharc e váratlan, a lankadó, hátráló ügyet ismét támadásba lendítő fordulatáig.

De már itt is vagyunk: ez hát Podolin. Az aprócska, szürkén sorakozó házak közt behajtunk egész a főtérig... Hm, ez volna az? Igen, ez lesz az a templom, középkori eredetű kétségkívül, bár kissé ormótlan, jellegtelen, festése is lemállva, oldalán a zömök harangtorony: ennél is láttam már szebbet, kecsesebbet... Körüljárjuk, várva a révületet, de csak a szél zúg föl barátságtalanul a Poprádról, átnyargal a sivár, kietlen-üres térségen; az egyforma homlokzatú, kissé kopár házak előtt csámpás szemetesvödrök. Rövid sétát javasolok, találomra bevágunk az egyik utcába, földszintes, seszínűre vakolt házacskák, alig látunk embert, az ablakok is zárt-sötétek, mintha nem lakna mögöttük senki, itt-ott szűk, borús sikátorok nyílnak. Omlatag gőzmalom, odább autójavító műhely, és már vége is, megint az országút, mellette behavazott futballpálya... Na gyerünk vissza, ezért kár volt idejönni.

Illés Endrének van egy pompás útirajz-esszéje Civitavecchiáról. Derűs, kedves, színes tengerparti olasz városka, de Stendhal, aki nyolc évig tisztviselősködött ott, magányában, honvágyában száraz-fullasztó, forró, elviselhetetlen mészkőpokolnak írta le: Párizs iránti szerelmében megrágalmazta ezt az ártatlan, elbűvölő madárfészket... Krúdy, úgy hiszem, az ellenkezőjét tette Podolinnal: az ifjúság, idő, távolság bűvöletében ódon-sejtelmes, csillogó tündérvárossá, amolyan felvidéki Veronává vagy Avignonná építette át az unalmas, jelentéktelen szepességi helységet. Emezt itt igyekszem mihamarább elfelejteni — arra a másikra szeretnék ezután is emlékezni, a költő varázslatára.

(Magyar Nemzet, 1965/14. /január 17./ 13. p.)