A NEGYVENKETTES ZENÉLŐ MORDÁLY
Harctér, 1916.
Egy napon Szindbád arra ébredt régi,
mahagóni ágyában, hogy elfelejtette a mályvaszínű dáma nevét, akivel aznap
találkoznia kellett a Normafa alatt.
Ebben az időben Szindbád lelkében nagy
változások voltak észlelhetők, amikről ő maga is tudott. Valamely hatással
lehetett rá bizonyára az a régi könyv, ami fehér nachtkaszliján
feküdt, s amit az este olvasott, de nem értett.
Igen régi dolgokról volt szó ebben a
könyvben, melynek címlapjából egy szép este Szindbád fidibuszt csinált, s így a
dátumot nem volt módjában megállapítani. De lehet, hogy már egy vagy két hónap
is eltelt azóta, hogy ezt a könyvet valami régi levente vagy íródiák megírta:
valami gorlicei vagy milyen áttörésről volt benne
szó, úgy látszik – és Szindbád az áttört strimpflikre
gondolt, amit a régi Spenót utcában látott egyszer, a „Gerlicé”-hez címzett fogadóban. Azonfelül valami negyvenkettes
ágyról is beszélt a szerző, de Szindbád nem tudta eldönteni, hogy látta-e azt
az ágyat azokban a vidéki vendéglőkben, ahol gyakran megfordult, s ahol finom
dámák cipellőjéről és parfümjéről álmodozva, sokszor feküdt egyedül és
elhagyatva. Ebben az időben Szindbád nem volt jókedvű.
Ebéd után a találka helyett (mivelhogy a
mályvaszínű dáma neve még mindig nem jutott eszébe, és mivel restellte volna
ezt elárulni) még egyszer megnézte azt a könyvet Szindbád, és végleg lemondott
róla, hogy eszébe jusson, miről is lehet benne szó.
Különben is, Szindbád nem szerette az
effajta régi könyveket: ő az illatos és patinás jelent szerette, a pillanatok
örömeit, egypár barátot, akikkel elbeszélgethetett a napi eseményekről,
színésznőkről, Füredről, holdas estékről és krizantémumokról,
miket kesztyűs kezek nyújtanak ki a szála vasrostélyán keresztül. Éppen azért
elhatározta, hogy ma bemegy a New-Pilvaxba, egy ábrándos Zerkovitzgavotte-ot
meghallgat, és korán lefekszik.
A barnult asztalok mellett már ott ült a
rendes társaság: Degré Alajos, Kuthy, Pákh Albert, Vay Sándor, Vachott Imre, Lakatos László, Balassi Bálint, Molnár
Ferenc, Tinódi Lantos Sebestyén Károly és a mindig graciózus,
mindig illatos és finoman mosolygó Jules Bakti, a
„márki”, ahogy maguk között nevezték. Régi, nehéz ezüstkanalak csilingeltek
finoman a régi csészékben, melyekben a régi, ódon kávé füstölgött – egyesek
régi, patinás sonkát ettek tojással. A zenélőóra kis hangja az „Irigylem a
kannibálnőt” kezdetű valcért ismételgette.
Szindbádot felcsillanó szemekkel fogadta
a kis társaság. Lakatos László éppen Laborfalvi Zsazsáról áradozott, aki a
Teátrumban éppen tegnap alakította egy merész, modern eszmékkel harcoló,
aktuális dráma hősnőjét: mindenki irigyen hallgatta az előadót, mert
köztudomású volt, hogy verset írt egy olasz grófnőhöz, amit az illető nem
kapott meg, mert a levelet visszaküldték a határról, „Kriegszensur
durchgelesen und rückgesandt”
felírással. Senki sem értette a társaságban, mit jelent ez: hát már nem lehet
olasz grófnőhöz verset írni?
– Ma egy furcsa, régi könyvet olvasék – kezdte el Szindbád gondolkodva. – Szeretném, ha
volna közületek, aki megmagyarázná nekem, mit jelentenek egyes dolgok,
melyeknek érteményét fel nem foghatom, nem lévén
járatos a régi kultúrhistóriában. Valami gorlicei áttörésről van szó, ezt még megértem, mert az áttört
strimpfliket kedvelem – ami a drótakadályokat illeti
–
– Ez csak a krinolinszoknya drótja lehet
– vetette közbe L. László nem tudnám, mire lehetne még a drótot használni
ezenkívül.
– Hanem a negyvenkettes ágy vagy ágyú,
az mi lehet? – tűnődött tovább Szindbád.
Ezen hosszan vitatkoztak, mindenki más
verziót tudott – egyik gáláns történetet mondott el valamely úri színésznőről,
akiért a Városmajorban két testőrkapitány duellált.
Egy holdas este aztán a régi Rondella körül spinétet ivott holmi szerelmes poéta,
szívére szorítva a dáma csipkés legyezőjét.
Végre Balassi, Molnár F., Sebestyén
kezdett beszélni és elmondta, hogy az ő nagyapja szólt neki valami háborúról,
ami nagyon régen volt ezen a vidéken, talán két éve vagy még több – és hogy
akkor ez a negyvenkettes nem is fekvőhely, hanem mordály volt, fustély vagy
karabély vagy mi, amit a régi, régi katonák
használtak.
– Mordály? – mondta eltűnődve Szindbád.
– Úgy képzelem, hideg, báli éjszakákon használták, a városon kívül: piros,
kopott lakkal volt befestve, csikorgó fogantyúkkal, szőke leányfej volt
ráfestve, akvarellben, két kis galambbal, és egy kis ezüstlánc lógott róla,
amit, ha meghúztak, a mordály muzsikálni kezdett – O, du lieber
Augusztin.
– Zenélő mordály – sóhajtott László
merengve istenem, milyen szépek voltak ezek a régi dolgok ... Istenem... a
huszadik század ... ezerkilencszáztizenhat... mért éltem akkor ... mért kell
nekem ausgetippelt a negyvenes években élni,
közvetlenül a szabadságharc után, sré vizavi a Biedermeiertől...
– Igaz... miért kell... – sóhajtották
együtt... és kívülről, a Rondella felől bólogatott a visszhang – „hát miért?”
BUDAPEST
Írhatta volna
Krúdy
Európában jobbra, a harmadik zsalugáter
mellett állott akkor egy kocsma, félig a földben, melyben régi kisasszonyok
délután strimpflit hímeztek, és az eresz alatt Knezmicsné fekete macskája poros akácfákról és a dűlőút
végén korhadozó fakeresztek ódon zenéléséről ásítozott.
Hatkor megszólalt ebben a kocsmában egy kis princesse,
régi kőrisfából, ennek a fejében apró zenélőszerkezet volt, és ezt zenélte: „Du
hast mich nie geliebt, Augusztin.”
Délután Knezmicsné
és a régi kisasszonyok promenádére indultak,
végigsétálták a redut környékét, aztán letértek a Városerdőn túl, a Tattersaal felé.
Ottan éppen repülőverseny volt, Knezmicsné és a régi kisasszonyok a hatos fészer előtt
álltak meg és benéztek. Székely, a kurátor, betessékelte a régi kisasszonyokat,
és megmutatta nekik a repülő masinát.
Ódon, tömör masina volt, a harmincas
évek patinájával. Kétszárú felülete kalotaszegi varrottas bádogból tompult;
rozsdás, régi vasak tartották össze a kedves, otthonos, nyikorgó szerkezetet.
Ilyen régi, harmincas repülőgépe az egész városban csak neki volt, a „főúrnak”,
ahogy nevezték. Az ülés barnásvörös, nyűtt bársony: két kis ablaka, amin az
utas kinézhetett, pókhálós üveggel; – az ablak peremén muskátlis cserepek.
Kormánylapátját egy csepeli tutajból eszkábálták oda; a kormány szélén még
rajt’ ült egy öreg tót, akit ottfelejtettek, és olyankor, mikor a gép döcögve
és nyikorogva felszállott a levegőbe, az öreg tót furulyázni kezdett. A
légcsavarra – régi zsalugáterekből eszkábáltatta össze az uraság – nefelejtseket hímeztek régi kisasszonyok, könnyhullatások
közt: a légcsavar szélén, olyankor, mikor repült, két kékdolmányú hajdú ült,
hosszú féderes ostorral és zsalugáterrel – ezek néha rávágtak a motorra, ha
elakadt, különben keveset beszéltek, hanem a bajuszukat pederték. Teteje is
volt a gépnek, jóféle, illatos kecskebőrből, amin régi rovátkák sorakoztak.
Ilyen volt a „nagyúr” masinája. Ha útra
kelt, a két hajdú belevágott a kis kávéfőzőbe, ami motorul szolgált: ilyenkor a
harmonikás, ferde kéményen fekete füst szálldogált fel a kékséges égbe. Nagy
döcögve és nyikorogva felszállott a masina – ferdén mászott a levegő
kátyújában, berregett a gőzdaráló, a muskátlik lebegtek, a hajdúk
zsalugátereztek ... aztán egyszerre megállt az egész miskulancia. Ilyenkor
régi, színvas létrát támasztottak neki, és a régi kisasszonyok lesétáltak ezen
a létrán – földre, mint az angyalok.
(Nevető Parnasszus. Összegy. és vál. Szalay Károly.
Bp. 1975, Magvető. 84-87. p.)