Krúdy Gyula.

Az új romantika kék virága a gomblyukában és a szívében. Nagy álmodó szeme a múltba réved s daliás alakja — másfélszázad előtt nemesi testőr-atilla tette volna még délcegebbé, — egyforma, örökölt úri könnyedséggel hajlik meg, ha gúnyos bók szikrázik az ajkán, vagy dömöckölt penge a kezében. Így jár Krúdy Gyula a magyar irodalom berkeiben, amiken most egy-két pesti ucca, egy kávéházi sarok, klubszoba vagy szerkesztőség értetődik.

A múlt poétája ő, elszállt idők csodás erejű visszaálmodója. Nincs ma írónk, akiben igazabban és termékenyítőbb közvetlenséggel élne a magyar múlt, mint benne. Történeteinek, alakjainak mindig az adja meg a művészi perspektívát. Az olvasó és a lovagcsizmás, parókás vagy szürke cilinderes hős között fekvő időbeli távolságot olykor szinte kísérteties erővel tudja megérzékíteni. Tegnapok és tegnapelőttök között érezzük az elhatároló különbséget, az esztendők nyomába leszálló porrétegek lassú növekedését, az idő örökös, csendes múlását. Semmitől sem áll távolabb, mint az impresszionizmustól, amely kiszakított percekre tördeli az élet folytonosságát s ha lírával átitatott rajzaira — ezekre a színes Gavarni metszetekre — gondolok, mégis regényei fölé kell helyeznem őket. Mindig az egész embert, az egész életet látja vagy inkább érzi át egy szemrebbenés alatt s a fiúk előtt nyíló útról visszatekint az elhagyottan kanyargó ösvényre, amelynek homokján még nem fújta be a szél a nagyapák lábanyomát és mégsem irt soha igazi regényt. Megelégszik a novellával, vagy rajzzal, konstruáló, építő ereje cserben hagyja a regénynél. Vagy csak ideje és türelme nincs hozzá? Pedig elbeszélő művészete szinte predesztinálja a regényre. Novellái mintha egy nagy munka fejezetei lennének, folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amiket csak zsinórra kellene fűzni, — az író azonban egy melankolikus gesztussal elhárítja magától ezt a munkát ahogy Cholnoky Viktor is elhárította, pedig sóvárgott utána. (Halála után az íróasztalán egy regénytöredék is bujkált, gondolom »Az Óceán császárja« volt a címe.) De nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak, sokat és könnyen, a kiadók diktálják az iramot. Krúdy ahhoz a ritka erős fajtához tartozik, aki győzi a tempót nemcsak kedvvel, de tehetséggel is. A világ, amelyben él és amelynek ködfátyol-képei megigézik: kifogyhatatlan gazdagságú. Régi udvarházak élete, öreg, felvidéki városok, omladozó megyeházak híres gavallérjai, apró budai sikátorok, fehérderekú ecetfák levelei közt játszó őszi szélfutamok mind neki mondják meséiket s a magyar biedermeier levendula illata szállong hosszan hullámzó mondataiban, amelyek olyanok, mint a mozduló náderdő zenéje.

Krúdy művészete a zenéhez áll legközelebb, ehhez a leghangulatosabb, legkifejezőbb és legkorlátlanabb művészethez, amely egy szeptimen-akkord furcsa, megnyugtatásra váró zengésével egy pillanat alatt fel tud idézni bennünk egy kedves arcot, egy régen elszáradt, lepréselt virágot, első szerelmet, elfelejtett történeteket, az egész elmúlt életünket. Krúdy mondatait olykor szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy halk decrescendóban elhaló skáláját. S amíg mesét mondja, éjfélek és delek kongó óraütését halljuk a pauzákban és látjuk a végtelen inga megállíthatatlan lengését hajnalból alkonyatba szállani. Az örök idő félelmes és szomorúságba ringató varázsa úgy nyűgöz le minket is, mint az írót, aki a múltat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos, párákat lehelő dombokon. A múlt megnöveszt és megszépít mindent, sokszor szinte mellékessé válik a történet, maga a múlt, a múltbafelejtkezés gyönyörűsége lesz a fontos. A hangulat szelíden egymásfölé hullámzó gyűrűje egyre szélesebb körökbe fut szét s halk csobbanással ütődik a jelen partjához egy novella végén. S ezt a hangulatot mindig a lírikus vágyódása szólítja életre. A lírikusé, aki elmúlt dolgokon és embereken keresztül jut el önmagához s ellágyulását leplezve, könnyedén legyint: nincsenek túlságosan nagy dolgok az életben és az emberi szívben. Egy kicsit játék minden és ha a hős komolyan meg akar halni, — annál rosszabb a hősre nézve. A föld akkor is tovább forog, ha élesre volt töltve a pisztoly, a halál pedig minden hitelét elvesztette azzal, hogy minden ember életébe egyformán beleavatkozik. Egy kicsit bohém, egy kicsit kesernyés, de becsületes és drágán szerzett magyar filozófia ez, amelyet az ironikus hang még jobban elmélyít.

Ez az enyhe irónia Krúdynál valami döbbenetesen nagy, mohó, szinte pogány életörömből fakad. Puskint juttatja eszünkbe, aki a nagyon egészséges lelkek ösztönszerű vágyával rajongott Byronért, a szomorúságért, amely hiányzott belőle s amelyet a művész mindent magához ölelő kedvével becézett és simogatott. Öntudatos elfordulás ez, — a felnőtt egy tavaszi délelőttön megirigyeli a gyermekek sárkányeregetését és belefelejtkezik a játékba, de valami restelkedő szemérmetességgel rejtegeti az igazi, belső naiv örömet, amit a játék láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog és a bámészkodókat megnyugtatja: csak játék volt, szeszély, valami idegen, ingerlő érzésre bujtogató kíváncsiság. Krúdy nem áll be a játékba, alakjai közé, játszik velük a maguk mulatságára, sajnálja, szereti őket. lelkesedik értük, de egyszerre elárulja egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett jelzővel, hogy az ártatlan örömökben olyan valaki gyönyörködik itt, aki már rég fölötte áll az élet apró mulatságainak és tragédiáinak. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy cigarettából fölszálló kék füstkarikán keresztül mélázva, a dohány kesernyés izét érezve szájában, átértve a gyönyörűségek mögött bujkáló rezignációt is, egyszerre látva az élet mindkét arcát, úgy nézi, érzi és szereti Krúdy a múltat, sajnálva, hogy már elszállott és a műértő szemével simogatja meg annak minden drága szépségét, amit az elmúlás csókolt rá.

És a paradoxon, amely minden művészben megtalálható s amely talán magának a művészetnek kifürkészhetetlen rejtélye, ezen a ponton válik érezhetővé Krúdy művészetében. A múlt, a fátyolon áttetsző, halvány körvonalakban fölgomolygó. lágy, krétás színekben kivirágzó múlt, fűszagú friss levegőtől, forró lélegzetű, az élettől szinte megittasult, szerelmesvérű emberektől nyugtalan, eleven. Minden él benne, amihez az író tolla hozzáért: a bártfai sötét, mogorva házak tetején nő, színesedik a moha, a leeresztett zsalugáter mögül kiszálló zongoraszó mintha finom remegéssel horzsolva a szilfák levelét, lassan, halódva szállongana a messzeségbe; a kerítés fölött sétáló pipafüstön kiérezzük a muskotálydohány illatát; Hartwig, a késmárki kísértet, a városi leltárban számot kap és a Csigában beszélgető ifjú arcát elfutja az eleven vér pirossága, mikor Julia asszony vakító vállára gondol. Krúdy a maga életkedvével, a maga vérével és lelkével eleveníti életre a halottakat, akik elmúltak s most magányosan és csendben hallgatják Pán sípját, az örvendő dobok mély, buffogó hangját fűszeres áprilisi éjszakákon valahol a farkasréti temető zöld szőnyege alatt. Ez már nem álom a múltról, hanem maga az újra életrekeltett, visszaidézett idő, a művész újraalkotó, új életet teremtő fantáziájától átlelkesített valóság. Nemes, nehéz asszuborok aranyában él így elmúlt nyarak napfénye, külsejével is elárulva az értéket. amit aranyos mélye rejteget.

(Kárpáti Aurél: A búsképű lovag. Irodalmi noteszlevelek. 1911-1919.
Budapest, 1920, Táltos. 92-96. p.)