KRÚDY GYULA: A MÚLÓ IDŐ KÖLTŐJE

 

Májusban hagyta itt az életet. Sugaras májusban, amikor virágzani kezd a szőlő, s a mohos pincék ászokfáin szunnyadó hordókban fölérez rá, megborzong az óbor. Tavasszal ment el, de kissé ősziesre rozsdásodott kedvet­len kedvvel. Hajának hajdani bársonyfeketéjén sűrűn megakadt már akkor az októberi hold első ezüstje. Az áb­rándos férfidísz, amely úgy illett hozzá, mint az elporzott postakocsi fullajtárjának dolmányához a sápadt sujtás ra­gyogása. Nagy, álmodó, dióbarna szeme tükrén is komorabbra borult olykor a szokottnál egy-egy átfutó felhő, ám ő maga – az örök romantika egyedül járó, kései lo­vasa – még egyenes derékkal ült nyergében. Csojtárján kifogyhatatlan mesék aranyhímje csillogott, míg az eresz­kedő alkonyat szellője játékosan pengette húros hangsze­rét. Palotai álmok, podolini legendák „nyíri csenden” át­húzó pajkos melódiák, szüreti rakéták tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó csengőmuzsikái és az elsüllyedt Pest- Buda színes szerelmes káprázatai szálltak utána. Olyan jó volt látni sudár-délceg termetét, annyi alázatosan meg­hajlott derék közül nyírfamódra kimagasodva – bizta­tónak s egy kicsit elégtételnek is. Jólesett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk van, ő, akinek tarso­lyában hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb nemeslevél, mint az a másik, amelyet apái szerez­tek, s amellyel sohasem büszkélkedett akkor, amikor pe­dig hasznos volt az ilyesmi. Társtalanul és függetlenül, valami csendes oppozícióban élt, távoltartva magát a ha­talom készséges tollú kiszolgálóinak nyüzsgésétől. Szüle­tett „baloldali” módjára, mindig inkább vállalta a „belső emigrációt”, mint a megalkuvást. E tekintetben emberi és művészi magatartása önkéntelenül Turgenyevre emlé­keztetett.

A kortárs ilyennek látta őt. Szinte vadregényes lo­vagnak, aki ama bizonyos „kék virágot” hordta gomblyu­kában és szívében, öles alakja, amelyet másfélszázad előtt testőratilla tett volna még daliásabbá, egyforma örökölt könnyedséggel mozgott, ha gúnyos bók szikrázott az aj­kán, vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt Krúdy Gyula negyedfél évtizeden át „irodalmunk berkeiben”, amelyeken tudvalevőleg egy-két pesti utca, budai borfor­rás, kávéházi sarok, írói klubszoba és szerkesztőség érte­tődik. A Nyírségről indult el egyszer egészen fiatalon, majdnem gyerekfővel, a múlt század utolsó évtizedében. A magyar Gascogne-ból jött a fővárosba, omladozó udvar­házak tájáról, ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét őrzik a családi kapcsoskönyvek szarkalábas be­tűi, átlőtt szívű gavallérok vére piroslik havas kertek fö­lött az alkonyati ég peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi kalandokat fütyöl a szél a hallgatózó fülébe, s az öblös, levendula illatú szobák csendjén nagyapák beszéde visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak.

Kinn a Nyulak-szigetén, a néhai palatínus zöld zsalugáteres kastélyában mintha megint otthon lett volna, őszök és tavaszok tarka ruhában táncoltak el az ablaka alatt, a Duna fátyolos messzeségéből gabonás hajók ríkatták panaszos ködkürtjeiket, a hosszú novemberi esté­ken, s az első hó szűzi fehérségét reggelre akárhányszor nyúlcsapás szegte meg. Benn a csipkefüggönyös, nyi­korgó padlójú, tágas szobában pedig szaporán futott a pa­pírárkusokat szántó toll. S ezek a sokasodó papírlapok aztán színesebbek lettek, mint az akvarellel festett bieder­meier városképek, muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő hegedűk – ha felébredt rájuk az elmúlt idők megidézett szelleme, aki a kályhában pattogó fahasábok beszédes lángnyelvei közül ugrott elő. Az író ösztönös mesélő kedvét még inkább növelte ez a csendes magányosság. Krúdy úgy nézett ki belőle a zajgó és zajló világba, mint ablakán kitekintő vidéki remete: ha nem tetszik a kint való élet, össze lehet vonni a függönyt. Az álmok, mesék, ódon történetek ködárnyai úgyis jobban szeretik a meghitt félhomályt. Szomszédjában lakva éve­kig, hányszor szelte át éjszaka utamat az ablakából ki­hulló rózsaszín fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekocogó ágai pengtek, mint a triangulum, s odabenn a lámpavilágnál a mesélő ördögök motollája szőtte fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szá­lait földerengő hajnalig, savanyú vizes- és borosüveg pa­pírra vetődő árnyékában. Itt és így születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád kései utazásaitól az N. N. páratlan remekéig.

Ötvenöt éves volt, amikor meghalt, s ki tudja hány kö­tet, egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn doku­mentálva Jókai pazarló bőségével rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy épp Jókait említem vele kapcsolat­ban. Krúdy egyenesági örököse, talán egyetlen hivatott folytatója volt Jókai múltat idéző varázserejének és me­sélő készségének —, anélkül, hogy valójában mesekitaláló, igazi fabulátor lett volna. Az ő életre kelt álomemberei valahogy maguk szőtték maguk köré a mesefonalak el­bűvölően csillámló hálóját. Elmúlt korok hangulatát, le­vegőjét, lelkét, régi tájak varázsát, elsuhant őszök vérpiros színeit, halott gavallérok hőstetteit, porladozó dámák sze­relmeit senki sem idézte nála közvetlenebbül és meggyő­zőbben, nyirettyű andalgású mondatokon keresztül. Podolinról, kocsmázó zsoldosokról, De Ronch kapitányról, zor­don Kemény Zsigóról, a Hét bagolyról, Sóvágó tücské­ről, az Aranykéz utcai napokról vagy Ál-Petőfiről mondott álomba ringató meséket. Igazi regényt talán sohasem írt, beérte a novellával és rajzzal. De ezek a novellák mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének; folytatják és ki­egészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni, ő azonban egy melankolikus mozdulattal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván sóvárgott utána. Ám nálunk elsősorban sokat kellett „ter­melnie” az írónak. Sokat és könnyen, iramot tartva a min­dennap gondjával. Krúdy ahhoz a ritka erős fajtához tar­tozott, amelyik győzte ezt az iramot kedvvel éppúgy, mint tehetséggel.

Prózája a zenéhez áll legközelebb. A legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szűkített szeptim-akkord megnyugvásra váró zengésével pillanatok alatt fel tud ébreszteni bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost vagy kort, egy egész tetszhalott életet, minden apró, hétköznapi emlékével egyetemben. Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Ma­gányos cigány tud csak így muzsikálni – önmagának. Mélázó futamaira figyelve, éjfelek és delek kongó óra­ütését halljuk a rövid szünetekben, s a végtelen inga meg­állíthatatlan lengését látjuk hajnalból alkonyaiba szállani. Az örök időmúlás szomorúságba ringató, félelmes varázsa úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki az elteme­tett tegnapokat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos ezüstpárákat lehelő őszi dombokat. A múlt megszépít és megnöveszt itt min­dent. A történet olykor szinte mellékessé válik, mert maga a múlt s a múltba felejtkezés gyönyörűsége fontos csak. A hangulat szelíden egymás fölé hullámozó gyűrűje pedig egyre szélesebb körökben fut szét, és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a novella végén.

Ezt a hangulatot Krúdynál a lírikus vágyódása szólí­totta életre. A lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el önmagához, s ellágyulását leplezve könnyedén le­gyint: nincsenek túlságosan nagy dolgok az életben és az emberi szívben. Egy kicsit játék minden, és ha a hős ko­molyan meg akar halni, hát annál rosszabb rá nézve.

A föld tovább forog, ha élesre volt is töltve a pisztoly, a halál meg minden hitelét elveszti azzal, hogy mind­nyájunk életébe egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy cseppet kesernyés, de becsületes, drágán szer­zett filozófia ez, amelyet valamely enyhe irónia mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.

S ez a magatartás rendkívül jellemző. Krúdy nem volt naiv romantikus, mint Jókai, de alakjainak szemszö­géből nézte a világot. Ő felette állott a felidézett múlt­nak. Csendes humora mindig megéreztette a közte és hő­sei közt feszülő távolságot, öntudatos elfordulás ez, a fel­nőtt egy tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek sárkányeregetését, de valami restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti vágyakozó, bensőséges örömét, amelyet a játék láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a bámészkodókat, hogy az egész csupán szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság. Krúdy soha­sem állott be alakjai közé a játékba. Játszott csak velük – a maga mulatságára. Sajnálta és szerette is őket, de egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett iro­nikus megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az ártat­lan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró mulatságain. A kiábrándult romantikus fanyar-bús, megértő és megbocsátó mosollyal hajlik já­tékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy cigarettából felszálló kék füstkarikán el­mélázva, titkon érezve a nevetés mögött bujkáló könnye­ket, s egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy nézte és élvezte Krúdy a múltat. Mintha nem is nagyon sajnálná, hogy már szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta végig annak minden visszaidézett drága szépségét, ame­lyen ott ég a múlandóság csókja.

S a paradoxon, minden művészet lényeges jegye – ezen a ponton ütközik ki a legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon áttetsző, elmosódva fölgomolygó és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt, nála friss, fűszagú levegővel van teli, forró lélegzetű, szerelemittas férfiaktól és asszonyoktól eleven. Mert ez a csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül való. Nemhiába volt ked­vence Thackeray és Puskin: írásaiban minden megeleve­nedett, amihez tolla hozzáért. A bártfai mogorva házte­tőkön évről évre nő a moha, a leeresztett zsalugáter mö­gül kiszálló zongoraszó a kerti szilfák levelét súrolva hal el a messzeségben, a kerítés fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotály dohány illata. Hartvig, a hírhedt késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot kap, s a Csigában beszélgető, kondorhajú ifjú arcát rózsás piros vérhullám futja el, mikor Júlia asszony vakító fehér vállaira gon­dol. Mert Krúdy mindig a maga életkedvével, a maga lelkével és vérével, egészséges érzékiségével kelti életre a rég elmúlt halottakat, akik most magányosan és csendben hallgatják Pán sípját s örvendező mély dobok buffogó hangját fűszeres tavaszi éjszakákon, valahol a Farkasréti temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem álom a múltról, de maga a visszaidézett idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes aszúborok aranyában tündöklik így elmúlt nya­rak sárgás napfénye, színével is elárulva az értékét, ame­lyet áttetsző mélye rejteget. Mit mondjak róla még? Krúdy az Idő költője volt. Az elveszett és megtalált időé, holott Proustnak nyilván még a nevét sem hallotta.

A Nyírség sokáig hallgatott őelőtte. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát ismerte ennek a bánatos csendnek, s úgy mondta el méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy aki egyszer hallotta, sohase felejti el. Hallgatni kell hát őt. Elandalodva vigyázni min­den szavára. Mint ahogy fél éjs2íakán keresztül hallgat­tam én is egyszer – a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig – soha meg nem írott bakonyi bújdosásának kalandjait. Mennyi szín, mennyi elevenség, s mennyi játékosság volt ebben az „igaz történetben”, amelynek – mint általában a költészetnek – választóvo­nala kitapinthatatlan a valóság mentén. Dickens tudott csak így mesélni valaha sör mellett, a fogadóban.

Aztán eljött érte az utolsó postakocsi. Egy májusi hajnalon nesztelenül gördült oda az óbudai regényes kis ház ablaka elé. A bakján ülő kocsis megfújta koszorúba hajtott kürtjét, és Szinbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Féloldalt hajtott, bánatos-vad cigányfeje, a mindig ál­modó, álomtalan fehéren hanyatlott hátra. Mert nem az élet színével festett „vörös postakocsi” volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a „tegnapok köd­lovagjainak” társaságában, hanem az a másik, „fekete batár”, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gu­rul nyirkos sírkertek felé. Szindbád így vágott neki az utolsó kalandnak, elindulván „a nem ismert tartomány­ba, honnan nem tér meg utazó”. Macskafejű kövekkel ki­rakott budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság hamar felejtő, fe­ledtető ködében. Az óbudai vén házak – amelyeknek szobáiban szú percegése méri az időt – azóta nem látták a bolyongó kedvű magányos sétálót. Árva íróasztalán rég elsárgult a papír, tolla halottan rozsdásodik, fehér cserép­kalamárisában kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szál­long a napfényben: elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora.

1937

 

(Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig.
Bp. 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó. 122-128. p.)