KRÚDY GYULA: A MÚLÓ IDŐ KÖLTŐJE
Májusban hagyta itt az életet. Sugaras
májusban, amikor virágzani kezd a szőlő, s a mohos pincék ászokfáin szunnyadó
hordókban fölérez rá, megborzong az óbor. Tavasszal ment el, de kissé ősziesre
rozsdásodott kedvetlen kedvvel. Hajának hajdani bársonyfeketéjén sűrűn
megakadt már akkor az októberi hold első ezüstje. Az ábrándos férfidísz, amely
úgy illett hozzá, mint az elporzott postakocsi fullajtárjának dolmányához a
sápadt sujtás ragyogása. Nagy, álmodó, dióbarna szeme tükrén is komorabbra
borult olykor a szokottnál egy-egy átfutó felhő, ám ő maga – az örök romantika
egyedül járó, kései lovasa – még egyenes derékkal ült nyergében. Csojtárján kifogyhatatlan mesék aranyhímje csillogott, míg
az ereszkedő alkonyat szellője játékosan pengette húros hangszerét. Palotai
álmok, podolini legendák „nyíri csenden” áthúzó
pajkos melódiák, szüreti rakéták tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó
csengőmuzsikái és az elsüllyedt Pest- Buda színes szerelmes káprázatai szálltak
utána. Olyan jó volt látni sudár-délceg termetét, annyi alázatosan meghajlott
derék közül nyírfamódra kimagasodva – biztatónak s egy kicsit elégtételnek is.
Jólesett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk van, ő, akinek tarsolyában
hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb nemeslevél, mint az a másik,
amelyet apái szereztek, s amellyel sohasem büszkélkedett akkor, amikor pedig
hasznos volt az ilyesmi. Társtalanul és függetlenül, valami csendes
oppozícióban élt, távoltartva magát a hatalom
készséges tollú kiszolgálóinak nyüzsgésétől. Született „baloldali” módjára,
mindig inkább vállalta a „belső emigrációt”, mint a megalkuvást. E tekintetben
emberi és művészi magatartása önkéntelenül Turgenyevre emlékeztetett.
A kortárs ilyennek látta őt. Szinte vadregényes
lovagnak, aki ama bizonyos „kék virágot” hordta gomblyukában és szívében,
öles alakja, amelyet másfélszázad előtt testőratilla tett volna még daliásabbá,
egyforma örökölt könnyedséggel mozgott, ha gúnyos bók szikrázott az ajkán,
vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt Krúdy Gyula negyedfél évtizeden át
„irodalmunk berkeiben”, amelyeken tudvalevőleg egy-két pesti utca, budai borforrás,
kávéházi sarok, írói klubszoba és szerkesztőség értetődik. A Nyírségről indult
el egyszer egészen fiatalon, majdnem gyerekfővel, a múlt század utolsó
évtizedében. A magyar Gascogne-ból jött a fővárosba,
omladozó udvarházak tájáról, ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét
őrzik a családi kapcsoskönyvek szarkalábas betűi,
átlőtt szívű gavallérok vére piroslik havas kertek fölött az alkonyati ég
peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi kalandokat fütyöl a szél a hallgatózó
fülébe, s az öblös, levendula illatú szobák csendjén nagyapák beszéde
visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak.
Kinn a Nyulak-szigetén, a néhai
palatínus zöld zsalugáteres kastélyában mintha megint otthon lett volna, őszök
és tavaszok tarka ruhában táncoltak el az ablaka alatt, a Duna fátyolos
messzeségéből gabonás hajók ríkatták panaszos ködkürtjeiket, a hosszú novemberi
estéken, s az első hó szűzi fehérségét reggelre akárhányszor nyúlcsapás szegte
meg. Benn a csipkefüggönyös, nyikorgó padlójú, tágas szobában pedig szaporán
futott a papírárkusokat szántó toll. S ezek a sokasodó papírlapok aztán
színesebbek lettek, mint az akvarellel festett biedermeier városképek,
muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő hegedűk – ha felébredt
rájuk az elmúlt idők megidézett szelleme, aki a kályhában
pattogó fahasábok beszédes lángnyelvei közül ugrott elő. Az író ösztönös mesélő
kedvét még inkább növelte ez a csendes magányosság. Krúdy úgy nézett ki belőle
a zajgó és zajló világba, mint ablakán kitekintő vidéki remete: ha nem tetszik
a kint való élet, össze lehet vonni a függönyt. Az álmok, mesék, ódon
történetek ködárnyai úgyis jobban szeretik a meghitt félhomályt. Szomszédjában
lakva évekig, hányszor szelte át éjszaka utamat az ablakából kihulló
rózsaszín fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekocogó ágai pengtek, mint a
triangulum, s odabenn a lámpavilágnál a mesélő ördögök motollája szőtte
fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szálait földerengő
hajnalig, savanyú vizes- és borosüveg papírra vetődő árnyékában. Itt és így
születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád
kései utazásaitól az N. N. páratlan remekéig.
Ötvenöt éves volt, amikor meghalt, s ki tudja
hány kötet, egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn dokumentálva Jókai
pazarló bőségével rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy épp Jókait említem vele
kapcsolatban. Krúdy egyenesági örököse, talán
egyetlen hivatott folytatója volt Jókai múltat idéző varázserejének és mesélő
készségének —, anélkül, hogy valójában mesekitaláló, igazi fabulátor
lett volna. Az ő életre kelt álomemberei valahogy maguk szőtték
maguk köré a mesefonalak elbűvölően csillámló hálóját. Elmúlt korok
hangulatát, levegőjét, lelkét, régi tájak varázsát, elsuhant őszök vérpiros
színeit, halott gavallérok hőstetteit, porladozó dámák szerelmeit senki sem
idézte nála közvetlenebbül és meggyőzőbben, nyirettyű andalgású mondatokon
keresztül. Podolinról, kocsmázó zsoldosokról, De Ronch kapitányról, zordon Kemény Zsigóról, a Hét
bagolyról, Sóvágó tücskéről, az Aranykéz utcai
napokról vagy Ál-Petőfiről mondott álomba ringató meséket. Igazi regényt talán
sohasem írt, beérte a novellával és rajzzal. De ezek a novellák mintha egyetlen
nagy munka fejezetei lennének; folytatják és kiegészítik egymást.
Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni, ő azonban egy melankolikus
mozdulattal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván
sóvárgott utána. Ám nálunk elsősorban sokat kellett „termelnie” az írónak.
Sokat és könnyen, iramot tartva a mindennap gondjával. Krúdy ahhoz a ritka
erős fajtához tartozott, amelyik győzte ezt az iramot kedvvel éppúgy, mint
tehetséggel.
Prózája a zenéhez áll legközelebb. A
legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szűkített
szeptim-akkord megnyugvásra váró zengésével pillanatok alatt fel tud ébreszteni
bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost vagy kort,
egy egész tetszhalott életet, minden apró, hétköznapi emlékével egyetemben.
Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg
éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Magányos
cigány tud csak így muzsikálni – önmagának. Mélázó futamaira figyelve, éjfelek
és delek kongó óraütését halljuk a rövid szünetekben, s a végtelen inga megállíthatatlan
lengését látjuk hajnalból alkonyaiba szállani. Az örök időmúlás
szomorúságba ringató, félelmes varázsa úgy nyűgöz le bennünket is, akár az
írót, aki az eltemetett tegnapokat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében
mélyhegedűvel járva a holdvilágos ezüstpárákat lehelő őszi dombokat. A múlt
megszépít és megnöveszt itt mindent. A történet olykor szinte mellékessé
válik, mert maga a múlt s a múltba felejtkezés gyönyörűsége fontos csak. A
hangulat szelíden egymás fölé hullámozó gyűrűje pedig egyre szélesebb körökben
fut szét, és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a novella végén.
Ezt a hangulatot Krúdynál a lírikus vágyódása
szólította életre. A lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el
önmagához, s ellágyulását leplezve könnyedén legyint: nincsenek túlságosan
nagy dolgok az életben és az emberi szívben. Egy kicsit játék minden, és ha a
hős komolyan meg akar halni, hát annál rosszabb rá nézve.
A föld tovább forog, ha élesre volt is töltve a
pisztoly, a halál meg minden hitelét elveszti azzal, hogy mindnyájunk életébe
egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy cseppet kesernyés, de
becsületes, drágán szerzett filozófia ez, amelyet valamely enyhe irónia
mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.
S ez a magatartás rendkívül jellemző. Krúdy nem
volt naiv romantikus, mint Jókai, de alakjainak szemszögéből nézte a világot.
Ő felette állott a felidézett múltnak. Csendes
humora mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot, öntudatos
elfordulás ez, a felnőtt egy tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek
sárkányeregetését, de valami restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti
vágyakozó, bensőséges örömét, amelyet a játék láza gyújtott ki benne.
Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a bámészkodókat, hogy az egész csupán
szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság. Krúdy sohasem állott be alakjai
közé a játékba. Játszott csak velük – a maga mulatságára. Sajnálta és szerette
is őket, de egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett ironikus
megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az
ártatlan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró
mulatságain. A kiábrándult romantikus fanyar-bús, megértő és megbocsátó
mosollyal hajlik játékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és
éli át újra egy cigarettából felszálló kék füstkarikán elmélázva, titkon érezve
a nevetés mögött bujkáló könnyeket, s egyszerre látva az élet mindkét
arcát: úgy nézte és élvezte Krúdy a múltat. Mintha nem is nagyon sajnálná, hogy
már szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta végig annak minden
visszaidézett drága szépségét, amelyen ott ég a múlandóság csókja.
S a paradoxon, minden művészet lényeges jegye –
ezen a ponton ütközik ki a legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon
áttetsző, elmosódva fölgomolygó és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt, nála
friss, fűszagú levegővel van teli, forró lélegzetű, szerelemittas férfiaktól és
asszonyoktól eleven. Mert ez a csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül
való. Nemhiába volt kedvence Thackeray és Puskin:
írásaiban minden megelevenedett, amihez tolla hozzáért. A bártfai mogorva
háztetőkön évről évre nő a moha, a leeresztett zsalugáter mögül kiszálló
zongoraszó a kerti szilfák levelét súrolva hal el a messzeségben, a kerítés
fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotály dohány illata. Hartvig, a hírhedt
késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot kap, s a Csigában
beszélgető, kondorhajú ifjú arcát rózsás piros vérhullám futja
el, mikor Júlia asszony vakító fehér vállaira gondol. Mert Krúdy mindig a maga
életkedvével, a maga lelkével és vérével, egészséges érzékiségével kelti életre
a rég elmúlt halottakat, akik most magányosan és csendben hallgatják Pán sípját
s örvendező mély dobok buffogó hangját fűszeres
tavaszi éjszakákon, valahol a Farkasréti temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem
álom a múltról, de maga a visszaidézett
idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes aszúborok aranyában
tündöklik így elmúlt nyarak sárgás napfénye, színével is elárulva az értékét,
amelyet áttetsző mélye rejteget. Mit mondjak róla még? Krúdy az Idő költője
volt. Az elveszett és megtalált időé, holott Proustnak
nyilván még a nevét sem hallotta.
A Nyírség sokáig hallgatott őelőtte. Tán
Kölcsey óta. Krúdy minden titkát ismerte ennek a bánatos csendnek, s úgy mondta
el méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy aki
egyszer hallotta, sohase felejti el. Hallgatni kell hát őt. Elandalodva
vigyázni minden szavára. Mint ahogy fél éjs2íakán keresztül hallgattam én is
egyszer – a Mélypince zugától egy belvárosi
kávéház sarokasztaláig – soha meg nem írott bakonyi bújdosásának
kalandjait. Mennyi szín, mennyi elevenség, s mennyi játékosság volt ebben az
„igaz történetben”, amelynek – mint általában a költészetnek – választóvonala
kitapinthatatlan a valóság mentén. Dickens tudott csak így mesélni valaha sör
mellett, a fogadóban.
Aztán eljött érte az utolsó postakocsi. Egy
májusi hajnalon nesztelenül gördült oda az óbudai regényes kis ház ablaka elé.
A bakján ülő kocsis megfújta koszorúba hajtott kürtjét, és Szinbád
beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott
helyére. Féloldalt hajtott, bánatos-vad cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan
fehéren hanyatlott hátra. Mert nem az élet színével festett „vörös postakocsi”
volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a „tegnapok ködlovagjainak”
társaságában, hanem az a másik, „fekete batár”, amelynek kereke az örök éjszaka
csendjében gurul nyirkos sírkertek felé. Szindbád így vágott neki az utolsó
kalandnak, elindulván „a nem ismert tartományba, honnan nem tér meg utazó”.
Macskafejű kövekkel kirakott budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok
hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind halkabb, egyre
távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság
hamar felejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén házak – amelyeknek szobáiban
szú percegése méri az időt – azóta nem látták a bolyongó kedvű magányos
sétálót. Árva íróasztalán rég elsárgult a papír, tolla halottan rozsdásodik,
fehér cserépkalamárisában kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szállong a
napfényben: elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora.
1937
(Kárpáti
Aurél: Tegnaptól máig.
Bp. 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó. 122-128. p.)