A „HÁROM KIRÁLYOK” REGÉNYE
Krúdy Gyula – aki bánatosan félrehajtott
fejjel, de nagy, dióbarna szemében kiváncsi-pajkos,
szüreti tüzek apró villanásaival sétált a magyar félmúlt
avarján – életében egyszer a történeti múlt távolába is
elkalandozott. Egyetlenegyszer csak. Azokban a szomorú években, amelyek Mohács
nyomasztó hangulatát, sötét emlékek önkínzó kedvét, torokégető férfikönnyek,
kesernyés nedvét facsarták egy meghasonlott nép „bujdosó poharába”. Akkor írta
meg Krúdy hatalmas regény trilógiáját a „háromkirályokról”:
árva Lajosról, kegyetlen Jánosról és álmos Ferdinándról. Arról a három magyar
királyról, akik közül az egyik Jagelló, a másik Zápolya,
a harmadik Habsburg volt, s akinek élete sorsát egyképp a megdagadt Csele patak
véres hullámai sodorták magukkal. II. Lajosnak halált, az erdélyi vajdának és
ausztriai Ferdinándnak Szent István koronáját jelentette ez az ártatlan-gyilkos
patakvíz – akár valami gonosz álom.
Krúdy regénytrilógiáját mindmáig alig ismerik.
Kevesen olvasták és még kevesebben méltányolták. Mikor kötetenként megjelent,
valahogy szinte elsikkadt a bő termésű író többi műve között. Még gyér számú
olvasói is csak foghegyről, kissé fanyalogva beszéltek róla. Legfeljebb a
sietős munka jelentéktelen anakronizmusait emlegették föl enyhe gúnnyal
némelyek, éppoly értetlenül, mint indokolatlanul fölényeskedve. Hogyan, miképp
eshetett ez? – érdemes lenne egyszer tüzetesebben szemügyre venni. Én most
csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a közönyösek vagy húzódozók milyen ritka
irodalmi gyönyörűségtől fosztották meg magukat, mikor olvasatlanul hagyták a Mohácsot,
a Festett királyt
és az Első Habsburgot,
Krúdy múltidéző tehetségének egyik legjelentősebb, legszebb költői alkotását.
Mert ez a három részre tagolt, széles áradású és lassan hömpölygő, álomszerű
elevenséggel hitelesített történelmi regény – apróbb fogyatkozásai ellenére
is – közel jár ahhoz, amit remekműnek szoktak nevezni.
A Három királyok
igazában regényes korrajz. Monumentálissá táguló és részletfinomságokba
mélyülő, egyszerre stilizált és élethű. Dúsan szálazott, szövevényes mintázású
történeti gobelin, tele különös alakokkal, amelyeket históriai pletykák,
romantikus legendák és hétköznapi realitások sűrű fonadékai vesznek körül.
Időben és térben Krúdynál szokatlan egységbe
komponált egész. Helyenként mégis olyan zsúfoltan gazdag és buja, szeszélyes indázatot vető, mint a trópusi erdők mélye. Kép képre
halmozódik itt, akárcsak Flaubert Salammbójában.
A külső-belső ellentétek szinte kergetik egymást, mintha az író
képzelő és elhitető erejének egész kifogyhatatlan skáláját meg akarná
szólaltam. Vadregényes fordulatok váltakoznak a lélekfestés megdöbbentő
mélységeivel és elragadó finomságaival, édesen fabulázó, játékos kedv
felvillanásai a komor háttér drámai tónusával, Mohács tragikus „nagy jelenetei”
a királyi étlapok, konyhaszámlák, garderobe-titkok
és hitelműveletek tárgyilagos bemutatásával, a pátosz üstdobhangjai a lírai
ellágyulás fuvolaszavával s az enyhe irónia halk cimbalomfutamaival. Ebben a
majd kétszáz oldalas trilógiában minden együtt van, ami Krúdy Gyula költészetét
olyan vonzóvá és varázslatossá teszi, mint telihold fénye a nyárvégi éjszakát,
amelyben hajnalig el tudnak bolyongani a szerelmesek. Hosszan hullámzó, zenei
lejtésű mondatai, meglepő egyéni hasonlatai úgy lebegik körül a mohácsi vész
történelmi férfi- és nőalakjait, a zordon hősöket és álmodó asszonyokat, mint
ősz elé hegedülő tücskök ábrándos dallamai a mohos vén erdei fákat és
váratlanul meg-megrezzenő virágokat.
S erre a páratlan tücsökszóra egyszerre
megelevenedik, életre kel az egész rég elporladt múlt. Az innsbrucki apácakolostorban
– amelynek falai alatt még „középkori kegyetlenséggel fúj a szél”, föl-fölszítva a közeli pórlázadások hamvadó zsarátnokát – fölébred
két fiatal királykisasszony, Jagelló Anna és Habsburg Mária. Egyik Ferdinánd,
másik Lajos gyerekfővel eljegyzett menyasszonya. Mária a német, Anna a magyar
király testvére, s mert immár 1521-et írnak, egyik is, másik is megköti „jelképesen”
a házasságot vőlegényével, majd útnak indul koronás férje felé. Az egyik
Linzbe, a másik Budára. Mária a Dunán utazik, és amikor Pozsonyban kiköt, mint
a végzet, úgy dobban eléje a hajóhídra Zápolya János
erdélyi vajda, a tót „festett király”. Azt hittem – mond a királyné –, az
erdélyi vajda most Nándorfejérvár védelmében van. – Királyné
– felel Zápolya —, Nándorfejérvár
védője, Tömöri, olyan ember, hogy más vezért nem tűr
maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény mellette. – Inkább
essen hát el Nándorfejérvár? – kérdi riadtan Mária.
Mire Zápolya válasza dacosan csattan: – Inkább essen
el! – A fiatal királyné így ismerkedik meg a magyarokkal, akikre olyan kiváncsi volt. Zápolya válasza
előrevetíti a mohácsi tragédiát. Másik felével: a rongyos ruhával és üres
kamrával, a trónt megalázó szegénységgel Mária Budán találkozik, ahol bizony
vékony koszton él a magyar király. Ha maga nem vadászik, hús se kerül mindig
az asztalára. De a főbaj még hátra van: megbirkózni a rengeteg adóssággal,
amely már Dobzse László alatt lejáratta a király
tekintélyét. Ez, és a dölyfös magyar urakkal való hadakozás nehéz munkája mind
az eszes, okos, erélyes királynéra vár, a fáradt, gyenge Lajos mellett, akinek
halálát olyan mohón kívánja, szép, ifjú feleségét oly nyíltan irigyli a
gazdag, erőszakos és nyavalyatörős Zápolya.
Krúdy a való életet álmodja vissza, s alig-alig
vesszük észre, hogy közben költött mese színes szálaival szövi át a valóság
darócszövetét. Ez a nagy romantikus regényes
történetírásban éppen olyan vérbeli, nagy realistának
bizonyul, mint Dickens. Nagyon jól tudja, hogy a regényt a détail
teszi. S bár nagyvonalúan összefogja a torlódó történeti eseményeket, minden
figyelmét a részletek pontos és hű, kimerítő, művészi leírásának szenteli.
Hogy 1526 körül mit ettek-ittak, miképp ruházkodtak, hogyan szerettek, mulattak
és gyűlöltek Magyarországon – így nemigen mutatta meg senki. Emlékeznek a Boldogult
úrfikoromra,
erre a félmúlt Pest korrajzává terebélyesedő, óriási „gábelfrüstök”-re? Mintha ennek az ijesztő méretű villásreggelinek messzitávlatba növesztett, gigantikus történelmi párját
írta volna meg Krúdy a Három királyok legendás
élettörténetében. Mert ez a regény valósággal a XVI. század eleji Magyarország
mindennapi táplálkozásának és pénzcsinálásának csodálatos hőskölteménye. Mint
ilyen, kiváltképp felejthetetlen. Mennyi tormás tehénhúst, sült marhagerincet,
kövér velőskoncot fogyasztanak el benne a Zápolya-párti magyarok, míg maga a
falánk vezér temérdek sertéshúson él. Szegény Lajos király inkább a töltött
vadkanfőt kedveli meg a szép pirosra főtt rákot, amelyet – nomen est omen – a Csele patak nádasaiból szállítanak neki a házias
királyné pákászai. S mennyi halat, mindig csak halat esznek Pozsonyban, ahol
örökkön bojtost ebédel és vacsorázik az odamenekült, boldogtalan özvegy
királyné egész udvara, élén a mérges-elégedetlen öreg Báthory nádorral. Igen,
mert Fischer uram, a pozsonyi bíró csak hallal hajlandó táplálni őket – hitelbe.
Mária királyné híveit végül már mindenki messziről megismeri a szörnyű
halszagról. Pedig micsoda pénzügyi lángelme ez a titkon pénzt verető, kéz
alatt várakat vásárló, uzsorás zsidók minden furfangját kitanuló s mégis örökké
a fojtogató adósságok hydráival birkózó,
szerencsétlen özvegy, akiért hiába esenkedik a királlyá koronázott Zápolya Jankó: kérő követei mindig üres kosarat visznek
csak haza neki Pozsonyból. Jókai legmerészebb képzelete sem teremtett ilyen
ragyogó finánczsenit – asszonyban.
De Krúdy trilógiájának legigazabb értéke talán
mégis az egyes alakok kísérteties elevenségű rajzában fejeződik ki. Az ország
három sánta politikusa – Werbőczy, Thurzó és Báthory – éppoly mesterien
jellemzett arckép, mint a hervadt Ludovicus, a
körtefejű és szilvaszájú Ferdinánd vagy a táncos Brandenburgi színes portréja.
Legkülönb azonban valamennyi közt az „oroszlánsörényű” Zápolya,
ahogy a tokaji szüreten megmutatkozik, mikor meztélláb
taposva a szőlőt a kádban, arról elmélkedik, hogy „elég volt már a bajt csináló
idegen királyokból, a nemzet feleszmélt Mohácsnál”. Vagy amikor alkonyattal
kísértet módjára megy végig a szedett tőkék közt, amelyeknek „esti harmattól
fénylő leveleiben egy-egy messzi csillagocska tükörképe mutatkozott”. Ehhez
fogható művészi leírás még egy akad itt: az egymás mellett gyaloghintóban vitt
két derék, rokkant hazafi, Báthory és Sibrik uram
botot forgató, mérges politikai veszekedése – valami semmiségen. Az író
csendes humora úgy ragyogja be őket a havas pozsonyi utcán, mint a lemenő téli
nap aranya. Még csak egy példát erre az egész regényen végigvillódzó humorra. A
visegrádi nagy vadászmulatságon azt mondja Lajos király Máriának: „A
legtökéletesebb szomorú ember, akit valaha láttam, az apám volt, Dobzse László. Ő már olyan szomorú volt, hogy a szakállát
sem merte megvakarni, mert hátha az esetleg örömet szerzett volna neki.”
A Három királyok
regénye egyébként II. Lajos harmadik temetésével és osztrák Ferdinád székesfejérvári
koronázásával végződik. Innen idézem ezt a pár sort: „Az oltár előtt
Ferdinándot a Perényi által visszaorzott koronával ugyanazok a főpapok várják,
akik tavaly Jánost várták itt. Az élen ismét a szakállas, vén Podmaniczky, akinek
megadatott a sorstól, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is
volt erre a nyitrai püspök. Csak a trónszékben ül most más király a tavalyi
helyett. A bozontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb,
ritkás szakállú, lesütött szemű, ájtatos király ült – mintha II. Lajos lépett
volna ki a koporsóból, kissé megöregedve az ott töltött esztendő alatt.”
Amit itt elmondhattam: alig több jelzésnél. Pár
szilánk csupán a nagy egészből. Talán mégis alkalmas arra, hogy eloszlasson
egy balvéleményt. Krúdyról még életében belegyökerezett a köztudatba az a
téves felfogás, hogy inkább csak novellában nagy, igazi regényre nem futja a
lélegzete. Halála után is sokáig, kísértett ez az alaptalan legenda. A Három
királyok monumentális regénye nyomán most nyomtalanul foszlik
szét.
1939
(Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig.
Bp. 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó. 122-128., 129-134. p.