A „HÁROM KIRÁLYOK” REGÉNYE

 

Krúdy Gyula – aki bánatosan félrehajtott fejjel, de nagy, dióbarna szemében kiváncsi-pajkos, szüreti tüzek apró villanásaival sétált a magyar félmúlt avarján – éle­tében egyszer a történeti múlt távolába is elkalandozott. Egyetlenegyszer csak. Azokban a szomorú években, ame­lyek Mohács nyomasztó hangulatát, sötét emlékek önkínzó kedvét, torokégető férfikönnyek, kesernyés nedvét fa­csarták egy meghasonlott nép „bujdosó poharába”. Akkor írta meg Krúdy hatalmas regény trilógiáját a „három­királyokról”: árva Lajosról, kegyetlen Jánosról és álmos Ferdinándról. Arról a három magyar királyról, akik közül az egyik Jagelló, a másik Zápolya, a harmadik Habsburg volt, s akinek élete sorsát egyképp a megdagadt Csele pa­tak véres hullámai sodorták magukkal. II. Lajosnak ha­lált, az erdélyi vajdának és ausztriai Ferdinándnak Szent István koronáját jelentette ez az ártatlan-gyilkos patak­víz – akár valami gonosz álom.

Krúdy regénytrilógiáját mindmáig alig ismerik. Ke­vesen olvasták és még kevesebben méltányolták. Mikor kötetenként megjelent, valahogy szinte elsikkadt a bő ter­mésű író többi műve között. Még gyér számú olvasói is csak foghegyről, kissé fanyalogva beszéltek róla. Legfel­jebb a sietős munka jelentéktelen anakronizmusait emle­gették föl enyhe gúnnyal némelyek, éppoly értetlenül, mint indokolatlanul fölényeskedve. Hogyan, miképp eshetett ez? – érdemes lenne egyszer tüzetesebben szemügyre venni. Én most csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a közönyösek vagy húzódozók milyen ritka irodalmi gyö­nyörűségtől fosztották meg magukat, mikor olvasatlanul hagyták a Mohácsot, a Festett királyt és az Első Habs­burgot, Krúdy múltidéző tehetségének egyik legjelentő­sebb, legszebb költői alkotását. Mert ez a három részre ta­golt, széles áradású és lassan hömpölygő, álomszerű ele­venséggel hitelesített történelmi regény – apróbb fogyat­kozásai ellenére is – közel jár ahhoz, amit remekműnek szoktak nevezni.

A Három királyok igazában regényes korrajz. Monu­mentálissá táguló és részletfinomságokba mélyülő, egy­szerre stilizált és élethű. Dúsan szálazott, szövevényes mintázású történeti gobelin, tele különös alakokkal, ame­lyeket históriai pletykák, romantikus legendák és hét­köznapi realitások sűrű fonadékai vesznek körül. Időben és térben Krúdynál szokatlan egységbe komponált egész. Helyenként mégis olyan zsúfoltan gazdag és buja, szeszé­lyes indázatot vető, mint a trópusi erdők mélye. Kép képre halmozódik itt, akárcsak Flaubert Salammbójában. A külső-belső ellentétek szinte kergetik egymást, mintha az író képzelő és elhitető erejének egész kifogyhatatlan skáláját meg akarná szólaltam. Vadregényes fordulatok váltakoznak a lélekfestés megdöbbentő mélységeivel és elragadó finomságaival, édesen fabulázó, játékos kedv felvillanásai a komor háttér drámai tónusával, Mohács tragikus „nagy jelenetei” a királyi étlapok, konyhaszám­lák, garderobe-titkok és hitelműveletek tárgyilagos be­mutatásával, a pátosz üstdobhangjai a lírai ellágyulás fuvolaszavával s az enyhe irónia halk cimbalomfutamai­val. Ebben a majd kétszáz oldalas trilógiában minden együtt van, ami Krúdy Gyula költészetét olyan vonzóvá és varázslatossá teszi, mint telihold fénye a nyárvégi éj­szakát, amelyben hajnalig el tudnak bolyongani a szerel­mesek. Hosszan hullámzó, zenei lejtésű mondatai, meg­lepő egyéni hasonlatai úgy lebegik körül a mohácsi vész történelmi férfi- és nőalakjait, a zordon hősöket és ál­modó asszonyokat, mint ősz elé hegedülő tücskök ábrán­dos dallamai a mohos vén erdei fákat és váratlanul meg-megrezzenő virágokat.

S erre a páratlan tücsökszóra egyszerre megelevene­dik, életre kel az egész rég elporladt múlt. Az innsbrucki apácakolostorban – amelynek falai alatt még „középkori kegyetlenséggel fúj a szél”, föl-fölszítva a közeli pórlá­zadások hamvadó zsarátnokát – fölébred két fiatal király­kisasszony, Jagelló Anna és Habsburg Mária. Egyik Ferdinánd, másik Lajos gyerekfővel eljegyzett menyasszonya. Mária a német, Anna a magyar király testvére, s mert immár 1521-et írnak, egyik is, másik is megköti „jelké­pesen” a házasságot vőlegényével, majd útnak indul ko­ronás férje felé. Az egyik Linzbe, a másik Budára. Mária a Dunán utazik, és amikor Pozsonyban kiköt, mint a vég­zet, úgy dobban eléje a hajóhídra Zápolya János erdélyi vajda, a tót „festett király”. Azt hittem – mond a ki­rályné –, az erdélyi vajda most Nándorfejérvár védelmé­ben van. – Királyné – felel Zápolya —, Nándorfejérvár védője, Tömöri, olyan ember, hogy más vezért nem tűr maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény mellette. – Inkább essen hát el Nándorfejérvár? – kérdi riadtan Mária. Mire Zápolya válasza dacosan csattan: – Inkább essen el! – A fiatal királyné így ismerkedik meg a magyarokkal, akikre olyan kiváncsi volt. Zápolya vá­lasza előrevetíti a mohácsi tragédiát. Másik felével: a ron­gyos ruhával és üres kamrával, a trónt megalázó szegény­séggel Mária Budán találkozik, ahol bizony vékony kosz­ton él a magyar király. Ha maga nem vadászik, hús se kerül mindig az asztalára. De a főbaj még hátra van: meg­birkózni a rengeteg adóssággal, amely már Dobzse László alatt lejáratta a király tekintélyét. Ez, és a dölyfös magyar urakkal való hadakozás nehéz munkája mind az eszes, okos, erélyes királynéra vár, a fáradt, gyenge Lajos mel­lett, akinek halálát olyan mohón kívánja, szép, ifjú fele­ségét oly nyíltan irigyli a gazdag, erőszakos és nyavalyatörős Zápolya.

Krúdy a való életet álmodja vissza, s alig-alig vesszük észre, hogy közben költött mese színes szálaival szövi át a valóság darócszövetét. Ez a nagy romantikus regényes történetírásban éppen olyan vérbeli, nagy realis­tának bizonyul, mint Dickens. Nagyon jól tudja, hogy a regényt a détail teszi. S bár nagyvonalúan összefogja a torlódó történeti eseményeket, minden figyelmét a rész­letek pontos és hű, kimerítő, művészi leírásának szenteli. Hogy 1526 körül mit ettek-ittak, miképp ruházkodtak, hogyan szerettek, mulattak és gyűlöltek Magyarországon – így nemigen mutatta meg senki. Emlékeznek a Boldo­gult úrfikoromra, erre a félmúlt Pest korrajzává terebé­lyesedő, óriási „gábelfrüstök-re? Mintha ennek az ijesztő méretű villásreggelinek messzitávlatba növesztett, gigan­tikus történelmi párját írta volna meg Krúdy a Három királyok legendás élettörténetében. Mert ez a regény va­lósággal a XVI. század eleji Magyarország mindennapi táp­lálkozásának és pénzcsinálásának csodálatos hőskölte­ménye. Mint ilyen, kiváltképp felejthetetlen. Mennyi tor­más tehénhúst, sült marhagerincet, kövér velőskoncot fogyasztanak el benne a Zápolya-párti magyarok, míg maga a falánk vezér temérdek sertéshúson él. Szegény Lajos király inkább a töltött vadkanfőt kedveli meg a szép pirosra főtt rákot, amelyet – nomen est omen – a Csele patak nádasaiból szállítanak neki a házias királyné pákászai. S mennyi halat, mindig csak halat esznek Po­zsonyban, ahol örökkön bojtost ebédel és vacsorázik az odamenekült, boldogtalan özvegy királyné egész udvara, élén a mérges-elégedetlen öreg Báthory nádorral. Igen, mert Fischer uram, a pozsonyi bíró csak hallal hajlandó táplálni őket – hitelbe. Mária királyné híveit végül már mindenki messziről megismeri a szörnyű halszagról. Pe­dig micsoda pénzügyi lángelme ez a titkon pénzt verető, kéz alatt várakat vásárló, uzsorás zsidók minden furfangját kitanuló s mégis örökké a fojtogató adósságok hydráival birkózó, szerencsétlen özvegy, akiért hiába esenkedik a királlyá koronázott Zápolya Jankó: kérő követei mindig üres kosarat visznek csak haza neki Pozsonyból. Jókai leg­merészebb képzelete sem teremtett ilyen ragyogó finánc­zsenit – asszonyban.

De Krúdy trilógiájának legigazabb értéke talán mégis az egyes alakok kísérteties elevenségű rajzában fejeződik ki. Az ország három sánta politikusa – Werbőczy, Thurzó és Báthory – éppoly mesterien jellemzett arckép, mint a hervadt Ludovicus, a körtefejű és szilvaszájú Ferdinánd vagy a táncos Brandenburgi színes portréja. Legkülönb azonban valamennyi közt az „oroszlánsörényű” Zápolya, ahogy a tokaji szüreten megmutatkozik, mikor meztélláb taposva a szőlőt a kádban, arról elmélkedik, hogy „elég volt már a bajt csináló idegen királyokból, a nemzet fel­eszmélt Mohácsnál”. Vagy amikor alkonyattal kísértet módjára megy végig a szedett tőkék közt, amelyeknek „esti harmattól fénylő leveleiben egy-egy messzi csillagocska tükörképe mutatkozott”. Ehhez fogható művészi leírás még egy akad itt: az egymás mellett gyaloghintóban vitt két derék, rokkant hazafi, Báthory és Sibrik uram botot forgató, mérges politikai veszekedése – valami sem­miségen. Az író csendes humora úgy ragyogja be őket a havas pozsonyi utcán, mint a lemenő téli nap aranya. Még csak egy példát erre az egész regényen végigvillódzó humorra. A visegrádi nagy vadászmulatságon azt mondja Lajos király Máriának: „A legtökéletesebb szomorú em­ber, akit valaha láttam, az apám volt, Dobzse László. Ő már olyan szomorú volt, hogy a szakállát sem merte megvakarni, mert hátha az esetleg örömet szerzett volna neki.”

A Három királyok regénye egyébként II. Lajos har­madik temetésével és osztrák Ferdinád székesfejérvári koronázásával végződik. Innen idézem ezt a pár sort: „Az oltár előtt Ferdinándot a Perényi által visszaorzott koro­nával ugyanazok a főpapok várják, akik tavaly Jánost vár­ták itt. Az élen ismét a szakállas, vén Podmaniczky, aki­nek megadatott a sorstól, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök. Csak a trónszékben ül most más király a tavalyi helyett. A bo­zontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb, ritkás szakállú, lesütött szemű, ájtatos király ült – mintha II. Lajos lépett volna ki a koporsóból, kissé megöregedve az ott töltött esztendő alatt.”

Amit itt elmondhattam: alig több jelzésnél. Pár szi­lánk csupán a nagy egészből. Talán mégis alkalmas arra, hogy eloszlasson egy balvéleményt. Krúdyról még életé­ben belegyökerezett a köztudatba az a téves felfogás, hogy inkább csak novellában nagy, igazi regényre nem futja a lélegzete. Halála után is sokáig, kísértett ez az alaptalan legenda. A Három királyok monumentális regénye nyo­mán most nyomtalanul foszlik szét.

1939

 

(Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig.
Bp. 1961, Szépirodalmi Könyvkiadó. 122-128., 129-134. p.