Krúdy Gyula.
Az új romantika kék virága a gomblyukában és a szívében,
nagy, álmodó szeme a múltba réved, s daliás alakja – másfélszázad előtt nemesi
testőratilla tette volna még délcegebbé – egyforma, örökölt, úri könnyedséggel hajlik
meg, ha gúnyos bók szikrázik az ajkán, vagy dömöckölt penge a kezében. Így jár Krúdy Gyula az irodalom berkeiben, amin
most egy-két pesti utca, egy kávéházi sarok, klubszoba, vagy egy íróasztal
értetődik. Ha rágondolunk, Pecsorin jut az eszünkbe, Lermontoff
hőse, akiben volt valami tragikai és baljóslatú. »A pesszimizmus és szenvedélyesség mint– valami félelmes démoni hatalom borong
napbarnított arcán: nagy szemének sötét tekintete különös ellentétben van
ajkának gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével.« Nem, mégsem, ezek a
szavak túlságosan határozottak, fátyolt kellene teríteni rájuk, vagy még
messzebbről kellene hangzaniok, de mindenesetre
mosolyogjon, aki elmondja őket. Az írásain
keresztül más színek, más sajátságok teszik karakterisztikussá alakját, a
pesszimizmus fekete köpenyét a romantika hímezi át tarka, csillogó szálaival és
a szenvedélyesség csendes, mosolygó rezignációban olvad föl.
Olyanok az írásai, mint a nehéz, vörös aszúborok, amiknek
mélyén az őszi fanyarságon átvillan az érlelő nap
édes, mámort adó tüze. Az idő nemesítette, tisztította, sűrítette és növelte
zamatukat.
Nincs ma magyar író, akiben igazabban és termékenyítőbb
erővel élne a múlt, mint Krúdy Gyulában. A történeteinek, az
alakjainak ez adja meg mindig a művészi perspektívát. Az olvasó és a
lovagcsizmás vagy parókás hős között fekvő időbeli távolságot szinte
kísérteties erővel tudja megérzékíteni. Tegnapok és
tegnapelőttök között érezzük az elhatároló különbséget, az esztendők nyomába
leszálló porrétegek lassú növekedését, az idő örökös, csendes múlását. Semmitől
sem áll távolabb, mint az impresszionizmustól, amely kiszakított percekre
tördeli az élet folytonosságát. Mindig az egész embert, az egész életet fogja
át egy szemrebbenés alatt s a fiuk előtt nyíló útról
visszatekint az elhagyott, kanyargó ösvényre, amin az apák és nagyapák jártak.
Amíg a mesét mondja, éjfelek és delek kongó óraütését halljuk és látjuk a
végtelen inga megállíthatatlan lengését, amely hajnalból alkonyatba száll
vissza. S az örök Idő lenyűgöző, félelmes és szomorúságba ringató varázsa úgy
fog meg minket is, mint az írót, aki a múltat ébresztgeti: A múlt megnöveszt és
megszépít mindent, s sokszor szinte mellékessé válik a történet, maga a múlt, a
múltba felejtkezés gyönyörűsége lesz a fontos. A hangulat szelíden egymás fölé
hullámzó gyűrűje egyre szélesebb körbe fut szét s halk
csobbanással ütődik a parthoz egy-egy novella vagy regényfejezet végén. S ezt a
hangulatot mindig a lírikus vágyódása kelti életre. A lírikusé, aki elmúlt
dolgokon és embereken keresztül jut el önmagához, s ellágyulását leplezve,
könnyedén legyint: nincsenek nagy dolgok a világban és az emberi szívben. Egy
kicsit játék minden, és ha a hős komolyan meg akar halni, annál rosszabb a
hősre nézve. A föld akkor is tovább forog, ha a pisztoly élesre van töltve. A halál pedig lassankint minden hitelét elveszti azzal, hogy
minden ember életébe egyformán beleavatkozik ... Egy kicsit bohém, egy kicsit
kesernyés, de becsületes és nem ingyen szerzett filozófia.
Krúdy
Gyula most – hirtelenében talán maga sem tudná
megmondani: hányadik könyvével – jutott el ahhoz a méltányláshoz és sikerhez,
amit már tíz esztendő előtt megérdemelt volna. Mert nem mostanában szállott ő
le a vörös postakocsiról, amely
Pestre hozta. A Nyíri csend-től Szindbád-ig jó egynéhány könyve
jelzi az utat. Most csak a mindig későn ébredő népszerűség ért a nyomába. De
nem féltjük tőle. Krúdy Gyula írásai
ma is azokat az értékeket mutatják, amiket akkor láttunk és becsültünk meg
bennük, mikor még csak az irodalom gourmet-i tartották
számon a novelláit.
Carpaccio.
[Kárpáti Aurél]
(A Hét,
1913/31. /augusztus 3./ 503-504. p.)