Krúdy Gyula.

 

Az új romantika kék virága a gomblyukában és a szívében, nagy, álmodó szeme a múltba réved, s daliás alakja – másfélszázad előtt nemesi testőratilla tette volna még délcegebbé – egyforma, örökölt, úri könnyedséggel hajlik meg, ha gúnyos bók szikrázik az ajkán, vagy dömöckölt penge a kezében. Így jár Krúdy Gyula az irodalom berkeiben, amin most egy-két pesti utca, egy kávéházi sarok, klubszoba, vagy egy íróasztal értetődik. Ha rágondolunk, Pecsorin jut az eszünkbe, Lermontoff hőse, akiben volt valami tragikai és baljóslatú. »A pesszimizmus és szenvedélyesség mint– valami félelmes démoni hatalom borong napbarnított arcán: nagy szemének sötét tekintete különös ellentétben van ajkának gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével.« Nem, mégsem, ezek a szavak túlságosan határozottak, fátyolt kellene teríteni rájuk, vagy még messzebbről kellene hangzaniok, de mindenesetre mosolyogjon, aki elmondja őket. Az írásain keresztül más színek, más sajátságok teszik karakterisztikussá alakját, a pesszimizmus fekete köpenyét a romantika hímezi át tarka, csillogó szálaival és a szenvedélyesség csendes, mosolygó rezignációban olvad föl.

Olyanok az írásai, mint a nehéz, vörös aszúborok, amiknek mélyén az őszi fanyarságon átvillan az érlelő nap édes, mámort adó tüze. Az idő nemesítette, tisztította, sűrítette és növelte zamatukat.

Nincs ma magyar író, akiben igazabban és termékenyítőbb erővel élne a múlt, mint Krúdy Gyulában. A történeteinek, az alakjainak ez adja meg mindig a művészi perspektívát. Az olvasó és a lovagcsizmás vagy parókás hős között fekvő időbeli távolságot szinte kísérteties erővel tudja megérzékíteni. Tegnapok és tegnapelőttök között érezzük az elhatároló különbséget, az esztendők nyomába leszálló porrétegek lassú növekedését, az idő örökös, csendes múlását. Semmitől sem áll távolabb, mint az impresszionizmustól, amely kiszakított percekre tördeli az élet folytonosságát. Mindig az egész embert, az egész életet fogja át egy szemrebbenés alatt s a fiuk előtt nyíló útról visszatekint az elhagyott, kanyargó ösvényre, amin az apák és nagyapák jártak. Amíg a mesét mondja, éjfelek és delek kongó óraütését halljuk és látjuk a végtelen inga megállíthatatlan lengését, amely hajnalból alkonyatba száll vissza. S az örök Idő lenyűgöző, félelmes és szomorúságba ringató varázsa úgy fog meg minket is, mint az írót, aki a múltat ébresztgeti: A múlt megnöveszt és megszépít mindent, s sokszor szinte mellékessé válik a történet, maga a múlt, a múltba felejtkezés gyönyörűsége lesz a fontos. A hangulat szelíden egymás fölé hullámzó gyűrűje egyre szélesebb körbe fut szét s halk csobbanással ütődik a parthoz egy-egy novella vagy regényfejezet végén. S ezt a hangulatot mindig a lírikus vágyódása kelti életre. A lírikusé, aki elmúlt dolgokon és embereken keresztül jut el önmagához, s ellágyulását leplezve, könnyedén legyint: nincsenek nagy dolgok a világban és az emberi szívben. Egy kicsit játék minden, és ha a hős komolyan meg akar halni, annál rosszabb a hősre nézve. A föld akkor is tovább forog, ha a pisztoly élesre van töltve. A halál pedig lassankint minden hitelét elveszti azzal, hogy minden ember életébe egyformán beleavatkozik ... Egy kicsit bohém, egy kicsit kesernyés, de becsületes és nem ingyen szerzett filozófia.

Krúdy Gyula most – hirtelenében talán maga sem tudná megmondani: hányadik könyvével – jutott el ahhoz a méltányláshoz és sikerhez, amit már tíz esztendő előtt megérdemelt volna. Mert nem mostanában szállott ő le a vörös postakocsiról, amely Pestre hozta. A Nyíri csend-től Szindbád-ig jó egynéhány könyve jelzi az utat. Most csak a mindig későn ébredő népszerűség ért a nyomába. De nem féltjük tőle. Krúdy Gyula írásai ma is azokat az értékeket mutatják, amiket akkor láttunk és becsültünk meg bennük, mikor még csak az irodalom gourmet-i tartották számon a novelláit.

Carpaccio.

[Kárpáti Aurél]

 

(A Hét, 1913/31. /augusztus 3./ 503-504. p.)