AZ IDŐ KÖLTŐJE

ÍRTA KÁRPÁTI AURÉL

Májusban hagyta itt az életet. Sugaras májusban, amikor virágzani kezd a szőlő s a mohos pincék ászokfáin szunnyadó hordókban fölérez rá, megborzong az ó-bor. Tavasszal ment el, de kissé ősziesre rozsdásodott, kedvetlen kedvvel. Hajának hajdani bársony- feketéjén sűrűn megakadt már akkor az októberi hold ezüstje. Az az ábrándos férfidísz, amely úgy illett hozzá, mint az elporzott postakocsi fullajtárjának dolmányához a sápadt sújtás ragyogása. Nagy, álmodó, dióbarna szemetükrén is komorabbra borult olykor a szokottnál egy-egy átfutó felhő, ám ő maga — az örök romantika egyedüljáró, kései lovasa — még egyenes derékkal ült nyergében. Csojtorján kifogyhatatlan mesék aranyhímje csillogott, míg az ereszkedő alkonyat szellője játékosan pengette húros hangszerét. Palotai álmok, podolini legendák, „nyíri csenden” áthúzó pajkos melódiák, szüreti rakéták tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó csengőmuzsikái és az elsüllyedt Pest-Buda színes, szerelmes káprázatai szálltak utána. Olyan jó volt látni sudár-délceg termetét, annyi alázatosan meghajlott derék közül nyírfamódra kimagasodva — bíztatónak s egy kicsi elégtételnek is. Jól esett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk van, ő, akinek tarsolyában hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb nemeslevél, mint az a másik, amelyet apái szereztek s amellyel sohasem büszkélkedett akkor, amikor pedig hasznos volt az ilyesmi. Társtalanul és függetlenül, valami csendes oppozícióban élt, távoltartva magát a hatalom készséges tollú kiszolgálóinak nyüzsgésétől. Született „baloldali” módjára mindig inkább vállalta a „belső emigrációt”, mint a megalkuvást. E tekintetben emberi és művészi magatartása önkéntelenül Turgenyevre emlékeztetett.

A kortárs ilyennek látta őt. Szinte vadregényes lovagnak, aki ama bizonyos „kék virágot” hordta gomblyukában és szívében. Öles alakja, amelyet másfélszázad előtt, testőratilla tett volna még daliásabbá, egyforma, örökölt könnyedséggel mozgott, ha gúnyos bók szikrázott az ajkán, vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt Krúdy Gyula negyedfél évtizeden át „irodalmunk berkeiben”, amelyeken tudvalevőleg egykét pesti utca, budai borforrás, kávéházi sarok, írói klubszoba és szerkesztőség értetődik. A Nyírségről indult el egyszer egészen fiatalon, majdnem gyerekfővel, a múlt század utolsó évtizedében. A magyar Gascogne-ból jött a fővárosba, omladozó udvarházak tájáról, ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét őrzik a családi kapcsoskönyvek szarkalábú betűi, átlőttszívű gavallérok vére piroslik havas kertek fölött az alkonyati ég peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi kalandokat fütyöl a szél a hallgatózó fülébe s az öblös levendula-illatú szobák csendjén nagyapák beszéde visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak.

Kinn, a Nyulak-szigetén, a néhai palatinus zöldzsalugáteres kastélyában mintha megint otthon lett volna. Őszök és tavaszok tarka ruhába öltözötten táncoltak el az ablaka alatt, a Duna fátyolos messzeségből gabonás-hajók ríkatták panaszos ködkürtjeiket a hosszú novemberi estéken s az első hó szűzi fehérségét reggelre akárhányszor nyúlcsapás szegte meg. Benn a csipkefüggönyös, nyikorgó padlójú tágas szobában pedig szaporán futott a papírárkusokat szántó toll. S ezek a sokasodó papírlapok aztán színesebbek lettek, mint az akvarellel festett biedermeier-városképek, muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő hegedűk, — ha feléledt rajtuk az elmúlt idők megigézett szelleme, aki a kályhában pattogó fahasábok beszédes lángnyelvei közül ugrott elő. Az író ösztönös mesélő kedvét még inkább növelte ez a csendes magányosság. Krúdy úgy nézett ki belőle a zajgó és zajló világba, mint ablakán kitekintő vidéki remete: ha nem tetszik a kint való élet, össze lehet vonni a függönyt. Az álmok, mesék, ódon történetek ködárnyai úgyis jobban szeretik a meghitt félhomályt. Szomszédjában lakva évekig, hányszor szelte át éjszaka utamat az ablakából kihulló rózsaszín fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekócodó ágai pengtek, mint a triangulum s odabenn a lámpavilágnál, mesélő ördögök motollája szőtte fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szálait földrengető hajnalig, a savanyúvizes- és borosüveg papírra vetődő árnyékában. Itt és így születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád kései utazásaitól az N. N. páratlan remekéig.

Ötvenöt éves volt, amikor meghalt s vagy nyolcvan kötet, egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn dokumentálva Jókai pazarló bőségével rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy épp Jókait említem vele kapcsolatban. Krúdy egyenesági örököse, talán egyetlen hivatott folytatója volt Jókai múltat-idéző varázserejének és mesélő készségének, — anélkül, hogy valójában mesekitaláló, igazi fabulátor lett volna. Az ő életrekelt álomemberei valahogy maguk szőtték maguk köré a mesefonalak elbűvölően csillámló hálóját. Elmúlt korok hangulatát, levegőjét, lelkét, régi tájak varázsát, elsuhant őszök vérpiros színeit, halott gavallérok hőstetteit, porladozó dámák szerelmeit senki sem idézte nála közvetlenebbül és meggyőzőbben, nyirettyű-andalgású mondatokon keresztül. Podolinról, kocsmázó zsoldosokról. De Ronch kapitányról, zordon Kemény Zsigóról, a Hét bagolyról, Sóvágó tücskéről, az aranykéz-utcai napokról, vagy Ál-Petőfiről mondott álomba ringató meséket. Igazi regényt alán sohasem írt, beérte a novellával és rajzzal. De ezek a novellák, mintha egyetlen nagy munka fejezetei, lennének; folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni. Ő azonban egy melancholikus mozdulattal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván sóvárgott utána. Ám nálunk elsősorban sokat kellett „termelnie” az írónak. Sokat és könnyen, iramot tartva a mindennap gondjával. Krúdy ahhoz a ritka-erős fajtához tartozott, amelyik győzte ezt az iramot, kedvvel éppúgy, mint tehetséggel.

Prózája a zenéhez áll legközelebb. A legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szűkített szeptim-akkord megnyugvást váró zengésével pillanatok alatt fel tud ébreszteni bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost vagy kort, egy egész tetszhalott életet, minden apró, hétköznapi emlékével egyetemben. Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Magányos cigány tud csak így muzsikálni — önmagának. Mélázó futamaira figyelve, éjfelek és delek kongó óraütését halljuk a rövid szünetekben s a végtelen inga megállíthatatlan lengését látjuk hajnalból alkonyatba szállani. Az örök időmúlás szomorúságba ringató, félelmes varázsa úgy nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki az eltemetett tegnapokat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mély-hegedűvel járva a holdvilágos, ezüstpárákat lehelő őszi dombokat. A múlt megszépít és megnöveszt itt mindent. A történet olykor szinte mellékessé válik, mert maga a múlt s a múltba felejtkezés gyönyörűsége fontos csak. A hangulat szelíden egymás fölé hullámzó gyűrűje pedig egyre szélesebb körökben fut szét és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a novella végén.

Ezt a hangulatot Krúdynál a lírikus vágyódása szólította életre. A lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el önmagához s ellágyulását leplezve, könnyedén legyint: nincsenek túlságos nagy dolgok az életben és az emberi szívben. Egy kicsit játék minden és ha a hős komolyan meg akar halni, hát annál rosszabb ránézve. A föld tovább forog, ha élesre volt is töltve a pisztoly, a halál meg minden hitelét elveszti azzal, hogy mindnyájunk életébe egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy cseppet kesernyés, de becsületes, drágán szerzett filozófia ez, amelyet valami enyhe irónia mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.

S ez a magatartás nála rendkívül jellemző. Krúdy nem volt naiv-romantikus, mint Jókai, aki alakjainak szemszögéből nézte a világot. Ő felette állott a felidézett múltnak. Csendes humora mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot. Öntudatos elfordulás ez: a felnőtt egy tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek sárkányeregetését, de valami restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti vágyakozó, bensőséges örömét, amelyet a játék láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a bámészkodókat, hogy az egész csupán szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság. Krúdy sohasem állott be alakjai közé a játékba. Játszott csak velük — a maga mulatságára. Sajnálta és szerette őket, de egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett ironikus megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az ártatlan örömökben itt olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró mulatságain. A kiábrándult romantikus fanyar-bús, megértő és megbocsátó mosollyal hajlik játékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy cigarettából felszálló kék füstkarikán elmélázva, titkon érezve a nevetés mögött bujkáló könnyeket s egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy nézte és élvezte Krúdy a múltat. Mintha nem is nagyon sajnálná, hogy már szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta végig annak minden visszaidézett, drága szépségét, amelyen ott ég a múlandóság csókja.

S a paradoxon — minden művészét lényeges jegye — ezen a ponton ütközik ki legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon áttetsző, elmosódva fölgomolygó és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt nála friss, fűszagú levegővel van teli, forró lélekzetű, szerelemittas férfiaktól és asszonyoktól eleven. Mert ez a csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül való. Nem hiába volt kedvence Thackeray és Puskin: írásaiban minden megelevenedett, amihez tolla hozzáért. A bártfai mogorva háztetőkön évről-évre nő a moha, a leeresztett zsalugáter mögül kiszálló zongoraszó a kerti szilfák levelét súrolva hal el a messzeségben, a kerítés fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotály-dohány illata, Hartvig, a hírhedt késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot kap s a Csigában beszélgető, kondorhajú ifjú arcát rózsás-piros vérhullám futja el, mikor Júlia asszony vakító-fehér vállára gondol. Mert Krúdy mindig a maga életkedvével, a maga lelkével és vérével, egészséges érzékiségével kelti életre a rég-elmúlt halottakat, akik most magányosan és csendben hallgatják Pán sípját s az örvendező mély-dobok buffogó hangját fűszeres tavaszi éjszakákon, valahol a farkasréti temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem álom a múltról, de maga a visszaidézett idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes asszúborok aranyában tündöklik így elmúlt nyarak sárgás napfénye, színével is elárulva az értéket, amelyet áttetsző mélye rejteget. Mit mondjak róla még? Krúdy az Idő költője volt. Az elveszett és megtalált időé, holott Proustnak nyilván még a nevét sem hallotta.

A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán Kölcsey óta. Krúdy minden titkát ismerte ennek a bánatos magyar csendnek s úgy mondta el méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy aki egyszer hallotta, sohase felejti el. Hallgatni kell hát őt. Elandalodva vigyázni minden szavára. Mint ahogy féléjszakán keresztül hallgattam egyszer én is — a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház sarokasztaláig — soha meg nem írott bakonyi bujdosásának kalandjait. Mennyi szín, mennyi elevenség s mennyi játékosság volt ebben az „igaz történetben”, amelynek — mint általában a költészetnek — választó- vonala kitapinthatatlan a valóság mentén. Dickens tudott csak így mesélni valaha sör mellett, a fogadóban.

Most tizenhét esztendeje, hogy eljött érte az utolsó postakocsi. Egy májusi hajnalon, nesztelenül gördült oda az óbudai regényes kis ház ablaka elé. A bakján ülő kocsis megfújta koszorúba-hajtott kürtjét és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre, mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Féloldalt hajtott, bánatos-vad, szép cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan-fehéren hanyatlott hátra. Mert nem az élet színével festett „vörös postakocsi” volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett meg a „tegnapok ködlovagjainak” társaságában, hanem az a másik „fekete batár”, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gurul nyirkos sírkertek felé. Szindbád így vágott neki az utolsó kalandnak, elindulván „a nem ismert tartományba, honnan nem tér meg utazó”. Macskafejű kövekkel kirakott görbe budai utcákon, hajdan híres szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos, kocsija, mind halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg eltűnt a magyar halhatatlanság hamar-felejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén házak — amelyeknek szobáiban szú-percegése méri az időt — azóta nem látták a bolyongó kedvű, magános sétálót. Árva íróasztalán rég elsárgult a papír, tolla halottan rozsdásodik, fehér cserép-kalamárisában kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szállong a napfényben: elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora.

(Haladás, 1950/18. /május 4./ 2. p.)