KRÚDY GYULA
Idestova tíz esztendeje lesz, hogy
Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve járt. Betegítő ősszel
indult s tavasz végére már oda is ért az ablaka alá. Nem az élet színével
festett »vörös postakocsi« volt ez, amelyen a hajós annyi kalandos utat tett
meg a »tegnapok ködlovagjainak« társaságában, hanem az a másik fekete batár,
amelynek kereke az örök éjszaka csendjében gördül nyirkos sírkertek felé. Egy
májusi hajnalon az óbudai regényes kis ház előtt megfújta koszorúba-hajtott
kürtjét a bakon ülő postakocsis és Szindbád beszállott a kopott bőrülésre,
mindnyájunk kegyetlen gondossággal fenntartott helyére. Bánatos-vad, szép
cigányfeje, a mindig álmodó, álomtalan-fehéren hanyatlott hátra. Így vágott
neki az utolsó kalandnak, a »nem ismert tartomány felé, honnan nem tér meg
utazó« Macskafejű kövekkel kirakott, görbe budai utcákon, hajdan híres
szőlőtermő dombok hajlatán vágtatott el vele a halál titokzatos kocsija, mind
halkabb, egyre távolodó ostorpattogás közepette, mígnem végleg eltűnt a magyar
halhatatlanság hamarfelejtő, feledtető ködében. Az óbudai vén házak – melyeknek
szobáiban szú percegése méri az időt s kéményeiben szeles éjjeleken Hartvig kísértő
lelke sóhajt – azóta nem látták a bolyongó kedvű, magányos sétálót. Árva
íróasztalán rég elsárgult a papír, a toll halottan rozsdásodik, fehér
cserépkalamárisából kiszáradt a tinta. Fölötte finom por szállong a napfényben:
elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora.
A Nyírségből szakadt vándor az ezüst
Duna mellett pihent meg és ért célhoz. Itt, a nagy víz mellett hullott ki
szájából az utolsó, csonkig szítt cigaretta, amelynek kesernyés füstjében az
édes magyar félmúlt felejthetetlen emlékképei kavarogtak. Palotai álmok, podolini hangulatok, »nyíri csenden« áthúzó pajkos
melódiák, szüreti rakéták sistergő tűzcsíkjai, téli szánkók andalgó
csengő-muzsikái s az elsüllyedt Pest-Buda színes, szerelmes káprázatai. Krúdy
Gyula nem ősszel ment el, mikor »rőten csillog az erdő«, mint »hosszan elnyúló
vörös női hajszál«, vagy »csendes, halott gyermekek lépéseinek koppanására
emlékeztetői éjszaka« eső veri a házfedelet s »az álom sűrű, hangtalan, a hold
hideg, mint a másvilág« és a csodálatos éjben »Krisztus leszáll az útszéli
keresztről, hogy körülnézzen a közeli falvakban, míg köntöse elvegyül a
holdfénnyel, maga pedig csak mint árnyék, test nélkül lebeg végig a fehérlő
országúton«. Tavasszal hagyta itt az életet. Sugaras májusban, amikor virágozni
kezd a szőlő és mély pincék mohos ászokfáin szunnyadó hordókban fölérez, megborzong
az óbor. Tavasszal ment el, de már kissé ősziesre csípett, rozsdás, kedvtelen
kedvvel. Hajának hajdani bársonyfeketéjén már sűrűn megakadt akkor az
októberi lombokkal csókolódzó hold ezüstje. Az az ábrándos férfidísz, amely úgy
illett hozzá, mint az elporzott vörös postakocsi fullajtárjának dolmányához a
sápadt sujtás ragyogása. Nagy, álmodó, sötét szeme-tükrén egy-egy átfutó felhő
olykor ugyan tán komorabbra borult a szokottnál, de azért ő maga – a halhatatlan
romantika egyedüljáró, kései lovasa – még egyenes
derékkal ült nyergében. Csojtárján kifogyhatatlan
mesék arany-hímje csillogott s az ereszkedő magyar alkonyok szellője játékosan
pengette húros hangszerét. Olyan jó volt látni sudár-délceg alakját, annyi
alázatosan meghajlott derék közül nyírfamód kimagasodva – biztatónak s egy
kicsit elégtételnek is. Jól esett tudni róla, hogy van. Hogy köztünk és velünk
van, ő, kinek tarsolyában hetven-nyolcvan kötetről írott pergamenje igazabb
nemeslevél, mint az a másik, amelyet apái szereztek s amellyel sohase
büszkélkedett akkor, amikor pedig hasznos volt az ilyesmi.
A kortárs ilyennek látta őt. Szinte
vadregényes lovagnak, aki az új-romantika kék virágját hordta gomblyukában és
szívében, öles alakja – amelyet másfélszázaddal ezelőtt nemesi testőr-atilla
tett volna még daliásabbá – egyforma, örökölt úri-könnyedséggel mozgott, ha
gúnyos bók szikrázott az ajkán, vagy dömöckölt acélpenge a kezében. Így járt
Krúdy Gyula negyedfél évtizeden át a »magyar irodalom berkeiben«, amelyeken
tudvalevőleg mindmáig egy-két pesti utca, budai borforrás, kávéházi sarok,
írói klubszoba és szerkesztőség értetődik. A Nyírségről indult el egyszer,
egészen fiatalon, csaknem gyerekfővel, a múlt század utolsó évtizedében. A
magyar Gascogne-ból jött a fővárosba, omladozó udvarházak
tájáról, ahol bolond párbajok és halálos szerelmek emlékét őrzik a családi
kapcsos-könyvek szarkalábú betűi, ahol átlőtt szívű gavallérok vére piroslik
havas kertek fölött az alkonyati ég peremén, ahol a nyitott kürtőkön régi
kalandokat fütyül a szél a hallgatózó fülébe s ahol az öblös, diólevél-illatú
szobák csendjén nagyapák beszéde visszhangzik, mikor az unokák megszólalnak.
Kinn, a Nyulak-szigetén, a néhai palatínus zöld zsalugáteres »kastélyában«
mintha megint otthon lett volna: őszök és tavaszok tarka ruhába öltözetten táncoltak el az ablaka alatt, hosszú novemberi
estéken a Duna fátyolos messzeségéből gabonáshajók
ríkatták panaszos ködkürtjeiket s az első hó szűzi fehérségét reggelre
akárhányszor nyúlcsapás szegte át. Benn, a csipkefüggönyös, nyikorgó-padlójú,
tágas szobában pedig szaporán futott a papírárkusokat szántó toll. S ezek a
sokasodó papírlapok aztán színesebbek lettek, mint az akvarellel festett
biedermeier-városképek, muzsikálóbbak, mint a régi kioszkból nyárestén fölzengő
hegedűk – ha feléledt rajtuk az elmúlt
idő megidézett szelleme,
aki tán a kályhában pattogó fahasábok beszédes lángnyelvei közül ugrott elő.
Az író ösztönös mesélőkedvét még inkább növelte ez a csendes magányosság. Krúdy
úgy nézett ki belőle a zajgó és zajló világba, mint ablakán kitekintő vidéki
remete. Ha nem tetszik a kintvaló élet: össze lehet
vonni a függönyt. Az álmok, mesék, ódon történetek ködárnyai úgyis jobban
szeretik a meghitt félhomályt s a költő szíve is melegebben dobban a magány
mélabújában. Szomszédjában lakva évekig, hányszor szelte át éjszakai utamat az
ablakából kihulló, rózsaszín fénysáv. Körülöttem a megfagyott fák összekocódó
ágai pengtek, mint a triangulum s odabenn a lámpavilágnál mesélő ördögök
motollája szőtte fáradhatatlanul a csodálatos álomszőnyeg selymes-puha szálait
földerengő hajnalig, a savanyúvizes- és borosüveg papírra vetődő árnyékában.
Itt és így születtek meg Krúdy Gyula legszebb írásai, Szindbád kései
utazásaitól az N.
N. páratlan
remekművéig.
Ötvenötéves volt, amikor meghalt s vagy nyolcvan kötet,
egész kis könyvtár maradt utána, meggyőzőn dokumentálva Jókai pazarló
bőségével rokon munkakedvét. Nem véletlen, hogy épp Jókait említem vele
kapcsolatban. Krúdy egyenesági örököse, talán
egyetlen hivatott folytatója volt Jókai multat-idéző
varázserejének és mesélő készségének, – anélkül, hogy valójában mese-kitaláló,
igazi fabulátor lett volna. Az ő életrekelt
álomemberei valahogy maguk szőtték maguk köré a mesefonalak elbűvölően
csillámló hálóját. Ám elmúlt korok hangulatát,
lelkét, régi tájak varázsát, elsuhant
őszök vérpiros színeit, halott gavallérok hőstetteit, porladozó dámák
szerelmeit senki sem idézte nála közvetlenebből és meggyőzőbben,
nyirettyű-andalgású mondatokon keresztül.
Mióta Pestre érkezett, mindig frissen-faragott
kalamusából percre sem fogyott ki az álmok és emlékek
szivárványos ragyogású tintája. Mintha csak a másik két Krúdy – az öreg
negyvennyolcas honvédek százados-parancsnoka s a csillagok világát
teleszkóppal kutató tudós – csendes merengései, megbékélten mosolygó bölcsességei
is ott lettek volna apai jussának kincsesládájában,
mikor Podolinról, kocsmázó zsoldosokról, De Ronch kapitányról, zordon Kemény Zsigóról, a Hét bagolyról,
Sóvágó tücskéről, az aranykézutcai
szép napokról, vagy Ál-Petőfiról mondott álmokba ringató meséket. Igazi
regényt talán sohasem írt, – beérte a novellával és rajzzal. De ezek a
novellák mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének: folytatják és
kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni, ő
azonban egy melancholikus mozdulattal mindig elhárította
magától ezt a feladatot, holott nyilván épúgy
sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor, akinek
íróasztalfiókjában halála után egy regénytöredéket találtam harminc év előtt.
(Gondolom, Az óceán
császárja volt a címe.) Ám
nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, iramot
tartva a mindennap gondjával. Krúdy ahhoz a ritka-erős fajtához tartozott,
amelyik győzte ezt az iramot. Kedvvel úgy, mint tehetséggel.
Prózája a zenéhez áll legközelebb. A
legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szűkített
szeptim-akkord megnyugvást váró zengésével pillanatok alatt fel tud ébreszteni
bennünk egy szunnyadó arcot, egy elmúlt szerelmet, egy kedves várost vagy kort,
egy egész tetszhalott életet minden apró, hétköznapi emlékével egyetemben.
Hosszan elnyúló, melodikus mondatait szinte kottázni lehetne, annyira zeneileg
éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy lejtő, kromatikus hangsorát. Magányos
cigány tud csak így muzsikálni – magának. Mélázó futamaira figyelve: éjfelek és
delek kongó óraütését halljuk a rövid szünetekben s a végtelen inga megállíthatatlan
lengését látjuk hajnalból alkonyatba szállani. Az örök időmúlás szomorúságba ringató, félelmes varázsa úgy
nyűgöz le bennünket is, akár az írót, aki az eltemetett tegnapokat ébresztgeti
egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos, ezüstpárákat
lehelő őszi dombokat. A múlt megszépít és megnöveszt itt mindent, a történet
olykor szinte mellékessé válik, maga a múlt s a múltba-felejtkezés gyönyörűsége
fontos csak. A hangulat szelíden egymásfölé hullámzó gyűrűje egyre szélesebb
körökben fut szét és halk csobbanással ütődik a jelen partjához a novella
végén. Ezt a hangulatot Krúdynál mindenkor a lírikus
vágyódása szólította életre. A lírikusé, aki elmúlt embereken keresztül jut el
önmagához s ellágyulását leplezve, könnyedén legyint: nincsenek túlságos nagy
dolgok az életben és az emberi szívben, egy kicsit játék minden és ha a hős
komolyan meg akar halni, hát annál rosszabb – ránézve. A föld tovább forog, ha
élesre volt is töltve a pisztoly, a halál pedig minden hitelét elveszti azzal,
hogy mindnyájunk életébe egyformán beleavatkozik. Egy cseppet bohém, egy
cseppet kesernyés, de becsületes, drágán szerzett magyar filozófia ez, amelyet
valami enyhe irónia mellékzöngéje csak még inkább elmélyít.
S ez az ironikus magatartás nála döntően
jellemző. Krúdy nem volt naiv-romantikus, mint Jókai, aki alakjai szemszögéből
nézte a világot. Ő felette állott a felidézett múltnak s csendes humora
mindig megéreztette a közte és hősei közt feszülő távolságot, öntudatos
elfordulás ez: a felnőtt egy sugaras tavaszi délelőttön megirigyli a gyermekek
sárkány-eregetését, de valami restelkedő, férfias szeméremmel rejtegeti
őszinte, bensőséges örömét, amelyet a játék
láza gyújtott ki benne. Fölényesen mosolyog hát, megnyugtatva a bámészkodókat,
hogy az egész csupán szeszély, ingerlő és bujtogató kíváncsiság. Krúdy sohasem
állott be alakjai közé a játékba. Játszott csak velük – a maga mulatságára.
Sajnálta és szerette őket, de egy alig leheletnyi gúnyos árnyalattal, egy odavetett
ironikus megjegyzéssel minduntalan elárulta, hogy az ártatlan örömökben itt
olyan valaki gyönyörködik, aki rég túl van az élet apró mulatságain. Egy
kiábrándult romantikus, aki fanyarbús, megértő és megbocsátó mosollyal hajlik
játékfigurái fölé. Ahogy az ember a gyerekkorát szereti és éli át újra egy
cigarettából felszálló, kék füstkarikán elmélázva, titkon érezve a nevetés
mögött bujkáló könnyeket s egyszerre látva az élet mindkét arcát: úgy nézte és
élvezte Krúdy a múltat. Úgy tett, mintha nem is nagyon sajnálná, hogy már
szétfoszlott, de a műértő tekintetével simogatta végig annak minden
visszaidézett, drága szépségét, amelyen ott ég a múlandóság csókja. S a
paradoxon —minden művészet lényeges jegye – ezen a ponton ütközik ki
legvilágosabban írásaiból. A múlt, a fátyolon áttetsző, elmosódva fölgomolygó
és lágy, krétás színekben kivirágzó múlt nála friss fűszagú levegővel van tele.
Forró lélegzetű, szerelemittas férfiaktól és asszonyoktól eleven. Mert ez a
csodálatos álomlátó a legnagyobb realisták közül való. Nem hiába volt kedvence Thackeray
és Puskin: írásaiban minden elevenen él, amihez tolla hozzáért. A bártfai
mogorva háztetőkön moha nő, a leeresztett zsalugáter mögül kiszálló zongoraszó
mintha a kerti szilfák levelét súrolva halna el a messzeségben, a kerítés
fölött sétáló pipafüstön érzik a muskotálydohány illata, Hartvig, a hírhedt
késmárki kísértet a városi levéltárban aktaszámot kap s
a Csigában beszélgető kondorhajú ifjú arcát rózsás-piros vérhullám futja el,
mikor Júlia asszony vakítófehér hóvállára
gondol. Mert Krúdy mindig a maga életkedvével, a maga lelkével és vérével,
egészséges érzékiségével kelti életre a rég elmúlt halottakat, akik most
magányosan és csendben hallgatják Pán sípját s az örvendező mély-dobok buffogó hangját fűszeres tavaszi éjszakákon, valahol a
Farkasréti-temető zöld pázsitja alatt. Ez már nem álom a múltról, de maga a
visszaidézett idő, a képzeletben feltámadó valóság. Nemes aszúborok aranyában
tündöklik így elmúlt nyarak sárgás napfénye, színével is elárulva az értéket,
amelyet áttetsző mélye rejteget.
A Nyírség sokáig hallgatott ő előtte. Tán
Kölcsey óta. Krúdy mindén titkát ismerte ennek a bánatos magyar csendnek s úgy
mondta el, méla iróniával, költői megilletődéssel és művészi biztonsággal, hogy
aki egyszer hallotta: sohase felejti. Hallgatni kell hát őt. Elandalogva
vigyázni minden szavára. Mint ahogy féléjszakán
keresztül hallgattam egyszer én is – a Mélypince zugától egy belvárosi kávéház
sarokasztaláig – soha meg nem írott bakonyi bujdosásának kalandjait. Mennyi
szín, mennyi elevenség s mennyi játékosság volt ebben az »igaz történetben«.
Több: költészet, amelynek választóvonala kitapint- hatatlan a valóság mentén.
Dickens tudott csak így mesélni valaha, sör mellett, a fogadóban.
Mit mondjak róla még? Az Idő költője
volt. Az elveszett és megtalált időé, – holott Proust-nak
tán a nevét se hallotta.
(1920—43)
(Kárpáti Aurél: Kultúra
haláltánccal.
Bp. 1947, Új Idők Irodalmi Intézet Rt. 95-101. p.)