KRÚDY GYULA
«HÁROM KIRÁLY» REGÉNYE
Franklin
Krúdy Gyula – aki bánatosan félrehajtott
fejjel, de nagy, dióbarna szemében kíváncsi-pajkos, szüreti tüzek apró
villanásaival sétált a magyar fél- mult
avarján – életében egyszer a történeti mult
távolába is elkalandozott. Egyetlenegyszer csak. Azokban a szomorú években,
amelyek közvetlenül Trianon után szakadtak ránk s Mohács nyomasztó hangulatát,
sötét emlékek önkínzó kedvét, torok-égető férfikönnyek kesernyés nedvét
facsarták egy meghasonlott nép «bujdosó poharába». Akkor írta meg Krúdy hatalmas
regénytrilógiáját a «háromkirályokról»: árva
Lajosról, kegyetlen Jánosról és álmos Ferdinándról. Arról a három magyar
királyról, akik közül az egyik Jagello, a másik Zápolya, a harmadik Habsburg volt s akiknek élete sorsát egykép a megdagadt Csele-patak véres hullámai sodorták
magukkal. II. Lajosnak halált, az erdélyi vajdának és ausztriai Ferdinándnak
Szent István koronáját jelentette ez az ártatlan-gyilkos patakvíz, akár valami
gonosz álom.
Krúdy regénytrilógiáját mindmáig alig
ismerik. Kevesen olvasták és még kevesebben méltányolták. Holott a Három
király méltó testvérpárja Móricz Zsigmond nagyszabású történelmi
körképének, az Erdélynek, amellyel csaknem egyidőben íródott. Mikor kötetenkint
megjelent, valahogy szinte elsikkadt a bőtermésű író
többi műve között. Még gyérszámú olvasói is csak foghegyről, kissé fanyalogva
beszéltek róla. Legfeljebb a sietős munka jelentéktelen anakronizmusait
emlegették föl enyhe gúnnyal némelyek, époly értetlenül,
mint indokolatlanul fölényes- kedve. Hogyan, mikép
eshetett ez? – érdemes lenne egyszer tüzetesebben szemügyre venni. Én most
csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a közönyösek, vagy húzódozók milyen
ritka irodalmi gyönyörűségtől fosztották meg magukat, amikor olvasatlanul hagyták
a Mohácsot, a Festett
királyt és az Első Habsburgot, Krúdy
múltidéző tehetségének egyik legjelentősebb, legszebb költői alkotását. Mert
ez a három részre tagolt, széles áradású és lassan hömpölygő, álomszerű elevenséggel
hitelesített történelmi regény – apróbb fogyatkozásai ellenére is – közeljár ahhoz, amit remekműnek szoktak
nevezni.
A Három király
igazában regényes korrajz. Monumentálissá táguló és részlet-finomságokba
mélyülő, egyszerre stilizált és élethű. Dúsan szálazott, szövevényes mintázatú
történeti gobelin, tele különös alakokkal, amelyeket históriai pletykák,
romantikus legendák és hétköznapi realitások sűrű fonadékai vesznek körül.
Időben és térben Krúdynál szokatlan egységbe komponált egész. Helyenkint még- is olyan zsúfoltan gazdag és buja, szeszélyes
indázatot vető, mint a trópusi erdők mélye. Kép képre
halmozódik itt, akárcsak Flaubert Salammbô-jában.
A külső-belső ellentétek szinte kergetik egymást, mintha az író
képzelő és elhitető erejének egész kifogyhatatlan skáláját meg akarná
szólaltatni. Vadregényes fordulatok váltakoznak a lélekfestés megdöbbentő
mélységeivel és elragadó finomságaival, édesen fabulázó, játékos kedv
felvillanásai a komor háttér drámai tónusával. Mohács tragikus «nagy
jelenetei» a királyi étlapok, konyhaszámlák, garderobe-titkok
és hitelműveletek tárgyilagos bemutatásával, a pátosz üstdob- hangjai a lírai
ellágyulás fuvolaszavával s az enyhe irónia halk cimbalomfutamaival. Ebben a
majd hétszáz oldalas trilógiában minden együtt van, ami Krúdy Gyula
költészetét olyan vonzóvá és varázslatossá teszi, mint telihold fénye a
nyárvégi éjszakát, amelyben hajnalig el tudnak bolyongani a szerelmesek.
Hosszan hullámzó, zenei lejtésű mondatai, meglepő egyéni hasonlatai úgy
lebegik körül a mohácsi vész történelmi férfi- és nőalakjait, a zordon
hősöket és álmodó asszonyokat, mint ősz elé hegedülő tücskök ábrándos dallamai
a mohosvén erdei fákat és váratlanul meg-megrezzenő
virágokat.
S erre a páratlan tücsökszóra egyszerre
megelevenedik, életre kel az egész rég-elporladt múlt. Az innsbrucki
apácakolostorban – amelynek falai alatt még «középkori kegyetlenséggel fúj a
szél», föl-fölszitva a közeli pórlázadások hamvadó
zsarátnokát – fölébred két fiatal király kisasszony: Jagelló Anna és Habsburg
Mária. Egyik Ferdinánd, másik Lajos gyerekfővel eljegyzett menyasszonya. Mária
a német, Anna a magyar király testvére s mert immár 1521-et írnak, egyik is,
másik is megköti jelképesen a házasságot vőlegényével, majd útnak indul
koronás férje felé. Az egyik Linz-be, a másik Budára. Mária a Dunán utazik és
amikor Pozsonyban kiköt, mint a végzet, úgy dobban eléje a hajóhídra Zápolya János erdélyi vajda, a tót «festett király». – Azt
hittem – mond a királyné –, az erdélyi vajda most Nándorfejérvár
védelmében van. – Királyné – felel Zápolya –, Nándorfejérvár védője, Tomori, olyan ember, hogy más vezért
nem tűr maga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény mellette. – Inkább
essen hát el Nándorfejérvár? – kérdi riadtan Mária.
Mire Zápolya válasza dacosan csattan:
Inkább essen el! – A fiatal királyné így ismerkedik meg a magyarokkal, akikre
olyan kíváncsi volt. Zápolya válaszában benne van
már egyik fele annak a magyar átoknak, amely Mohácsnál a nemzet sírját megásta.
Másik felével: a rongyos ruhával és üres kamarával,
a
trónt megalázó szegénységgel Mária Budán találkozik, ahol bizony
vékony koszton él a magyar király. Ha maga nem vadászik, hús se kerül mindig az
asztalára. De a főbaj még hátra van: megbirkózni a
rengeteg
adóssággal, amely már Dobzse László
alatt lejáratta a király tekintélyét. Ez és a dölyfös magyar
urakkal való hadakozás nehéz munkája mind az eszes, okos, erélyes
királynéra vár a fáradt, gyenge Lajos mellett, akinek halálát
olyan mohón kívánja, szép ifjú feleségét olyan nyíltan irígyli
a gazdag, erőszakos és nyavalyatörős Zápolya.
Krúdy a való életet álmodja vissza s
alig-alig vesszük észre, hogy közben költött mese színes szálaival szövi át a
valóság daróc-szövetét. Ez a nagy romantikus
regényes történetírásában épolyan vérbeli, nagy realistának
bizonyul, mint Dickens. Nagyon jól tudja, hogy a regényt a detail
teszi. S bár nagyvonalúan összefogja a torlódó történeti eseményeket, minden
figyelmét a részletek pontos és hű, kimerítő, művészi leírásának szenteli.
Hogy 1526 körül mit ettek-ittak, mikép ruházkodtak,
hogyan szerettek, mulattak és gyűlölködtek Magyarországon, – így még nemigen
mutatta meg senki. Ismerjük a Boldogult úrfikoromat,
ezt a félmult Pest korrajzává terebélyesedő, óriási «gábelfrüstök»-öt. Mintha ennek az
ijesztő méretű villásreggelinek messzi távlatba növesztett, gigantikus
történelmi párját írta volna meg Krúdy a Három királyok
legendás élettörténetében. Mert ez a regény valósággal a 16. századeleji Magyarország mindennapi táplálkozásának és
pénzcsinálásának csodálatos hőskölteménye. Mint ilyen, kiváltkép
felejthetetlen. Mennyi tormás tehénhúst, sült marhagerincet, kövér
velőskoncot fogyasztanak el benne a Zápolya-párti magyarok, míg maga a falánk
vezér temérdek sertéshúson él. Szegény Lajos király inkább a töltött vadkanfőt
kedveli, meg a szép pirosra főtt rákot, amelyet – nomen est omen – a Csele-patak nádasaiból szállítanak neki a házias
királyné pákászai. S mennyi halat, mindig csak halat esznek Pozsonyban, ahol
örökkön bojtost ebédel és vacsorázik az odamenekült, boldogtalan özvegy
királyné egész udvara, élén a mérges-elégedetlen, öreg Bátori nádorral. Igen,
mert Fischer uram, a pozsonyi bíró csak hallal hajlandó táplálni őket – hitelbe.
Mária királyné híveit végül már mindenki messziről megismeri a szörnyű halszagról.
Pedig micsoda pénzügyi lángelme ez a titkon pénzt verető, kéz- alatt várakat
vásárló, uzsorás zsidók minden furfangját kitanuló s mégis örökké a fojtogató
adósságok hydráival birkózó, szerencsétlen özvegy,
akiért hiába esenkedik a királlyá koronázott «Zápolya
Jankó»: kérő-követei mindig üres kosarat visznek csak haza neki Pozsonyból.
Jókai legmerészebb képzelete sem teremtett ilyen ragyogó finánc-zsenit – asszonyban.
De Krúdy trilógiájának legigazabb értéke
talán mégis az egyes alakok kísérteties elevenségű rajzában fejeződik ki. Az
ország három sánta politikusa – Verbőczy, Thurzó és
Báthory – époly mesterien jellemzett arckép, mint a
hervadt Ludovicus, a körtefejű és szilvaszájú
Ferdinánd, vagy a táncos Brandenburgi színes portréja.
Legkülönb azonban valamennyi közt oroszlánsörényű Zápolya,
ahogy a tokaji szüreten megmutatkozik,
amikor meztélláb taposva a szőlőt, a kádban arról
elmélkedik, hogy «elég volt már a bajtcsináló idegen
királyokból, a nemzet feleszmélt Mohácsnál». Vagy amikor alkonyattal kísértet
módjára megy végig a szedett tőkék közt, amelyeknek «esti harmattól fénylő
leveleiben egy-egy messzi csillagocska tükörképe mutatkozott». Ehhez fogható
művészi leírás még egy akad itt: az egymás mellett vitt gyaloghintóban ülő két
derék, rokkant hazafi, Báthory és Sibrik uram botot
forgató, mérges politikai veszekedése – valami semmiségen. Az író csendes
humora úgy ragyogja be őket a havas pozsonyi utcán, mint a lemenő téli nap
aranya. Még csak egy példát erre az egész regényen végig-villódzó humorra. A
visegrádi nagy vadászmulatságon azt mondja Lajos király Máriának: «A
legtökéletesebb szomorú ember, akit valaha láttam, az apám volt, Dobzse László, ő már olyan szomorú volt, hogy a szakállát
sem merte megvakarni, mert hátha az esetleg örömet szerzett volna neki».
A Három király
regénye egyébként II. Lajos harmadik temetésével és osztrák Ferdinánd székesfejérvári koronázásával végződik. Innen idézem ezt a
pár sort: «Az oltár előtt Ferdinándot a Perényi
által visszaorzott koronával ugyanazok a főpapok várják, akik tavaly Jánost
várták itt. Az élen ismét a szakállas, vén
Podmaniczky, akinek megadatott a sorstól, hogy két királyt koronázhatott meg
életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök. Csak a trónszékben
ül most más király a tavalyi helyett. A
bozontos, vadas, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb,
ritkásszakállú, lesütött szemű, ájtatos király ült, – mintha II Lajos lépett
volna ki a koporsóból kissé megöregedve az ott töltött esztendő alatt».
Amit itt írtam: alig több jelzésnél. Pár
szilánk csupán a nagy egészből. Talán mégis alkalmas arra, hogy eloszlasson
egy balvéleményt. Krúdyról még életében belegyökerezett a köztudatba az a
téves felfogás, hogy inkább csak a novellában nagy, igazi regényre nem futja a
lélekzete. Halála után is sokáig kísértett ez az
alaptalan legenda. A Három királyok monumentális
regénye nyomán most nyomtalanul foszlik szét.
Kárpáti Aurél
(Magyar
Csillag, 1944/1. 47-49. p.)