KRÚDY GYULA

«HÁROM KIRÁLY» REGÉNYE

Franklin

Krúdy Gyula – aki bánatosan félre­hajtott fejjel, de nagy, dióbarna sze­mében kíváncsi-pajkos, szüreti tüzek apró villanásaival sétált a magyar fél- mult avarján – életében egyszer a történeti mult távolába is elkalando­zott. Egyetlenegyszer csak. Azokban a szomorú években, amelyek közvetlenül Trianon után szakadtak ránk s Mo­hács nyomasztó hangulatát, sötét em­lékek önkínzó kedvét, torok-égető fér­fikönnyek kesernyés nedvét facsarták egy meghasonlott nép «bujdosó poha­rába». Akkor írta meg Krúdy hatal­mas regénytrilógiáját a «háromkirályokról»: árva Lajosról, kegyetlen Já­nosról és álmos Ferdinándról. Arról a három magyar királyról, akik közül az egyik Jagello, a másik Zápolya, a har­madik Habsburg volt s akiknek élete sorsát egykép a megdagadt Csele-patak véres hullámai sodorták maguk­kal. II. Lajosnak halált, az erdélyi vaj­dának és ausztriai Ferdinándnak Szent István koronáját jelentette ez az ártatlan-gyilkos patakvíz, akár valami gonosz álom.

Krúdy regénytrilógiáját mindmáig alig ismerik. Kevesen olvasták és még kevesebben méltányolták. Holott a Három király méltó testvérpárja Mó­ricz Zsigmond nagyszabású történelmi körképének, az Erdélynek, amellyel csaknem egyidőben íródott. Mikor kötetenkint megjelent, valahogy szinte elsikkadt a bőtermésű író többi műve között. Még gyérszámú olvasói is csak foghegyről, kissé fanyalogva beszéltek róla. Legfeljebb a sietős munka jelen­téktelen anakronizmusait emlegették föl enyhe gúnnyal némelyek, époly ér­tetlenül, mint indokolatlanul fölényes- kedve. Hogyan, mikép eshetett ez? – érdemes lenne egyszer tüzetesebben szemügyre venni. Én most csupán arra szeretnék rámutatni, hogy a közönyö­sek, vagy húzódozók milyen ritka iro­dalmi gyönyörűségtől fosztották meg magukat, amikor olvasatlanul hagy­ták a Mohácsot, a Festett királyt és az Első Habsburgot, Krúdy múltidéző tehetségének egyik legjelentősebb, leg­szebb költői alkotását. Mert ez a há­rom részre tagolt, széles áradású és lassan hömpölygő, álomszerű eleven­séggel hitelesített történelmi regény – apróbb fogyatkozásai ellenére is – közeljár ahhoz, amit remekműnek szoktak nevezni.

A Három király igazában regényes korrajz. Monumentálissá táguló és részlet-finomságokba mélyülő, egy­szerre stilizált és élethű. Dúsan szálazott, szövevényes mintázatú történeti gobelin, tele különös alakokkal, ame­lyeket históriai pletykák, romantikus legendák és hétköznapi realitások sűrű fonadékai vesznek körül. Időben és térben Krúdynál szokatlan egység­be komponált egész. Helyenkint még- is olyan zsúfoltan gazdag és buja, sze­szélyes indázatot vető, mint a trópusi erdők mélye. Kép képre halmozódik itt, akárcsak Flaubert Salammbô-jában. A külső-belső ellentétek szinte kerge­tik egymást, mintha az író képzelő és elhitető erejének egész kifogyhatatlan skáláját meg akarná szólaltatni. Vad­regényes fordulatok váltakoznak a lélekfestés megdöbbentő mélységeivel és elragadó finomságaival, édesen fabulázó, játékos kedv felvillanásai a komor háttér drámai tónusával. Mo­hács tragikus «nagy jelenetei» a kirá­lyi étlapok, konyhaszámlák, garderobe-titkok és hitelműveletek tárgyilagos bemutatásával, a pátosz üstdob- hangjai a lírai ellágyulás fuvolaszavával s az enyhe irónia halk cimbalom­futamaival. Ebben a majd hétszáz ol­dalas trilógiában minden együtt van, ami Krúdy Gyula költészetét olyan vonzóvá és varázslatossá teszi, mint telihold fénye a nyárvégi éjszakát, amelyben hajnalig el tudnak bolyongani a szerelmesek. Hosszan hullámzó, zenei lejtésű mondatai, meglepő egyé­ni hasonlatai úgy lebegik körül a mo­hácsi vész történelmi férfi- és nőalak­jait, a zordon hősöket és álmodó asszonyokat, mint ősz elé hegedülő tücskök ábrándos dallamai a mohos­vén erdei fákat és váratlanul meg-megrezzenő virágokat.

S erre a páratlan tücsökszóra egy­szerre megelevenedik, életre kel az egész rég-elporladt múlt. Az innsbrucki apácakolostorban – amelynek falai alatt még «középkori kegyetlenség­gel fúj a szél», föl-fölszitva a közeli pórlázadások hamvadó zsarátnokát – fölébred két fiatal király kisasszony: Jagelló Anna és Habsburg Mária. Egyik Ferdinánd, másik Lajos gyerek­fővel eljegyzett menyasszonya. Mária a német, Anna a magyar király test­vére s mert immár 1521-et írnak, egyik is, másik is megköti jelképesen a há­zasságot vőlegényével, majd útnak in­dul koronás férje felé. Az egyik Linz-be, a másik Budára. Mária a Dunán utazik és amikor Pozsonyban kiköt, mint a végzet, úgy dobban eléje a hajóhídra Zápolya János erdélyi vajda, a tót «festett király». – Azt hittem – mond a királyné –, az erdélyi vajda most Nándorfejérvár védelmében van. – Királyné – felel Zápolya –, Nándorfejérvár védője, Tomori, olyan ember, hogy más vezért nem tűr ma­ga mellett. Az erdélyi vajda pedig nem lehet közlegény mellette. – In­kább essen hát el Nándorfejérvár? – kérdi riadtan Mária. Mire Zápolya vá­lasza dacosan csattan: Inkább essen el! – A fiatal királyné így ismerkedik meg a magyarokkal, akikre olyan kí­váncsi volt. Zápolya válaszában benne van már egyik fele annak a magyar átoknak, amely Mohácsnál a nemzet sírját megásta. Másik felével: a ron­gyos ruhával és üres kamarával, a trónt megalázó szegénységgel Mária Budán találkozik, ahol bizony vékony koszton él a magyar király. Ha maga nem vadászik, hús se kerül mindig az asztalára. De a főbaj még hátra van: megbirkózni a rengeteg adóssággal, amely már Dobzse László alatt lejá­ratta a király tekintélyét. Ez és a dölyfös magyar urakkal való hadako­zás nehéz munkája mind az eszes, okos, erélyes királynéra vár a fáradt, gyenge Lajos mellett, akinek halálát olyan mohón kívánja, szép ifjú fele­ségét olyan nyíltan irígyli a gazdag, erőszakos és nyavalyatörős Zápolya.

Krúdy a való életet álmodja vissza s alig-alig vesszük észre, hogy közben költött mese színes szálaival szövi át a valóság daróc-szövetét. Ez a nagy romantikus regényes történetírásában épolyan vérbeli, nagy realistának bi­zonyul, mint Dickens. Nagyon jól tudja, hogy a regényt a detail teszi. S bár nagyvonalúan összefogja a torló­dó történeti eseményeket, minden fi­gyelmét a részletek pontos és hű, ki­merítő, művészi leírásának szenteli. Hogy 1526 körül mit ettek-ittak, mi­kép ruházkodtak, hogyan szerettek, mulattak és gyűlölködtek Magyaror­szágon, – így még nemigen mutatta meg senki. Ismerjük a Boldogult úrfikoromat, ezt a félmult Pest korrajzává terebélyesedő, óriási «gábelfrüstök»-öt. Mintha ennek az ijesztő mé­retű villásreggelinek messzi távlatba növesztett, gigantikus történelmi pár­ját írta volna meg Krúdy a Három királyok legendás élettörténetében. Mert ez a regény valósággal a 16. századeleji Magyarország mindennapi táplálkozásának és pénzcsinálásának csodálatos hőskölteménye. Mint ilyen, kiváltkép felejthetetlen. Mennyi tor­más tehénhúst, sült marhagerincet, kö­vér velőskoncot fogyasztanak el benne a Zápolya-párti magyarok, míg maga a falánk vezér temérdek sertéshúson él. Szegény Lajos király inkább a töl­tött vadkanfőt kedveli, meg a szép pi­rosra főtt rákot, amelyet – nomen est omen – a Csele-patak nádasaiból szállítanak neki a házias királyné pákászai. S mennyi halat, mindig csak halat esznek Pozsonyban, ahol örök­kön bojtost ebédel és vacsorázik az odamenekült, boldogtalan özvegy királyné egész udvara, élén a mérges-elégedet­len, öreg Bátori nádorral. Igen, mert Fischer uram, a pozsonyi bíró csak hal­lal hajlandó táplálni őket – hitelbe. Má­ria királyné híveit végül már minden­ki messziről megismeri a szörnyű hal­szagról. Pedig micsoda pénzügyi láng­elme ez a titkon pénzt verető, kéz- alatt várakat vásárló, uzsorás zsidók minden furfangját kitanuló s mégis örökké a fojtogató adósságok hydráival birkózó, szerencsétlen özvegy, aki­ért hiába esenkedik a királlyá koroná­zott «Zápolya Jankó»: kérő-követei mindig üres kosarat visznek csak haza neki Pozsonyból. Jókai legmerészebb képzelete sem teremtett ilyen ra­gyogó finánc-zsenit – asszonyban.

De Krúdy trilógiájának legigazabb értéke talán mégis az egyes alakok kísérteties elevenségű rajzában fejező­dik ki. Az ország három sánta politi­kusa – Verbőczy, Thurzó és Báthory – époly mesterien jellemzett arckép, mint a hervadt Ludovicus, a körtefejű és szilvaszájú Ferdinánd, vagy a tán­cos Brandenburgi színes portréja. Legkülönb azonban valamennyi közt oroszlánsörényű Zápolya, ahogy a to­kaji szüreten megmutatkozik, amikor meztélláb taposva a szőlőt, a kádban arról elmélkedik, hogy «elég volt már a bajtcsináló idegen királyokból, a nemzet feleszmélt Mohácsnál». Vagy amikor alkonyattal kísértet módjára megy végig a szedett tőkék közt, ame­lyeknek «esti harmattól fénylő leve­leiben egy-egy messzi csillagocska tü­körképe mutatkozott». Ehhez fogható művészi leírás még egy akad itt: az egymás mellett vitt gyaloghintóban ülő két derék, rokkant hazafi, Báthory és Sibrik uram botot forgató, mérges politikai veszekedése – valami sem­miségen. Az író csendes humora úgy ragyogja be őket a havas pozsonyi ut­cán, mint a lemenő téli nap aranya. Még csak egy példát erre az egész re­gényen végig-villódzó humorra. A vi­segrádi nagy vadászmulatságon azt mondja Lajos király Máriának: «A legtökéletesebb szomorú ember, akit valaha láttam, az apám volt, Dobzse László, ő már olyan szomorú volt, hogy a szakállát sem merte megvakarni, mert hátha az esetleg örömet szer­zett volna neki».

A Három király regénye egyébként II. Lajos harmadik temetésével és osztrák Ferdinánd székesfejérvári ko­ronázásával végződik. Innen idézem ezt a pár sort: «Az oltár előtt Ferdinándot a Perényi által visszaorzott ko­ronával ugyanazok a főpapok várják, akik tavaly Jánost várták itt. Az élen ismét a szakállas, vén Podmaniczky, akinek megadatott a sorstól, hogy két királyt koronázhatott meg életében. Büszke is volt erre a nyitrai püspök. Csak a trónszékben ül most más ki­rály a tavalyi helyett. A bozontos, va­das, dacos, mogorva Szapolyai János helyett egy fiatalabb, ritkásszakállú, lesütött szemű, ájtatos király ült, – mintha II Lajos lépett volna ki a ko­porsóból kissé megöregedve az ott töl­tött esztendő alatt».

Amit itt írtam: alig több jelzésnél. Pár szilánk csupán a nagy egészből. Talán mégis alkalmas arra, hogy elosz­lasson egy balvéleményt. Krúdyról még életében belegyökerezett a köztu­datba az a téves felfogás, hogy inkább csak a novellában nagy, igazi regény­re nem futja a lélekzete. Halála után is sokáig kísértett ez az alaptalan le­genda. A Három királyok monumentá­lis regénye nyomán most nyomtalanul foszlik szét.

Kárpáti Aurél

 

(Magyar Csillag, 1944/1. 47-49. p.)