Krúdy Gyula meghalt

 

Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan, sietve jött. Csak az ősszel indult s tavaszon már odaért ablaka alá. Nem az élet színével festett Vörös postakocsi, – amelyen annyi kalandos utat tett meg a »tegnap ködlovagjainak« társaságában, – hanem az a másik, fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében csikordul, nyirkos sír kertek felé. Az óbudai kisház előtt ma reggel megfújta koszorúba hajtott kürtjét a titokzatos postakocsis és Szindbád beszállott a kopott .bőrülésre, mindnyájunk fenntartott helyére. Álomtalan-fehéren hanyatlott hátra mindig-álmodó, bánatos feje. Így indult el az utolsó kalandra, a »nem-ismert tartomány felé, honnan nem tér meg utazó«. Görbe, macskaköves budai utcákon, hajdan szőlőtermő dombok hátán vágtat, repül már vele a fekete postakocsi a végtelenbe, egyre halkuló ostorpattogással a magyar halhatatlanság hamar felejtő és feledtető ködében.

 

 Krúdy Gyula

 

Az óbudai vén házak, amelyekben szú percegése méri az időt s amelyeknek kéményében Hartvig kísértő lelke sóhajt szeles éjféleken, nem látják többé a bolyongó-kedvű sétálót, régmúlt esztendők romantikus visszaálmodóját. Árva íróasztalán elsárgul a papír, a toll halottan rozsdásodik s a fehér cserép-kalamárisból kiszárad a tinta. Az ablak vak üvegén magányos légy dong. És az öblös szobát áthasító májusi fényben finom por száll. Elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora…

Krúdy Gyula meghalt.

A Nyírségből szakadt vándor megpihent, célhoz ért az ezüst Duna mellett. A kóborló cigány, akinek hegedűje a legcsodálatosabb nótákat tudta. Régi nóták új változatát – kóta nélkül. Itt, a nagy víz mellett hullott ki szájából az utolsó cigaretta, amelynek keserű füstjében az édes magyar múlt felejthetetlen emlékképei kavarogtak. Palotai álmok, podolini emlékek, nyíri hangulatok, alföldi melódiák, szüreti rakéták; tűzcsíkjai, téli szánkók csengő-muzsikái és a letűnt Pest színes víziói. Nem ősszel ment el, mikor rőtem csillog az erdő, »mint hosszan elnyúló, vörös női hajszál«, de tavasszal, sugaras májusban, amikor virágozni kezd a szőlő és mély pincék mohos ászokján szunnyadó hordóiban fölérez, megborzong az ó-bor...

Ötvenöt éves volt és vagy nyolcvan kötet, egy egész kis könyvtár dokumentálja Jókais-bőséggel pazarló munkakedvét. Nem véletlen, hogy Jókait emlegetem vele kapcsolatban. Krúdy Gyula törvényes örököse, talán egyetlen igazi folytatója volt Jókai múltat idéző varázserejének, kifogyhatatlan mesélő-kedvének anélkül, hogy valójában fabulátor, mesekitaláló lett volna. Az ő életre kelt álom-emberei maguk szőtték maguk köré a mese-hangulat csillogó fonalait. Ezért nem írt igazi regényt, beérte a novellával és rajzzal. De novellái mintha egyetlen nagy munka fejezetei lennének, folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak zsinórra kellene fűzni... az író azonban egy melankolikus gesztussal mindig elhárította magától ezt a feladatot, holott nyilván éppúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor. De nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, a mindennap gondjával tempót tartva. Krúdy ahhoz a ritkaerős fajtához tartozott. amelyik győzte a tempót, nemcsak kedvvel, hanem tehetséggel is.

Költészete a zenéhez állt legközelebb, ehhez a legkorlátlanabb és legkifejezőbb művészethez, amely egy szeptimen-akkord megnyugtatásra váró zengésével pillanat alatt fel tud idézni bennünk egy kedves arcot, egy régi szerelmet, egy várost, egy kort, egy egész elmúlt életet, minden emlékével egyetemben. Mondatait szinte kótázni lehetne, annyira zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy halkan elhaló skáláját. S míg írásait olvassuk, az örök idő félelmes és szomorúságba ringató bűvölete úgy nyűgöz le bennünket is, mint magát az írót, aki a múltat ébresztgeti egy szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos párákat lehelő dombokon. A múlt megnöveszt és megszépít itt mindent, a történet már-már mellékessé válik s egyedül a múlt, a múltba felejtkezés gyönyörűsége lesz a fontos. Ez már nem álom a múltról, de maga az újra életre keltett, visszaidézett idő, a költő, a művész új életet teremtő képzeletétől átlelkesített valóság.

És most vége szakadt ennek a páratlan zenés varázslatnak. Krúdy Gyula maga is odasorakozott a tegnap ködlovagjai közé. Hiába simogatja körül ezüstderes fejét, kihűlt kezét a szívek baráti melege, hiába hull ide érte egy fájó és forró könnycsepp a papírra, – az ő meséi bevégződtek. Krúdy Gyulával nem találkozunk többé. Soha.

A fekete postakocsi örökre elporzott vele, az utolsó romantikus magyar költővel.

Kárpáti Aurél

 

(Magyarország, 1933/108. /május 13./ 5. p.)