Krúdy Gyula meghalt
Szindbádért eljött az utolsó postakocsi. Gyorsan,
sietve jött. Csak az ősszel indult s tavaszon már odaért ablaka alá. Nem az
élet színével festett Vörös postakocsi,
– amelyen annyi kalandos utat tett meg a »tegnap ködlovagjainak« társaságában,
– hanem az a másik, fekete batár, amelynek kereke az örök éjszaka csendjében
csikordul, nyirkos sír kertek felé. Az óbudai kisház
előtt ma reggel megfújta koszorúba hajtott kürtjét a titokzatos postakocsis és
Szindbád beszállott a kopott .bőrülésre, mindnyájunk
fenntartott helyére. Álomtalan-fehéren hanyatlott hátra mindig-álmodó, bánatos
feje. Így indult el az utolsó kalandra, a »nem-ismert
tartomány felé, honnan nem tér meg utazó«. Görbe, macskaköves budai utcákon,
hajdan szőlőtermő dombok hátán vágtat, repül már vele a fekete postakocsi a
végtelenbe, egyre halkuló ostorpattogással a magyar halhatatlanság hamar
felejtő és feledtető ködében.
Az óbudai vén házak, amelyekben szú percegése méri az időt
s amelyeknek kéményében Hartvig kísértő lelke sóhajt
szeles éjféleken, nem látják többé a bolyongó-kedvű sétálót, régmúlt esztendők
romantikus visszaálmodóját. Árva íróasztalán elsárgul a papír, a toll halottan
rozsdásodik s a fehér cserép-kalamárisból kiszárad a tinta. Az ablak vak üvegén
magányos légy dong. És az öblös szobát áthasító májusi fényben finom por száll.
Elfogyott mesék, megszakadt legendák aranypora…
Krúdy Gyula meghalt.
A Nyírségből szakadt vándor megpihent, célhoz ért az ezüst Duna mellett. A
kóborló cigány, akinek hegedűje a legcsodálatosabb nótákat tudta. Régi nóták új
változatát – kóta nélkül. Itt, a nagy víz mellett
hullott ki szájából az utolsó cigaretta, amelynek keserű füstjében az édes
magyar múlt felejthetetlen emlékképei kavarogtak. Palotai álmok, podolini
emlékek, nyíri hangulatok, alföldi melódiák, szüreti rakéták; tűzcsíkjai, téli
szánkók csengő-muzsikái és a letűnt Pest színes víziói. Nem ősszel ment el,
mikor rőtem csillog az erdő, »mint hosszan elnyúló, vörös női hajszál«, de
tavasszal, sugaras májusban, amikor virágozni kezd a szőlő és mély pincék mohos
ászokján szunnyadó hordóiban fölérez, megborzong az
ó-bor...
Ötvenöt éves volt és vagy nyolcvan kötet, egy egész kis könyvtár
dokumentálja Jókais-bőséggel pazarló munkakedvét. Nem véletlen, hogy Jókait
emlegetem vele kapcsolatban. Krúdy Gyula törvényes örököse, talán egyetlen
igazi folytatója volt Jókai múltat idéző varázserejének, kifogyhatatlan
mesélő-kedvének anélkül, hogy valójában fabulátor,
mesekitaláló lett volna. Az ő életre kelt álom-emberei maguk szőtték maguk köré
a mese-hangulat csillogó fonalait. Ezért nem írt igazi regényt, beérte a
novellával és rajzzal. De novellái mintha egyetlen nagy munka fejezetei
lennének, folytatják és kiegészítik egymást. Gyöngyszemek, amelyeket csak
zsinórra kellene fűzni... az
író azonban egy melankolikus gesztussal mindig elhárította magától ezt a
feladatot, holott nyilván éppúgy sóvárgott utána, mint szegény Cholnoky Viktor. De nálunk elsősorban sokat kell termelnie az írónak. Sokat és könnyen, a mindennap
gondjával tempót tartva. Krúdy ahhoz a ritkaerős fajtához tartozott. amelyik győzte a tempót, nemcsak kedvvel, hanem tehetséggel
is.
Költészete a zenéhez állt legközelebb, ehhez a legkorlátlanabb és
legkifejezőbb művészethez, amely egy szeptimen-akkord megnyugtatásra váró
zengésével pillanat alatt fel tud idézni bennünk egy kedves arcot, egy régi
szerelmet, egy várost, egy kort, egy egész elmúlt életet, minden emlékével
egyetemben. Mondatait szinte kótázni lehetne, annyira
zeneileg éreztetik meg a hangulat emelkedő vagy halkan elhaló skáláját. S míg
írásait olvassuk, az örök idő félelmes és szomorúságba ringató bűvölete úgy
nyűgöz le bennünket is, mint magát az írót, aki a múltat ébresztgeti egy
szüreti éjszakán, kezében mélyhegedűvel járva a holdvilágos párákat lehelő
dombokon. A múlt megnöveszt és megszépít itt mindent, a történet már-már
mellékessé válik s egyedül a múlt, a múltba felejtkezés gyönyörűsége lesz a
fontos. Ez már nem álom a múltról, de maga az újra életre keltett,
visszaidézett idő, a költő, a művész új életet teremtő képzeletétől
átlelkesített valóság.
És most vége szakadt ennek a páratlan zenés varázslatnak. Krúdy Gyula maga
is odasorakozott a tegnap ködlovagjai közé. Hiába simogatja körül ezüstderes
fejét, kihűlt kezét a szívek baráti melege, hiába hull ide érte egy fájó és
forró könnycsepp a papírra, – az ő meséi bevégződtek. Krúdy Gyulával nem
találkozunk többé. Soha.
A fekete postakocsi örökre elporzott vele, az utolsó romantikus magyar
költővel.
Kárpáti
Aurél
(Magyarország, 1933/108. /május 13./ 5. p.)